Back Ön itt van: Rovatok Rovatok Szubjektív Van-e esély az egyenlőségre?
2010. máj. 12., szerda 23:38

Van-e esély az egyenlőségre?

Írta:  Markos Ádám

Ma, Magyarországon? Elsősorban ezekre a kérdésekre próbálom megadni a választ ebben a cikkben, illetve szeretnék néhány kérdésben tiszta vizet önteni a pohárba. Ma Magyarországon ugyanis hajlamosak vagyunk homokba dugott fejjel inkább tudomást sem venni a nyilvánvaló és megoldásra váró problémákról is.


Maradjunk egyelőre annyiban, hogy nagy szükség lenne az esélyegyenlőségre. Kérdés, hogy kinek az esélyegyenlőségére gondolunk. Nagyon fontos problémának tartom, hogy ma, ha valaki esélyegyenlőségről beszél, az átlagembernek - még egy a közigazgatásban dolgozónak is - elsősorban a roma-kérdés jut eszébe. Úgy gondolom, ez a téma jóval nagyobb figyelmet kap, mint az, hogy a fogyatékossággal élő embereknek is szüksége lenne esélyeik javítására.

Így kezdődik a ma hatályos 1998. évi XXVI. Törvény a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról: „A fogyatékos emberek a társadalom egyenlő méltóságú, egyenrangú tagjai, akik a mindenkit megillető jogokkal és lehetőségekkel csak jelentős nehézségek árán vagy egyáltalán nem képesek élni. A fogyatékos emberek hátrányainak enyhítése, esélyegyenlőségük megalapozása, illetve a társadalom szemléletmódjának alakítása érdekében az Országgyűlés - összhangban az Alkotmánnyal és a nemzetközi jog által általánosan elismert szabályaival - a következő törvényt alkotja:…”. Már a törvény szövege miatt sem értem miért szorulnak háttérbe azok, akik jobban rá vannak szorulva a támogatásra, mint a társadalom többi tagja. Ezen változtatni kell!

Mindezt azért is gondolom, mert a fogyatékossággal élő embereknek nem „csak” a társadalmi kirekesztéssel kell megküzdeniük, hanem az állapotukból természetesen fakadó akadályokkal is. Sőt ezekkel a nehézségekkel azelőtt meg kell küzdeniük, hogy a társadalom közepébe jutnának, hiszen sokuknak akár a saját lakásuk elhagyása is nehézséget jelent. Jelenlegi társadalmunk erősen külsőségfüggő. Ebből fakadóan nagy ereje van az előítéleteknek mindenkivel szemben, legyen az rasszra, nemre, vallásra, vagy éppen csak öltözködésre épülő előítélet. Ezekkel az előítéletekkel sajnos együtt jár maga a megkülönböztetés is. Gondoljunk csak bele: amikor egy társadalomban folyamatos a verseny és a boldoguláshoz győzni, embertársainkat legyőzni kell, mennyivel könnyebb azok ellen fordulni, akik szemre gyengébbnek tűnnek? Nem azt fogják-e kinézni maguk közül, azt fogják-e gúnyolni, arra fognak-e ujjal mutogatni, aki automatikusan rosszabb esélyekkel áll a rajtvonalhoz? De igen, természetesen. Így lehet valakit kiutálni az óvodáscsoportból, az általános-, vagy középiskolából, végül az egyetemről, vagy a munkahelyéről, és legvégül az egész társadalomból. Ugyanis a fogyatékossággal élő emberek életének következő nehézsége, amivel szembe kell nézniük Magyarországon, az maga a társadalom. A társadalom nem ismeri az Ő betegségét, ezért  tart tőle, inkább elfordul tőle, vagy akár ki is veti magából. Pedig azt gondolom, erre a problémára nem lehet megoldás egy Taigetosz.

Célravezető csakis a nyitottság lehet: ne féljünk attól, amit nem ismerünk, inkább ismerjük meg! Ennek a megismerésnek, egy kiváló módja az úgynevezett „Érzékenyítő Program”. Manapság ilyen programokkal találkozhatunk például az Eötvös Loránd Tudományegyetem különböző karain. Legutóbb, április 14-én az Állam- és Jogtudományi karon került megrendezésre. Egy ilyen programon az érdeklődők kipróbálhatják, milyen is, ha az ember egy épületben bolyong és kerekesszékhez van kötve, vagy fel kéne vennie valamit a földről, milyen az, ha kézbetegséggel kell írnia, vakon kell számológépet használnia, vagy éppen kávéznia. A szimulációs gyakorlatokon kívül, természetesen van az ELTE karain szervezett rendezvényeken elméleti előadás is a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar oktatóinak közreműködésével. Ezek az előadások elsősorban az oktatói gárdának hivatottak segíteni, hogyan is kell egy vak, vagy éppen egy süket hallgatóhoz hozzáállni, mit tud megcsinálni, mi elvárható tőle és mi nem, vagy milyen legyen egy kivetített diasor, hogy az mindenki számára jól látható és jegyzetelhető legyen. Persze egy ilyen előadás a laikus érdeklődő számára is érdekes lehet: megtudhatja, hogy hogyan köszönjön egy vak hallgatótársának, hogy kitől, milyen helyzetben kérdezze meg, hogy segítsen-e, vagy hogy nem feltétlenül illendő megbámulni valakit, aki például a megszokottól eltérően jár (sajnos ilyenre is van példa, még egy neves egyetemen is). Házhoz hozzák tehát a lehetőséget, hogy megismerjük a fogyatékossággal élők mindennapi problémáit, kicsit beleélhetjük magunkat a helyzetükbe. Ez lenne az a lehetőség, amikor mindenki kipróbálhatná,, milyen a megszokottól eltérő élethelyzetekbe kényszerülnek fogyatékos társai egy egészséges ember számára teljesen hétköznapi és egyszerűen megoldható szituációban, mint például egy lépcsőnyi szintkülönbség megtétele, de kerekesszékkel!

Sajnos a legutóbbi rendezvényen lesújtó volt a hallgatók hozzáállása. A diákok többségéből kicsikarható legtöbb reakció kimerült annyiban, hogy jó messziről kikerülte a kirakott eszközöket. Egyszerűen nem akartak tudomást venni arról, hogy miért is van ott az a rendezvény, miért vannak segítők, és mi lenne a cél. Pont úgy nem akartak tudomást venni a szituációról, ahogyan a társadalom egy része nem akar tudomást venni az egész problémáról, pedig ezek az emberek még fiatalok, nyitottnak kéne lenniük minden probléma és életszituáció felé. De nem azok, sőt! Pedig ezé a generációé a jövő, ők azok, akik a változást hozhatnák a jelenlegi Európáétól elmaradó vagy inkább lemaradó helyzetbe. De egyelőre sajnos nem empátia kérdése, hogy valaki részt vesz-e egy ilyen rendezvényen, hanem „bevállalósság” kérdése, mert a barátok szerint esetleg „égő” kipróbálni ilyesmit, és inkább fizet a hallgató a kávéért, mintsem igyon egy kávét ingyen, de bekötött szemmel (ez a „vak kávézó” lényege). Ezeket a hasznos tapasztalatokat eldobták maguktól ezek a fiatalok. Talán mert hiperérzékenyek, vagy rettegnek attól, velük vagy valamelyik szerettükkel is megtörténhet, hogy ilyen helyzetbe kerül. Vagy csak egyszerűen túl elfoglaltak ahhoz, hogy kipróbáljanak valami újat, és esetleg el is gondolkodjanak rajta. Pedig egy ilyen tapasztalat csak hasznos lehet, hiszen ki tudja, mit hoz a jövő, és mikor tudnák felhasználni azt a tudást, amit egy ilyen rendezvényen megismerhettek volna.

Különösen érzékenyen érint engem ez a téma, hiszen ezek az emberek korombeliek, én pedig mozgássérült vagyok. Amikor szembesülnöm kell ezzel a fajta elutasítással, elkezdek kételkedni, lesz-e, lehet-e fejlődés, és megvalósul-e az a cél, amit a törvény bevezetése leír, és hogy előáll-e az az utópisztikus helyzet, amikor mindenki - legalább látszólag - egyenlő esélyekkel rendelkezik. Amíg a társadalomban ez a közfelfogás és intolerancia dívik, addig semmiképpen. Pontosan emiatt hihetetlenül nehéz és nemes az a feladat, amit az ilyen rendezvényeken dolgozók magukra vállalnak, hogy valahogyan csillapítsák azt a kirekesztést, amit a társadalom nagyobbik fele viselkedésével generál, és ami miatt egyáltalán szükség van törvényi szabályozásra, és amiért nem lehet bízni az emberek jóérzésében.
Az biztos, hogy lehet fejlődni. Ezt látjuk a tőlünk földrajzilag nem is olyan messze fekvő országokban. Hogy fogunk-e az csak azon múlik, hogy kihúzzuk-e a fejünket a homokból, és szembenézünk-e a világgal pőre valójában!

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Elfogadva és kihirdetve az ENSZ Közgyűlésének 217 A (III) határozata alapján, 1948. december 10-én.

A 30 pontból álló Nyilatkozat az élet minden területét felölelő jogokról és szabadságjogokról szól. Elolvashatjátok és megismerhetitek oldalunkon.

Bővebben…

© 2009-2013 Humana Egyesület

humana logo

Impresszum

Creative Commons Licenc

A weboldalt Belák Balázs készítette.