Back Ön itt van: Rovatok Rovatok Szubjektív A fogyasztás forradalma - lázadás '90-
2010. augusztus 12., csütörtök 01:00

A fogyasztás forradalma - lázadás '90-

Írta:  Sós Eszter
1989-ben megtörtént az, amiért évtizedek óta fiatalok ezrei emelték fel hangjukat, számolva az elhallgattatás lehetőségével: rendszert váltottunk. Ám a régen várt Kánaán nem jött el. Ehelyett egy ideológiai- és értékválsággal küszködő országot örököltünk, ahol a demokráciát ma már instant formában kapjuk, mint a zacskós levest, amelynek hozzávalóit azonban senki sem olvassa el a csomagoláson.

Míg a berlini fal lerombolását maga Roger Waters ünnepelte 1990-ben, a The Wall előadásával, Kelet- és Nyugat-Berlin egykori választóvonalának maradványain, addig idehaza a rendszerváltásra nem sok reflexió érkezett azoktól, akik a legjobban várták. Ennek egyik oka talán az volt, hogy a pártállam bukását megelőző években már fokozatosan csökkent az ellenőrzés, és a felülről érkező nyomás. Egyedül a Beatrice rendezett koncertet az esemény apropójából Felsőcsatárnál, de oda is mindössze pár százan látogattak el.
Talán mindez előrevetítette azt az állapotot, mely a következő években a művészvilágot jellemezte, ahol korábban oly termékeny táptalaja alakult ki a lázadásnak. A megszokott mozgalmi jelleg teljesen megváltozott: már nem volt értelme az underground berkeiben performanszokat előadni, röpiratokat gyártani és politizálni, hiszen a korábban tabunak számító témákról bárki olvashatott, akár a napi sajtóban is. Míg azelőtt választani kellett, hogy az ember a saját útját járja, és így szembekerül a politikai elit érdekeivel, vagy beolvad a támogatott „keretbe", és ezáltal művészetéből, hovatovább önmagából kell feladnia egy darabot, addig a kilencvenes évek elejét a diszkrét megkönnyebbülés jellemezte, és mivel ez folyamatként zajlott, nem forradalomként, a művészek nem is igen adtak hangot ennek.

A kilencvenes évek elejére a magyar lakosságnak már több mint a negyven százaléka úgy vélte, ez az új rendszer, bizony, egyáltalán nem jobb a réginél, és ahogy lassan a marxista ideológiai is eltűnt a tankönyvekből, úgy a Kádár-korszak is egyre inkább feledésbe merült. A kiábrándultság, csalódottság és az általános elkedvetlenedés viszont nem csökkent, és ez a szemlélet bizony nem a forradalmi eszmék, a gyors és radikális változások táptalaja volt, hanem a keserű spleené, amit talán legjobban a Beatrice fogalmazott meg a Nyolc óra munka című dalában.
A rendszerváltás utáni gazdasági visszaesés a kilencvenes évek végére normalizálódott, ám addigra az emberekbe már beleégett a negatív jövőkép, melyet a mai napig, úgy-ahogy próbálunk kigyomlálni magunkból, ám ennek a folyamatnak egyáltalán nem kedvez a 2008-ban kirobbant gazdasági világválság.

A kilencvenes évek közepére a könyv- és lapkiadás is recessziós állapotba került. Egyre kevesebben jártak színházba, és a mozik forgalma is jelentősen csökkent. A kulturális hanyatlás a kábeltévé és a videó aktív jelenlétének is köszönhető volt, de aztán az i-re a pontot 1997-ben a kereskedelmi televíziók diadalittas bevonulása tette fel.
Ekkorra már szinte az összes olyan, kultikusnak számító klub (például a Fekete Lyuk, vagy a Tilos az Á) bezárt, amely korábban az underground zenekarok és a budapesti fiatalok gyűjtőhelye volt. A zenészek politizáló szerepköréről ekkor már szó sem volt. Habár a helyzetük elméletben sokat javult, a lemezkiadás ezután sem lett egyszerűbb, mivel ehhez nem állt a rendelkezésükre elegendő tőke. A zeneipar így lassan, de biztosan a konzumálódás útjára lépett, és a nyolcvanas évek legendás zenekarainak (URH, Bizottság, Kontroll Csoport) közönségizgató show-elemeit maguk a politikusok kezdték egyre inkább a magukévá tenni.

A piaci érdekek begyűrűzése az értéktelen, ám könnyen fogyasztható popzene megjelenését eredményezte hazánkban, amely azért is volt végtelenül kifizetődő a producerek számára, mert az alkalmilag verbuvált zenekarok egyenarcú soraiban gyakorlatilag bárki kicserélhető és pótolható volt. Sok esetben egyébként utólag ki is derült, hogy nem azok énekelték fel a szirupos egynyári slágereket, akik a Bravo és a Popcorn Magazin posztereiről mosolyogtak a tinédzserekre.

Eközben alternatív irányzatok is teret kaptak Magyarországon, ha csak klubszinten is. A Seattle-ből indult grunge-ot például idehaza a Black-Out népszerűsítette. A rapet is jó páran próbálták, amolyan sajátosan magyaros szájízzel űzni (Rapülők, Animal Cannibals, Ganxsta Zolee és a Kartel), csakúgy, mint a raggae-t (Ladánybene 27), vagy az itthon is egyre nagyobb népszerűségnek örvendő világzenét (Egy Kiss Erzsi Zene, Besh o droM), hogy a keményebb muzsikák (metal, hardcore, punk), az egyre sokszínűbb rock, illetve az elektromos zene térhódításáról már ne is beszéljünk. És persze szót kell ejtenünk napjaink (botrány)hőseiről is, akik valahogy az underground szellemiségéhez visszanyúlva próbálnak görbe tükröt tartani társadalmunk elé, több-kevesebb sikerrel (Bëlga, Sickratman, Tereskova).

Persze, mindezekre az előadókra nem lehetett volna alapozni az elsőként 1993-ban megrendezett, fogalomteremtő Sziget Fesztivált (amit akkoriban még Diákszigetnek hívtak). Ahhoz az is kellett, hogy legyenek olyan bandák, mint a Tankcsapda, a Kispál és a Borz, a Pál Utcai Fiúk, vagy éppen a Quimby, amelyek jelentős embertömeget mozgattak meg egy-egy koncertjük alkalmával. A korai, kultikus jellegét azután az ezredfordulóra szépen, lassan levedlette a Sziget, és napjainkra lázadó fiatalok gyűjtőhelyéből inkább amolyan kulturális olvasztótégellyé vált, amelyet ki a nosztalgiázásból kifolyólag elítél, ki pedig sokszínűsége miatt egyenesen üdvözöl.

Az internet háziasításának aranykorában, de különösen a YouTube népszerűségének köszönhetően új platformok jöttek létre, de ezeket kevesen használják ki. A zenészek nehezen termelnek profitot, ám az ingyenes, és gyakran illegális zeneletöltést még mindig sokuk kárhoztatja. Holott láthatnának benne egy olyan csatornát is, amelyen keresztül hihetetlenül sok emberhez juttathatnának el olyan zenéket is, amelyeket a piaci feltételek mellett csak egy szűk réteg ismerhetne meg.

Manapság bárki írhat blogot, gyakorlatilag bármiről. S míg kezdetben az internetes naplóként funkcionáló oldalak is az önkifejezés szolgálatában álltak, mára már itt is érvényesülnek az üzleti érdekek. Pedig a céges önmenedzselés, vagy a nagy népszerűségnek örvendő, ámde gyakorlatilag szellemi hulladéknak számító, bulvárhírként aposztrofált „információk" helyett itt is bárki megoszthatná gondolatait a világról.

Ám értéket csak ritkán vehetünk magunkhoz a médiumokon keresztül. Mintha a művészek ma is öncenzúrát gyakorolnának, bár ma már más okból, mint harminc évvel ezelőtt. Ha ugyanis nem viszik egy bizonyos nívó alá alkotásuk színvonalát, akkor félő, hogy csak kevesekhez jut el produktumuk, ergo nem lesz pénzük arra, hogy tevékenységüket űzzék.
Ez a mentalitás hívta életre a kilencvenes évek elején a zenében a haknizást és a tátikát, majd később a televízióban a konzervműsorokat, a szappanoperákat, a valóságshow-kat, és a vég nélkülinek tűnő tehetségkutatókat. Ezek előállítása olcsó, így nagy profitot termelnek, ráadásul bevetésük, mint utóbb kiderült, komoly addikciót vált ki a társadalom nagy részében, s ugyan, melyik műsorszolgáltató ne szeretné függővé tenni fogyasztóit?

Napjainkban még nem tartunk Huxley utópiájánál (Szép új világ), bár talán már nem is járunk olyan messze attól, hogy a Shakespeare-t olvasókat vadembereknek tekintsük. A Nagy Testvér pedig továbbra is mindent lát, de 2010-ben ez már senkit sem zavar, sőt, sokan mindent megadnának azért, hogy - ha csak tizenöt percre is -, de figyelmének középpontjába kerüljenek.

Észrevétlenül uniformizálódunk. Elég, ha csak körbenézünk a plázákban, vagy a szombat esti partin, s rájövünk, hogy az emberi klónozás voltaképpen már megvalósult. Az egyéniség kihalófélben van.
Lázadni pedig még ma is lehet. Például a globalizáció, a szűklátókörűség, a hülyeség, de legfőképpen a fogyasztói társadalom ellen, mely lassan minket, gondosan csomagolt, egyszer használatos, potenciális vásárlókat is felzabál. Aki ez ellen emeli fel a szavát, az még ma is falba ütközik: a pénz, azaz a profitérdekeltség falába, amely ugyan nem olyan kemény és merev, mint egykor a vasfüggöny, ám sokkal jobban elrejti előlünk, hol húzódik szabadság és szolgalelkűség határa. Így, ha valaki napjainkban csak egy pillanatra is felfedi előttünk, hogy egyáltalán létezik ez a marketing stratégiákból gondosan felépített újkori „Fal", azt bizony illik nagy becsben tartani.

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Elfogadva és kihirdetve az ENSZ Közgyűlésének 217 A (III) határozata alapján, 1948. december 10-én.

A 30 pontból álló Nyilatkozat az élet minden területét felölelő jogokról és szabadságjogokról szól. Elolvashatjátok és megismerhetitek oldalunkon.

Bővebben…

© 2009-2013 Humana Egyesület

humana logo

Impresszum

Creative Commons Licenc

A weboldalt Belák Balázs készítette.