Nyomtatás
2011. április 11., hétfő 01:00

Az ember végső soron csak magát teheti felelőssé - interjú Für Anikóval

Írta:  Zámbó Eszter

Sokan kerülünk abba a helyzetbe, hogy többfelé szakadva próbálunk maximumot nyújtani és van, hogy magunk is meglepődünk, milyen könnyedén győzzük le eközben az időt és saját határainkat. Für Anikó is folytonos harcban áll az idővel. Színésznő, aki emellett szinkronizál, énekel, környezetvédelmi műsort vezet, cikkeket ír, és kiáll a jó ügyek mellé. Az ő szavaival élve: magas hőfokon tud égni, bármilyen kötelezettségéről is van szó. A szenvedély volt a témánk, amely sokkal mélyebb tartalmat nyert a beszélgetésünk végére, mint ahogyan először megpróbáltuk definiálni magát a szót.

A szenvedély röviden és velősen: Az élet motorja. Anélkül nincs élet. Amikor az ember idejét, energiáját, odaadását teszi valamibe anélkül, hogy tetemes vagy bármilyen anyagi haszna származna belőle.

Mégsem mindig a pozitív szenvedélyek élnek a köztudatban.

Korunk devianciája, hogy az ilyen dolgokról rögtön a negatívum ugrik be. Mint ahogy a szenvedélyről elsőként a betegség. Próbálom címkék nélkül élni az életemet, hogy nálam ne ez legyen a reflex.

Szenvedély és színészet, elválaszthatatlan?

Szenvedélyes ember vagyok, magas fordulatszámon élem az életemet. De ezt a hivatást vagy bármelyiket nem is lehet máshogy űzni. Illetve lehet, de nem érdemes. De ezt a szakmát sem kell misztifikálni, ez is egy munka. Szerencsére elmondhatom magamról, hogy a munkám a szenvedélyem is. Ami persze nagyon sok lemondással és kötelezettséggel jár. Mint ahogyan egy sportoló is imádja, amit csinál, de attól még reggel négykor fel kell kelni, és le kell úszni azt az akárhány órát. A színészek általában szórakoztatóak. Nem is azért, mert szórakoztatni akarnak, egyszerűen más hőfokon égnek, ilyen típusú emberek. Ez amolyan tyúk-tojás probléma: az emberi habitus talál-e rá a hivatásra vagy éppen a hivatás talál az emberre, pont azért, mert az attitűdje megfelelő. Ha tőlem elvárják színpadon kívül, hogy ilyen vagy olyan legyek, azt nem szeretem. Az anekdota szerint, Karinthynak mondta egyszer egy bankár: „Hát maga olyan szellemes, mondjon valami vicceset!”, amire Karinthy csak annyit mondott: „Maga meg adjon kölcsön!”. Valami ilyesmi a viszonyom az elvárásokkal szemben.

Munkának tekinted a környezetvédelmi műsorodat is vagy az inkább elhivatottság?

A környezetvédelemről azt gondolom, hogy az nekem és minden gondolkodó embernek kutya kötelessége. És persze ott van a természet szeretete is.  Nagy ajándék, hogy adódott a lehetőség Kocsis Tibor és a Flóra Film jóvoltából, hogy a Talpalatnyi Zöldet vezethetem, és együtt tudok kiáltozni kétségbeesetten mindenkivel, aki a

jövőért aggódik.

Több kampányhoz is az arcodat adod, legutóbb például az ittas vezetés ellen gyalogoltál. Ebben mi motivál?

„Szisztematikusan gagyisodó világunkban” próbálok a jó ügyek mellé állni. Olyan gondolatok és vezérelvek mellé, amik fontosak. Akár a mellrák-elleni küzdelem, akár a környezetvédelem, akár az ittas vezetés. Persze olyan ügy, amely mindenkinek egyformán fontos, úgysincs. Az a lényeg, hogy az ember higgyen benne, legyen meggyőződve, hogy jó ügyért áll ki. Kicsit azt szeretném sugallni, amit Gandhi fogalmazott meg valahogy így, hogyha változást akarsz, akkor a változás légy te magad. Ez nekem fontos mottó az életemben. Több olyan dolog van, amit én indítottam el, és igenis az az egy fecske is csinálhat nyarat. Ha van elég kitartás és szenvedély bennünk, akkor tán még kö

vetőre is találhatunk. Sokan mondják, hogy „ne szelektáld a hulladékot, úgyis összeöntik”. Erre azt mondom, mindig csak azt az egy lépést tedd meg, ami rajtad múlik. Az, hogy a következő mit csinál, azzal ne törődj, az már az ő felelőssége. Te csak magadért tedd meg! Az ember a lelkiismerete szerint tegyen ezt vagy azt, és ne az önigazolásért, ne sértődöttségből vagy a követőkért, hanem mert nem tudja nem megtenni. Mert szívből jön vagy mondjuk úgy, szenvedélyből.

Van valamilyen mindennapi függőséged?

Igazság szerint ezektől is próbálom magam szabaddá tenni, mert ezek a dolgok is gúzsba köthetnek. Inkább úgy tekintek rájuk, mint a mindennapok apró szertartásaira. De ezektől is próbálom magam függetleníteni. Tulajdonképpen semmi olyan nincs, amire azt mondom, hogy belepusztulok, ha nem történik meg.  Nagyon szeretem a másnapi tejeskávémat elkészíteni, és kifacsarni a citromom (amit éhgyomorra, hozzá pár csepp extraszűz olívaolajjal fogyasztok). Sajnos nem engedhetem meg magamnak, hogy kis rítusaim legyenek a már-már abszurd időbeosztásom miatt. Szaunázni például nagyon szeretek, de boldog vagyok, ha kéthavonta eljutok. Inkább táplálkozás terén nem engedek dolgokból. Amilyen kondícióban van a termőföld, feltétlenül szükség van jó táplálék kiegészítőre, de azt sem szabad túlzásba vinni, a szervezetet sem kell túlpumpálni.

Fodor Ákos írja: „Szabadság az, ha megválaszthatom: kitől és mitől függjek.” Ezek szerint egyetértesz ezzel.

Ez nagyon találó. A költők istenáldotta lelkek, akik a bennünk bugyborékoló gondolattömegeket érzelmi esszenciává sűrítik. Szabadság… ezek mind törekvések. Abszolút sosem lehet az ember szabad, csak valamihez képest. Mindnyájunknak vannak kompromisszumai, kötődései. De itt irányelvekről van szó, mint mondjuk egy előjegyzés a zenében. Annak is csak öt vonala van, és azon belül kell játszanunk a zenénket. Lehet keseregni a rossz dolgokon. Tudod, félig üres vagy félig tele a pohár… Megin

t csak a választás a lényeg, az tényleg a miénk. Ha az ember nem született elégedettnek, tudja magát nevelni, és gyomlálgatni a kis lelki kertecskéjét. Lehet törekedni a jóra. Meg ugye miért mindig a másiktól várjuk el, hogy tömködje be a személyiségünkön tátongó lyukakat?  Ha valaki kapni akar, először adnia kell.

Illetve nem szabad akarnia.

Így van. Nem jó semmire rágörcsölni. Csak amúgy dédelgetni kell azokat a dolgokat, amelyeket szeretnénk. Napról napra. A döntéseinkkel meg az elvégzett munkával úgyis jön a holnap. Kár azon agyalni, hogy mi lesz évek múlva. Hiszen végtelen a lehetőség, csak soha ne mondd, hogy soha.

A színjátszás, egy adott szerep segített már téged valamilyen élethelyzetben?

Sokszor az az érzésem, hogy a színpad a pszichoanalízis helyett van. Az ember oda viheti napi szinten az összes aggodalmát, gondjait, örömeit. Minden nap más, mi is változunk.  Ezért sincs két egyforma előadás, még ha háromszázszor is játszottuk már. Inkább a jó irodalom segít, hiszen olyan emberi témákkal foglalkozik, amelyek örökérvényűek. Az ember azt tudja sugározni, amivel magát szellemileg feltöltötte, azzal a fajta minőséggel, ami áthatja a gondolkodását. Ahogy hiszek a jó táplálékkiegészítőkben a testnek, úgy hiszem, hogy ez a gondoskodás sokszorosan igaz az ember lelkére. Az orrnak a receptora olyan, hogy négy perc múlva kikapcsol, nem érezzük a büdöset. Az ízlés is egy kicsit ilyen. Ha nagyon akarjuk be tudjuk csapni. Szóval lehet úgy is dönteni, hogy lefelé lépkedek, egyre lejjebb és lejjebb. De ha már az élet egyszeri, sokkal izgalmasabb az értékrend piramisán feljebb és feljebb haladni. Lehet, hogy ez macerásabb, de engem valahogy a könnyebb sosem érdekelt. Abban mi az izgi, mi a kaland?

Sokaknak csak a gyorsabb és könnyebb út tűnik járhatónak. Például a szenvedélybetegek esetében.

Semmiképp sem akarok ítélkezni, mert akinek nincs meg a lelki kapaszkodója, annak nagyon nehéz. De úgy gondolom, hogy ez szintén döntés kérdése. Aki szenved, csak ki kell nyújtani a kezét, és meg kell ragadnia a kapaszkodót. A

kkor van baj, ha nem tudja, vagy ami még rosszabb, ki sem akarja nyújtani a kezét. Akkor a világ összes jóindulata, szeretete sem tudja megváltani. Az ember végső soron mindig csak saját magát teheti felelőssé.

Kapcsolódó elemek

Média