Back Ön itt van: Rovatok Rovatok Szubjektív A szervpiac törvényei
2010. február 18., csütörtök 00:00

A szervpiac törvényei

Írta:  Kertész Anna
Aki kérdez: Kertész Anna
Aki válaszol: Bognár Gergely a New York-i Egyetem bioetikusa
1.    Mikor beszélhetünk szervkereskedelemről? Vannak meghatározott kritériumok, amik mentén definiálható a fogalom?
Tág értelemben a szervkereskedelem szervátültetésre alkalmas szervek beszerzése és elosztása piaci mechanizmusok segítségével – azaz, egyszerűbben fogalmazva: az a lehetőség, hogy az ember egyes szerveit pénz vagy más anyagi ellenszolgáltatás fejében eladja, vagy másoktól beültetésre alkalmas szervet vásároljon.  A szervkereskedelem nem volt mindig illegális és ma sem mindenhol az.  Indiában 1994 előtt engedélyezett volt az emberi szervekkel való kereskedelem; Iránban ma is az.
A legtöbb ország azonban tiltja a szervkereskedelmet.  Ugyanakkor az átültetésre alkalmas szervekből szinte mindenhol hiány van.  Magyarországon, tudomásom szerint, mintegy ezren várnak új vesére, de évente csak mintegy háromszáz veseátültetést hajtanak végre, és az új betegek miatt a várólista egyre hosszabb lesz.  Az Egyesült Államokban körülbelül kilencven ezren vannak várólistán, és évente tizenhétezren kapnak új vesét, de ugyanakkor körülbelül hatezren meghalnak, mielőtt sorra kerülnének.  Nem meglepő tehát, hogy létrejött egy nemzetközi feketepiac, amelyen arra szakosodott orvosok és „szervüzérek” élő donorokat keresnek, akiknek a szerveit fizetőképes betegek vásárolják meg. A szervkereskedelem leggyakoribb formája a „szervturizmus”, azaz, amikor a szervátültetésre szoruló betegek külföldre – jellemzően fejlődő országokba – utaznak azért, hogy az ott beszerzett szervvel helyi orvosok végrehajtsák a szervtranszplantációt.  A betegek gyakran egy harmadik fél, vagyis szervkereskedők segítségével találnak rá a donorokra.  Vannak olyan internetes oldalak, amelyek segítségével a betegek tájékozódhatnak az árakról és jelentkezhetnek a műtétre.
Az is előfordul, hogy a donorokat abba az országba utaztatják, ahol a műtétet végrehajtják.  Tudunk például olyan esetekről, amikor moldáviai donorokat kivittek az Egyesült Államokba, vagy nepáli donorokat átvittek Indiába a műtét végrehajtásához.  De az sem ritka, hogy a donor és a vásárló egy harmadik országba utazik.  Egy dél-afrikai kórházban például több mint száz illegális veseátültetést hajtottak végre néhány évvel ezelőtt.

2.    Pontosan melyek azok az alapvető morális értékek, amik tiltják a szervkereskedelmet?
Vegyünk egy tipikus esetet: egy harmadik világbeli országban élő szegény, eladósodott ember áruba bocsátja a veséjét, amit egy gazdag nyugati beteg vásárol meg közvetítőkön keresztül.  A szervéért kapott pénzből a donor elvileg megoldhatja anyagi gondjait, kifizetheti adósságait, esetleg a családja is kiemelkedhet a szegénysorból.  A gazdag beteg pedig új vesét kap, nem kell hetente többször dialízis-kezelésre járnia, visszamehet dolgozni és még sok évig élhet.  Hol itt a probléma?
Sokan azt mondják, hogy még, ha minden jól is alakul a donor és a beteg számára, a szervkereskedelem csupán a kizsákmányolás modern formája.  A gazdag országok kihasználják a szegény országok lakosainak kiszolgáltatottságát, a fejlődő világ szegény embereit egyszerű alkatrész-raktárnak tekintik.  A donorok egyszerűen nincsenek abban a helyzetben, hogy nemet mondjanak, hiszen nincs más választásuk.  Még ha bele is egyeznek a tranzakcióba, a beleegyezésük nem tekinthető szabad beleegyezésnek, hiszen a körülményeik kényszerítik őket.
A szervkereskedelem legalizálásának védelmezői válaszul azt mondják, hogy mindez lehet, hogy így van most, amikor a szerveket feketepiacon adják-veszik, de egy szabályozott piacon eladók és vevők is jól járnának és senkit sem érne kár.
Vannak persze, akik azt gondolják, hogy függetlenül attól, hogy milyen következményei lennének egy jól szabályozott szervkereskedelmi rendszernek, az ember teste nem egyszerű tárgy, amit szabadon lehet adni-venni.  Mondhatjuk, persze, erre, hogy a szervadományozás mégsem hasonlítható a prostitúcióhoz, hiszen életet mentünk vele. Nincs tehát egyetértés a szervkereskedelem legalizálásával kapcsolatos erkölcsi kérdésekben.

3.    Mennyire tekinthető napjaink új jelenségének a szervkereskedelem? Milyen régre nyúlnak vissza a történelmi "hagyományai"?
Az emberi szervek adás-vétele transzplantációs célokból nyilvánvalóan modern jelenség, hiszen a szervátültetés technológiájának kifejlesztése előtt nem lett volna értelme.  A szervekkel való illegális kereskedelem az 1970-es években kezdődött, amikor kifejlesztették azokat a gyógyszereket, melyek a beültetett szervek kilökődését megakadályozzák.
De egy történelmi előzményünk azért van: a XVIII. század végén, a XIX. század elején elterjedt volt a fogak kereskedelme.  A pénztelen szegények eladták fogorvosoknak a fogaikat, amiket a fogorvosok gazdag kliensek szájába ültettek be.  A beültetett fogak egy-két hónap alatt belenőttek az ínybe, és jó esetben három-öt évig is kitartottak.  Az élő donorokból frissen kinyert fogak voltak a legkelendőbbek, a halottak ínyéből nyert fogak kevésbé — már csak a fertőzés veszélye miatt is.  Ennek ellenére az 1815-ös waterloo-i csata után valóságos aratás zajlott le a csatatéren elesett katonák között.  Aztán a XIX. század közepe táján, a porcelán fogászati alkalmazásának elterjedésével összeomlott a piac.

4.    Mik a legkeresettebb szervek, miért éppen azok?
Ma már lehetséges vesét, májat, szívet, tüdőt és más szerveket is átültetni, de például a szívátültetés esetén nyilvánvaló okokból nem lehet élődonorokat használni.  Ami az illegális szervkereskedelmet illeti, elsősorban veséről és májról van szó.  Egyrészt ezekből a szervekből van a legnagyobb hiány, másrészt az élő donorok számára viszonylag kockázatmentes az adományozás.  Az életfunkciók fenntartásához például elég egy vese, és a megfelelő orvosi felügyelet mellett elvégzett veseadományozásnak minimális a kockázata.  A korábbi élő donorok körében végzett kutatások eredményei szerint a donorok életminősége és várható élettartama nem csökken az adományozás után.  A májkereskedelem pedig azért lehetséges, mert az átültetéshez elég csak a májnak egy részét eltávolítani.

5.    Mit lehet mondani a keresleti/kínálati oldalról földrajzi, szociológiai tekintetben?
A legtöbb illegális szerveladás valószínűleg Indiában történik, ahol becslések szerint évente körülbelül kétezren bocsátják áruba az egyik veséjüket;  jelentős „szervexportáló” ország még Pakisztán, a Fülöp-szigetek és Brazília.  Pakisztánban például kétezer körül van évente a vesebeültetések száma, de becslések szerint az új vesét kapó betegek kétharmada külföldi.  A legfőbb szervexportáló országok listáján ott van még Bolívia, Irak, Izrael, Peru, Kolumbia és Törökország.
„Különleges” esetnek számít Kína, ahol tizenkétezer körül lehet évente a vese- és májátültetések száma, ugyanakkor rengeteg szerv börtönökben kivégzett foglyoktól származik.  Gyanítható, hogy Kínában mindennapos a halálbüntetésre ítélt rabok szerveivel való kereskedelem.
Meg kell említeni még Iránt is.  Iránban ugyanis elvileg legális a vese áruba bocsátása.  A kormányzattól független civil szervezetek végzik a szervek elosztását, ami nem a fizetőképesség, hanem a rászorultság alapján történik.  A hírek szerint veseátültetések esetében Iránban már tíz éve megszűnt a várólista.  De valójában keveset tudunk arról, hogy hogyan működik az iráni „szervpiac” – azaz, például nem tudjuk, hogy valóban egyenlő esélyeik vannak-e a szegény és gazdag betegeknek arra, hogy új veséhez jussanak.
Ami a keresleti oldalt illeti, a szervet vásárló betegek a leggyakrabban Ausztráliából, Kanadából, az Egyesült Államokból, Izraelből, Japánból vagy Szaúd-Arábiából érkeznek.  Mivel azonban a fejlett nyugati országok egészségügyi rendszereiben gyakoribbak a szervátültetések, az arányokat tekintve a Közel-Keleten és Ázsiában a legkiterjedtebb a szervkereskedelem.
A szerveiket áruba bocsátó emberek jellemzően nagyon szegények, kilátástalan helyzetben élnek, és a legfőbb motivációjuk a felhalmozott adósságaiktól való megszabadulás.  Sajnos azonban a rendelkezésünkre álló kutatásokból úgy tűnik, hogy az élő donoroknak sem az anyagi, sem az egészségi helyzete nem javul a szerveladás után.  Ennek az a legfőbb oka, hogy a műtétek gyakran nem biztonságos körülmények között, a megfelelő orvosi felügyelet nélkül történnek, illetve az adományozás után a szervkereskedőknek semmilyen érdekük sem fűződik ahhoz, hogy az élő donoroknak hosszú távú egészségügyi ellátást biztosítsanak.  Egy néhány évvel ezelőtti felmérés szerint az élődonorok nyolcvannyolc százalékának nem javult az anyagi helyzete, kilencvennyolc százalékuk pedig egészsége romlásáról számolt be.  Gyakran stigmatizálják, kiközösítik őket, együtt kell élniük a közösség megvetésével.

6.    Nagyságrendileg körülbelül mekkora üzletet jelent ez napjainkban?
Az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint 2005-ben a világon hatvanhatezer veseátültetést, huszonegyezer májátültetést és hatezer szívátültetést hajtottak végre.  Becslések szerint a szervátültetések öt százaléka történik üzleti alapon, azaz, ha azt vesszük, hogy egy vese ára tizenötezer dollártól akár nyolcvanötezer dollárig terjedhet, több millió dolláros üzletről beszélhetünk.

7.    Valóban mindig etikátlan, illegális a szervkereskedelem?
Nagyon vitatott kérdés, hogy, mondjuk, a vese- vagy a májkereskedelem tiltásának van-e értelme.  Az egyik oldalon tagadhatatlanul ott vannak azok a szegény emberek, akik kilátástalanságukban gátlástalan közvetítőkön keresztül a szerveik eladására kényszerülnek.  A másik oldalon ott van viszont az a rengeteg ember világszerte, aki új szervre szorul.  Hiszen, ne feledjük, hogy nemcsak az eladók, hanem a vevők is kilátástalan helyzetben vannak.  Egyre többen mondják azt, hogy a tiltásnak morális szempontból nincs értelme.  A szervhiányt nem csökkentette, viszont jelenleg jellemzően gátlástalan „szervüzérek” és bűnözők húznak hasznot a szervkereskedelemből.
Talán – mondják egyre többen – ideje lenne elgondolkozni azon, hogy létrehozzunk egy szabályozott, az államok vagy a nemzetközi szervezetek által felügyelt piacot.  Ebben az esetben például biztosítani lehetne, hogy a szervfelajánlás korszerű és megfelelő orvosi felügyelet mellett történjen.  Jelenleg rengeteg rémtörténet kering arról, hogy milyen körülmények között hajtják végre a szervek eltávolítását.  Egy szabályozott piac méltányosabbá tehetné a szervek elosztását is – nemcsak azok juthatnánk hozzá, akik meg tudják fizetni őket, hanem szegényebb rászorulók is.  A remények szerint egy ilyen piac csökkenthetné a szervhiányt.
Egy ilyen piac még csak nem is feltétlenül élő donoroktól szerezné be a szerveket.  Talán már azzal is csökkenthető lenne a hiány, ha mindenki aláírhatna egy „határidős szerződést”, amiben felhatalmazza az államot, hogy halála esetén felhasználhassák a szerveit.  A pénzt pedig az örökösök kapnák meg.  Az elképzelés támogatói szerint ezzel elkerülhetők az egészségügyi kockázatok, és az ember a halála esetén a szeretteiről is gondoskodhat.
De nem is kell feltétlenül közvetlen anyagi ellenszolgáltatásban gondolkozni.  Olyan országokban, ahol nincs univerzális egészségbiztosítás, a donorok, mondjuk, életük végéig ingyen orvosi ellátást kaphatnának, vagy valamilyen más szolgáltatás járna ingyen nekik.
A fejlett világban az élő donorok túlnyomó része családtag.  Az ilyen esetekben feltehető, hogy az indíték nem anyagi természetű.  Hébe-hóba hallani olyan esetekről, amikor fejlett országokban a betegek a várólistákat megkerülve szereznek új szervet, mondjuk, az interneten keresztül.  Nehéz ellenőrizni, hogy ilyenkor kap-e a donor valamilyen ellenszolgáltatást.  De még ha legális lenne a szervkereskedelem, a fejlett országokban a legtöbb ember valószínűleg nem bocsátaná áruba a szerveit.  Vagyis még ha legalizálnánk a piacot, óhatatlanul a világ legszegényebb országainak lakói közül kerülne ki a legtöbb élődonor.  Kérdés persze, hogy ez önmagában elegendő ok-e arra, hogy a szervkereskedelmet minden formájában betiltsuk.

8.    A szövetkultúráról tenyésztett szervek esetében is illegális a kereskedelem?
A laboratóriumban „növesztett”  szervek egyelőre a tudományos fantasztikum világába tartoznak.  Vannak ígéretes kísérletek, de még sokat kell várni arra, hogy ilyen módon kaphassunk új májat, szívet, vagy tüdőt.  Az elképzelések szerint a beteg saját sejtjeiből, a szó szoros értelmében „testreszabott” szerveket lehetne építeni.
Ezekkel nem érné meg kereskedni, és mivel az eljárás elterjedésével megszűnnének a várólisták, a tiltás feleslegessé válna, hiszen nem lenne szükség feketepiacra.  Ha mindez megvalósul, akkor – ugyanúgy, mint százötven éve a fogkereskedelem esetében – össze fog omlani a piac.

9.    Mit gondol az állati szervek emberben való felhasználásáról?
Egyelőre ez csak a jövő zenéje.  Az Egyesült Államokban körülbelül háromezren várnak szívátültetésre, de évente csak mintegy kétezer szívátültetést hajtanak végre.  Nagyobb esélye van annak, hogy a beteg meghal, mire sorra kerülne, mint annak, hogy a szívátültetés után egy-két éven belül a komplikációk miatt veszti életét.  A beültetésre alkalmas szívek hiányán enyhíthetne a xenotranszplantáció, azaz állati eredetű szervek emberben való felhasználása.
Az első állati szívtranszplantáció 1964-ben történt, amikor egy hatvannégy éves betegbe egy csimpánz szívét ültették.  A beteg két óráig életben maradt a műtét után.  Más szervek esetében valamivel jobb eredményeket értek el – volt, például, olyan eset, amikor pávián-csontvelőt ültettek egy betegbe, aki több évet élt még a műtét után.  A legtöbb kutatás sertésekkel történik, mivel könnyebben szaporíthatók és genetikai szempontból könnyebben manipulálhatók, mint a főemlősök.
Az állati szervek emberekben való felhasználásának a fő akadálya nem is etikai, hanem inkább orvosi: megoldatlanok az immunológiai problémák és komoly veszélye lehet annak, hogy a beültetett szervvel új vírusok, betegségek terjednek át az emberre.   Ha ezek a problémák megoldhatók, elvileg megnyílhatna az út az állati szervek felhasználása előtt.  Jelenleg azonban sok országban korlátozzák vagy tiltják az ilyen irányú kutatásokat.
Az is kérdés, hogy hogyan fogadná a közvélemény ezt a lehetőséget.  Az állati szervek emberekben való felhasználását egyelőre, úgy tűnik, komoly kulturális tabuk veszik körül.  A legtöbb ember adott esetben nem berzenkedik attól, hogy egy halott embertársa veséjét beleültessék, de eszébe sem jutna, hogy egyen a halott embertársa húsából.  Ugyanakkor a legtöbb embernek semmiféle fenntartása sincs azzal szemben, hogy mondjuk disznóhúst egyen, de ugyanakkor ódzkodna attól, hogy egy disznó szívével éljen.

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Elfogadva és kihirdetve az ENSZ Közgyűlésének 217 A (III) határozata alapján, 1948. december 10-én.

A 30 pontból álló Nyilatkozat az élet minden területét felölelő jogokról és szabadságjogokról szól. Elolvashatjátok és megismerhetitek oldalunkon.

Bővebben…

© 2009-2013 Humana Egyesület

humana logo

Impresszum

Creative Commons Licenc

A weboldalt Belák Balázs készítette.