Humana Magazin - Humana Magazin - Elemek megjelenítése címkék szerint: interjú https://humanamagazin.eu Fri, 10 Jul 2020 02:08:15 +0200 Joomla! - Open Source Content Management hu-hu A világ egy kötetben – Köves Gábor: Mi az, hogy nagymenők? https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2444-a-vilag-egy-kotetben-koves-gabor-mi-az-hogy-nagymenok-sztarinterjuk-umberto-ecotol-kate-winsletig https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2444-a-vilag-egy-kotetben-koves-gabor-mi-az-hogy-nagymenok-sztarinterjuk-umberto-ecotol-kate-winsletig   Ma már bármelyik hírességről megtudhatunk szinte bármit az internet segítségével, azonban az interjúk varázsát még mindig nehéz pótolni. Köves Gábor újságíró az elmúlt évek során számos rendezővel, íróval, színésszel, stb. találkozott, s a velük készült interjúkat már nemcsak elszórtan lehet megtalálni a világháló valamely sarkában, de a Mi az, hogy nagymenők? – Sztárinterjúk – Umberto Ecótól Kate Winsletig című kötetben is.

Köves Gábornak valószínűleg nem lehetett könnyű dolga, amikor választania kellett az évek során megjelent interjúi közül, hogy mely negyven kerüljön a Mi az, hogy nagymenők? – Sztárinterjúk – Umberto Ecótól Kate Winsletig című kötetébe. Bár a cím és az alcím valamelyest ellentmond egymásnak, hiszen előbbi az interjúalanyok hétköznapiságát, utóbbi pedig a társadalomban betöltött kult- és sztárstátuszukat hangsúlyozza, a könyv jóval többet ad olvasóinak, mint könnyed szórakozás.

Minden interjúból látszik, hogy Köves felkészült alanyából, őket a munkásságukat érintő aktuális eseményekről kérdezi. A kilenc fejezetre tagolt kötetben előkerülnek a világot érintő fontos társadalmi kérdések, szó esik a Közel-Keletről, a(z) (ön)cenzúráról, Magyarországról, Oroszországról, Törökországról, Gázáról, Izraelről, a korrupcióról, a kommunizmusról, a divatos filmekről, a közösségi média előnyeiről és hátrányairól, a nevek fontosságáról az irodalmi művekben, az inspirációról és még sok minden másról.

Az interjúk erőssége, hogy a komolyabb témák nem terhelik túl az olvasót, de egy-egy pillanatra mégis elgondolkodtatásra késztetik őket. A könnyed stílusnak köszönhetően gond nélkül lehet lapozni a kötetet, s ugyan a fejezetek támpontot adnak arról, mi következik, az interjúk sorrendje kevésbé számít olvasás közben. Ha az olvasónak úgy tartja kedve, hogy dán napot tart, akkor Janne Teller, Lars von Trier és Mads Mikkelsen rendkívül szókimondó és őszinte válaszait olvashatja, miután a kötelező látnivalók, olvasmányok vagy videók közül kezd el csemegézni. Minden interjú után található ugyanis egy rövidebb lista, amely az interjúalany fontosabb irodalmi műveit/filmjeit tartalmazza.

Hiába Janne Teller, a női művészeket illetően már nincs akkora választási lehetősége az olvasónak, mindösszesen nyolc nővel készült interjút találunk a kötetben, amely Liv Ullmann és Kate Winslet válaszaival zárul. Továbbá az interjúk újra szerkesztése olykor-olykor kevésbé jól sikerült, a kérdések egymásutánisága nem mindig logikus, aminek egyik oka feltehetőleg az, hogy a korábban online publikált hosszabb szövegek rövidebb formában jelentek meg nyomtatásban. Nemcsak kérdések „tűntek el”, de bizonyos esetekben a szövegrészletek is megváltoztak. Ez esetleg zavaró lehet azok számára, akik Köves interjúit már korábban is olvasták.

Köves Gábor felkészültsége és rátermettsége azonban egyértelműen kitűnik az interjúkból, amelyekben számos témát érint. Néhol a stílus túl élőbeszéd jellegű és a kérdések egymásutánisága kevésbé logikus, a kötetet mégis érdemes kezébe vennie annak, aki szeretne emberi jogokról és társadalmi kérdésekről olvasni, vagy csupán megismerkedne a művészek nagyon is emberi oldalával.

Köves Gábor kötete, a Mi az, hogy nagymenők? – Sztárinterjúk – Umberto Ecótól Kate Winsletig a Scolar kiadó gondozásában jelent meg 2016-ban.

Kép forrása: Scolar Kiadó

  • emberi jogok
  • Scolar Kiadó
  • interjú
  • Köves Gábor
  • könyvrecenzió
  • könyv
  • Mads Mikkelsen
  • skandináv
    ]]>
    info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Sat, 25 Feb 2017 12:44:00 +0100
    Lehetőségek a lehetetlenben https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/hatter/item/2183-lehetosegek-a-lehetetlenben https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/hatter/item/2183-lehetosegek-a-lehetetlenben Dr. Ámbédkar Iskola, Borsod-Abaúj Zemplén megye. Magyarország egyik leghátrányosabb helyzetű térségében az érettségizett fiatalok aránya nem éri el az egy százalékot. Nem tudom, hogy a második esély gimnáziummal, négy telephellyel, komoly tanári karral működő intézmény rajta van-e bármiféle sikerranglistán, amit a világban készítenek a menő iskolákról. Nem hinném. Pedig hatalmas sikertörténetek vannak itt és mindennapos apró győzelmek olyan fiatalokkal, akik kapnak egy lehetőséget kitörni a szegénységből, kilépni a kilátástalanságból.

    A romatelep szélén működő sajókazai iskola a helyi roma közösség életének szerves része, Első ottjártamkor augusztus végén a helyiek tettek-vettek az iskola körül és nagy volt a készülődés a tanévkezdésre a tanárok között is. Ez volt a benyomásom annak ellenére is, hogy pár nappal az iskolakezdés előtt az sem volt világos, hogy októberben miből kerülnek majd kifizetésre a bérek.

    Október elején Döme Zsuzsanna (Suzi), helyi pedagógus kísért el Ózdra és környékére, hogy olyan diákokkal találkozzak, akik az iskolához köthetően eredményeket, sikereket érnek el. Utunk szinte már giccsesen sokszínű erdőkön, meleg napsütésben, hegyen-völgyön vezetett Magyarország talán egyik legszebb vidékére a Bükk és a Mátra határára. Az út szélén hatalmas puskát lóbáló vadász volt az első kép, ami belezavart az őszi romantikába, amikor is utastársam felnevetett: Na, közeledünk Borsodba.

    Danival egy ózdi lakótelepen találkoztunk. 25 éves, tavaly érettségizett a Dr. Ámbédkar Iskolában. Most rendőrnek készül, Miskolcon tanul. Mialatt mi beszélgettünk, kislánya kíváncsian hallgatott minket egy nagy tál csokis keksszel az ölében, a szomszéd szobában nagyfia játszott, és felesége altatta az alig egy hónapos kisfiukat.

    Horváth Gabriella: Hogyan kerültél a Dr. Ámbédkar Iskolába?

    Dani: 2006-ban Ózdon, a József Attila Gimnáziumban jártam ki a 9. és 10. osztályt egy év alatt, mert össze voltunk vonva, kevés volt a diák. Az iskola abbamaradt ott, mert a következő évben nem indult el a 11. évfolyam. Egy ismerősöm, Csipkés Irén javasolta, hogy van egy iskola Ózdon: a Dr. Ámbédkar Iskola, ott tudom folytatni a tanulást. Én hívő ember vagyok,19 éves voltam, amikor a gyülekezet lelkipásztorának segítségével megértettem azt, hogy ebben az életben csak azzal, hogy kétkezi munkát próbálok keresni, nem fogunk megélni. Így megkerestem a tanárokat az iskolában, felvettek és folytattam a tanulást.

    Horváth Gabriella:  Miért választottad a rendőri pályát?

    Dani: Mindig vaciláltam, hogy mi lenne a jó nekem, belekezdtem több dologba, például az építőiparba, de valahogy nem találtam a helyemet. Gyerekkorom óta sportoltam, érdekelt az emberekkel való kapcsolatteremtés, a kommunikáció, az hogy segíteni kell embereknek. Voltak barátaim, akik rendőrök voltak, és megkérdezték tőlem: Dani, te miért nem mész rendőrnek? Úgyhogy elgondolkodtam, hogy ez a nekem való, és megpróbáltam. Az érettségi mellett volt fizikai, műveltségi felvételi, pszichológiai teszt is, de végül 1500-1700 jelentkezőből bekerültem a 235 ember közé, akit felvesznek.

    Horváth Gabriella:  Mit kaptál mindehhez a Dr. Ámbédkar Iskolában?

    Dani: Sokat. Láttam, azt, ha el akarok érni dolgokat, akkor ahhoz erőfeszítéseket kell tenni. Tudtam eddig is, hogy ezt kell tenni, de itt az iskolában motiváltak erre. Rengeteg olyan emberrel találkoztam például, akiktől azt láttam, hogy úgy értek el dolgokat az életben, hogy tanultak, iskolába jártak, képezték magukat nap mint nap. Jó példák voltak előttem a tanárok is. És nagy segítség volt, hogy ezt nem csak az iskolában hallottam, hanem itthon is a feleségemtől, a gyülekezeti vezetőktől, édesanyáméktól is, és így persze én magam is rájöttem erre. Ahogy észrevettem ebben az iskolában sokkal több a türelem, az odafigyelés, a tanárok a problémák megoldásában is segítenek. Nem hagyják magukra a tanulókat, ösztönzik őket. Olyan helyekre jutnak el a diákok, ahova a családi körülmények, a hátterük miatt nem biztos, hogy eljutnának. Így meg tudnak ismerni különböző kultúrákat, más társadalmi rétegeket. Nekem, hívő embernek az is fontos volt, hogy bár buddhista közösséghez tartozik az iskola, soha nem kényszerítették ránk a buddhizmust, megmaradt a vallásszabadság.

    Horváth Gabriella: A család mellett mekkora kihívás a tanulás?

    Dani: Nagy kihívás, a rendészeti szakközépiskola színvonalas, nagyon magas a követelmény. De ha hazajön az ember az iskolából a gyerekekkel, a feleségével is kell foglalkoznia, és a tanulnivalóval, az iskolával is. Nem úgy van, mint egy fiatal, család nélküli embernek. Van segítségünk, mert bár a feleségem nagyon ügyes, megcsinál egyedül is mindent, de azért jó, hogy az édesanyám minden nap átjön és segít neki. Nehézség persze az is, hogy nem mindig van meg a napi betevő. A számlákat szerencsére ki tudom fizetni, de a betevőre nem mindig marad. Amikor hazajövök például, akkor sokszor azon jár a fejem, hogy hova menjek pénzért, hogy meglegyen a családnak az, amire szüksége van. De ezt vállaltam előre, tudtam azt, hogy az iskolában nem fogok pénzt kapni, de édesanyám is bíztatott, hogy csináljam, mert  amennyit tudnak, segítenek. Bár kapok ösztöndíjat is, de az nem olyan magas, ebből nem lehet megélni. Majd akkor változik a helyzetünk, ha idővel kineveznek minket próbaidős rendőrnek, akkor az iskolába járás mellett kaphatok pénzt is.

    Horváth Gabriella: Hogy képzeled, milyen lesz az életed 10-15 év múlva?

    Dani: Lesz egy nagy fiam, nagy lányom, a legkisebb is iskolás lesz már. Jól fognak tanulni a gyerekeim, a feleségemmel jól megleszünk, és szerintem egy nagyon jó pályát fogok befutni, elég magas beosztásig fogok eljutni, és sok jó dolgot fogok elérni a magyar társadalom számára, azzal, hogy rendőr leszek.


    Terával egy Ózd melletti kis faluban, Hangonyban találkoztunk. Ő 12. osztályos, eredményei kiválóak az iskolában, filmeket készít a filmszakkör keretében, táncol, nemzetközi versenyen ér el helyezéseket, a Beszélőben jelent meg verse.

    Járőröző rendőrök húznak el mellettünk, miközben beszélgetünk. Ezt már Sajókazán is láttam korábban, feltűnő ezekben a kicsi falvakban a járőröző rendőrautó, de mint megtudtam, ehhez mindenki hozzászokott már. Csak az én gyomrom rándul görcsbe tőle...

    Horváth Gabriella: Nagyon jók a jegyeid, szeretsz tanulni?

    Tera:Szeretek tanulni, csak van, ami egyáltalán nem megy. De például történelmet szeretek tanulni. Szerintem fontos a tudás, mert azt senki nem tudja elvenni tőlünk.

    Horváth Gabriella: Milyen lehetőségek vannak itt az iskolában a tanulás mellett?

    Tera: Csináljuk a filmes szakkört. Nagyon vonzónak találtam, amikor Suzi bemutatatta ezt a lehetőséget, és úgy gondoltam, kipróbálom benne magam. Emellett táncolok is hip-hopot. A versenycsoportban heten vagyunk, és most voltunk egy nemzetközi versenyen, ahol harmadik helyezettek lettünk. Emellett verseket is írok. Voltak gyerekkoromban barátaim, de nem annyira bíztam meg bennük, hogy elmondjam nekik a dolgokat, amiket gondolok. A versírás úgy kezdődött, mintha magammal beszélném meg, ami történik velem, de aztán a tanáraim is felfigyeltek a verseimre.

    Horváth Gabriella: Ebből a sokféle lehetőségből, amit itt kapsz az iskolában, hogy gondolod, mit tudsz majd a jövődben is kamatoztatni?

    Tera: A táncot nagyon szeretném folytatni, ha kikerülök ebből az iskolából, a többit még nem döntöttem el. Szeretnék akár szakmát tanulni, de azt még nem tudom, hogy milyet. Szívem szerint színész vagy híres táncos lennék, de úgy vagyok ezzel, hogy ez csak egy álom. Mert tudom azt, hogy még ha az odáig vezető utat végig is tudnám csinálni, szerintem nem lenne türelmem, vagy valami nem lenne meg ahhoz, hogy elérjem ezt az álmot.

    Horváth Gabriella: Mi a korosztályod legnagyobb problémája itt Hangonyban szerinted?

    Tera: Két réteg van – nem a cigányok és a magyarok közötti különbségre gondolok - hanem arra, hogy vannak a normálisan felnevelt gyerekek, meg a hanyag szülők gyerekei. Ezek a szülők azt mondják: a gyerek menjen ahova akar, egyen amit akar, aludjon ott ahol akar, nem számít. A legnagyobb baj ezzel a hozzáállással van szerintem. Nem csak az iskolához, hanem az élethez. Iskolába például csak addig járnak általában a fiatalok itt, amíg kötelező, aztán otthagyják az iskolát. Ők úgy fogják fel, hogy majd lesz valahogy.

    Horváth Gabriella: A szüleid hogyan képzelik el a jövődet?

    Tera: Nem sokszor beszélgetünk a szüleimmel ilyesmiről, de szerintem nagyon büszkék rám. Ők azt gondolják, hogy a táncból, a tánccal úgysem jutok semmire, úgyhogy azt szeretnék, hogy csak hobbiszinten csináljam. És bár elfogadják, és mellém állnak, nem hiszem, hogy úgy gondolják, hogy én ezeket a dolgokat, amiket az iskolában csinálok, hosszú távon akarom folytatni. Ők azt szeretnék, hogy a tanulással haladjak, és azzal is tegyek le valamit az asztalra. A jó teljesítményemmel az iskolában nekik is szeretnék bizonyítani.


    A filmes szakkörben Zsolti is tevékenyen részt vesz. Nyáron Berlinbe jutottak el a filmezésnek köszönhetően, ahol egy szemináriumon vehettek részt.  Zsolti is Ózd mellett, Farkaslyukon él.

    Horváth Gabriella: Szeretsz itt élni?

    Zsolti: Szeretek is meg nem is. Könnyen találhatsz itt ismerősöket, nem kell messzire menni például boltba. De vannak azért rossz dolgok is, mert az emberek nem olyan barátságosak, nem könnyű a megélhetés. És innen nehéz kitörni.

    Horváth Gabriella: Mit ad neked ez az iskola?

    Zsolti: Mivel jártam más iskolákba, össze tudom hasonlítani, és ez jobbnak tűnik. Nekem nagyon sokat segített ez az iskola. Egyrészt nem annyira szigorúak velünk a tanárok, és másképp akarják megértetni velünk a dolgokat. Sokkal segítőkészebbek, mint máshol. Tudom azt is, hogy nekem ez az iskola az utolsó esélyem.

    Horváth Gabriella: Hogyan indult a filmszakkör?

    Zsolti: Egy pályázatra készítettünk korábban több filmet, és az egyikkel nyertünk. Azután indult el igazán a filmszakkör, és kezdtünk komolyabban filmeket készíteni. Engem igazán ez az egy dolog tud lekötni. Amíg a filmekkel foglalkozom, addig sem csinálok semmi rosszat. Nagyon tetszik a filmezésben az, hogy alkotunk, és új dolgokat ismerünk meg.

    Horváth Gabriella: Milyen volt kijutni Berlinbe a filmetekkel?

    Zsolti: Számunkra ez nagy dolog, mert innen nagyon nehéz a korosztályomnak eljutni külföldre, és sikerült forgatni is ott. Jó volt, ez az eddigi legnagyobb sikerünk a filmezéssel.
    Elkezdtünk most forgatni egy filmet Ózdról, amiben bemutatjuk a város jó oldalát. Most ezt a filmet kéne befejezni, és aztán ezzel is fogunk majd pályázni.

    Horváth Gabriella: Mit fogsz csinálni az iskola befejezése után?

    Zsolti: Szeretnék szakmát tanulni: hegesztőnek, vagy kőművesnek tanulnék, de leginkább persze milliomos szeretnék lenni!

     
    Hangonyból Ózdon keresztül juthatunk el egy kanyargós szerpentinen Borsodbóta fölé. Elhaladunk a magára hagyott hatalmas egykori gyártelep mellett is, és megállunk útközben Várkonyon, ahol van egy tanári szállás az Ámbédkaros tanárok számára. A vezetékes víz nélküli, de szépen felújított családi házban leteszünk néhány adományt, aztán megyünk tovább. Várkonyon furcsa romok düledeznek az utcákon, mintha bombatámadás érte volna a falut. Valamikor házak voltak ezek a torzók, amiket elhagytak a lakói, és egy-két meghagyott fallal, félig lerombolva, szétverve, üresen merednek az utcára az ép házak között. Talán itt szembesültünk először utunk során a rendszerváltás utáni elszegényedés, a bányák, gyárak bezárását követő nincstelenség legszembetűnőbb nyomaival. Megdöbbentő a látvány.

    Már kezd leszállni a köd a mély völgybe, amikor meglátjuk a szépen rendbe hozott, takaros kis kétablakos házat Borsodbóta közepén. Itt él Melinda. A mosolygós, fiatal anyuka 25 éves, az iskolában adminisztrátorként dolgozik, mellette tanul, harmadik osztályos kislányával együtt táncol, szeretné megszerezni az érettségit, és aztán továbbtanulni. Van egy óvodás kisfia is. A gyerekek szerelemből születtek, de nem ugyanattól az apától, és Melinda mindkétszer egyedül maradt, amikor a törődésre, gondoskodásra, felelősségvállalásra került a sor. Rendőrségi feljelentéssel, távoltartási végzéssel tudta otthagyni kisfia édesapját. Most egyedül él a házban a gyerekekkel.

    Horváth Gabriella: Miért döntöttél úgy, hogy folytatod a tanulást?

    Melinda: Csak a gyerekek miatt. Egyrészt azért, hogy ne azt a példát lássák, ami itt van, és ne úgy nőjenek fel, mint én. Nem akarom, hogy fizikai munkát csináljanak, én már csináltam azt eleget. Az álmom a tánc lenne, de nem bízom abban, hogy abból valaha is meg tudok élni. Tehát erre nem alapozhatok. Amire viszont igen, az a rendészeti iskola, mert az csak két év, nem úgy, mint a főiskola meg az egyetem, és kevésbé is drága. Azzal biztos, hogy lesz állásom, még ha el is kell innen költözni, mert itt a környéken egyébként nincs munka.

    Horváth Gabriella: Van, aki segít, motivál?

    Melinda: Ha bajban voltam, a csládomhoz mindig tudtam fordulni. A tanulásban nagyon sokat köszönhetek az ózdi telephelyvezetőnknek. Mikor gyerek voltam, akkor is mindig mondta, hogy tanulni kell. Most meg hiába mondtam, hogy idős vagyok már a tanuláshoz, ő akkor is győzködött. És mivel felvettek dolgozni is, nagyon fontosnak tartom, hogy bizonyítsak nekik.

    Horváth Gabriella: Hogy néz ki egy napod?

    Melinda: Reggel ötkor kelek. Megiszok egy kávét, zenét kapcsolok be, mert attól magamhoz térek. A gyerekeket egy kicsit később keltem. Reggel ők is énekelnek - táncolnak, mint én a tükör előtt. Átmegyünk a boltba, itt van a szomszédban. Nagy nehezen elkészülünk. Itt a buszmegálló, de néha nehezen érem el a buszt. A gyerekek ide mennek nagyon közel az egyik nagynénémhez, aki felajánlotta, hogy segít. Ott vannak nála 20 percig, utána elviszi őket iskolába, óvodába, ők háromig ott vannak. Én négyig vagyok a munkahelyen, de legkorábban fél hétre érek haza a tanulás vagy az egyéb tennivalók miatt. De hiába idegeskedek, ez van. Felveszem őket, amikor hazajövök este. Főzni nem szoktam, mert mire hazajövök, az már fizikai képtelenség. De a gyerekek esznek meleget az oviban, és a nagynénéméknél is, és azért próbálok vacsorára is valami meleget csinálni nekik, melegszendvicset vagy sült krumplit. Nagyon szeretek így élni. Úgy fogom fel, minek ehhez egy pali? Még őt is szolgáljam ki, vagy kérjen számon? Bár nem nagyon hiszek benne, de persze találhatok egyszer egy normális társat is.

    Horváth Gabriella: Milyen társat képzelsz magad mellé?

    Melinda: Soha nem az alapján ítéltem meg a fiúkat - pedig biztos lett volna olyan fiúm is -, hogy mennyire jómódú, hogy ne legyen roma, és nagyon okos legyen. Nekem fontosabb, hogy a gyerekek legyenek a középpontban, hasonló legyen a múltunk. Az ilyen lelkületű emberek megérintenek. És fontos, hogy a származására büszke legyen. Én nagyon büszke vagyok arra, hogy cigány vagyok, mert azt gondolom, hogy a romáknak igenis elég dögös a vérük. Úgy gondolom, hogy először is magyar állampolgár vagyok, de azon belül cigány vagyok, és ez számomra egy nagyon érdekes, színes világ. Szeretem például, hogy a cigányok a zenével, énekkel, saját magukat szórakoztatják. Van persze közöttünk is depressziós, öngyilkos, de az biztos, hogy sokkal intenzívebben éljük át a dolgokat. Ebben az a jó, hogy ez egy érték, és ezt az életben nem pénzért veszed, ez az életed!


    Csöndesebbek vagyunk hazafelé. Zsong a fejem a sok történettől. És attól, amit láttam. A cigánysor az cigánysor. A szegénység az szegénység. Nincs ezen mit tűnődni. Hidegből, nincstelenségből, kényelmetlenségből eredményesnek lenni sokkal nagyobb teljesítmény, mint melegből, nyugodt környezetből, adott feltételekből. Ez is közhely talán. De ha közhelyként tudomásul vesszük, vagy lerázzuk, akkor azzal el nem ismert teljesítménnyé is tesszük egyúttal azt a sok mindent, amit ez az iskola tesz, amit ezek a fiatalok megéltek már, és amit letesznek az asztalra. Azért, hogy az életükben lehetőséget teremtsenek az előrelépéshez az akár önhibájukból, vagy hibájukon kívül kialakult nehéz helyzetükből. Pedig hatalmas dolog, hogy van ez az iskola, hogy az ott dolgozók szinte lehetetlennek tűnő helyzetekből mégis lehetőségek felé terelik ezeket a fiatalokat, és hatalmas elismerés jár azért a teljesítményért is, amiért ezek a fiatalok nap, mint nap megküzdenek.

     

    Farkas Tera: Ősz van

    Ősz van minden kopár üres,
    a fa csupasz nem rügyes.
    Ősz van és a nap már nem oly erővel éget
    s a virágból a méhek nem szedik a mézet.
    Most csönd van,minden néma,
    de valaki beszél a fákkal a bús őszi szél.
    Mesél a régi időkről,mikor még nem voltak rasszista gondolatok,
    mikor a világ még nem volt holt és az emberek arcán mosoly volt.
    Majd hirtelen csönd,ismét némaság.
    Ősz van minden kopár üres,
    ősz van a fa csupasz nem rügyes.

    • Ámbédkar
    • Sajókaza
    • roma
    • Ózd
    • siker
    • interjú
    • Horváth Gabriella
      ]]>
      info@humanamagazin.eu (Horváth Gabriella) Háttér Fri, 25 Jan 2013 01:30:48 +0100
      A szélsőjobb még nem talált meg https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/1692-a-szelsojobb-meg-nem-talalt-meg https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/1692-a-szelsojobb-meg-nem-talalt-meg Valami elkezdődött a magyarországi LMBT-közösségben. Valami új, amire még nem volt példa, ami közelebb hozhatja a heterókat és a melegeket, ami összefogást indíthat el az egymástól távol álló meleg szervezetek között, és ami mindenkinek szól korra, nemre, nemi beállítottságra való tekintet nélkül.

      banach_nagy_milan_2A Szimpozion Egyesület idén februárban indította el a Meleg szemmel című videoblogját, mely a melegek életéről és hétköznapjairól, sztereotípiákról, elfogadásról, családról és gyermekvállalásról, kultúráról szól. Minden szombaton egy-egy új epizódot publikálnak a honlapjukon, a melegvagyok.hu címen. Banach Nagy Milánnal, a videoblog egyik szereplőjével beszélgettünk.

      - Miért kezdtétek el a videoblogot, és hogyan indultatok?

      - Azért kezdtünk bele, mert úgy láttuk, hogy a médiában, legyen az újság, tévé vagy rádió, nagyon sztereotipikusan jelenik meg a melegség, és ez szerintünk elég nagy probléma. A legtöbb műsor alátámasztja a meglévő sztereotípiákat, és nem mutat olyat, ami ezen kívül van. Szerettünk volna egy olyan video-blogot készíteni, ami megmutat minket, úgy, ahogy vagyunk. A magunk természetességében, sztereotípiák nélkül – ha alá is támasztunk néhányat, azt önhibánkon kívül tesszük. Az egész úgy kezdődött, hogy leültünk a kamera elé, de nem is gondoltuk ezt olyan nagyon komolyan. Leforgattunk pár epizódot, és publikáltuk őket. Ahogy egyre több epizódon vagyunk túl, úgy fejlődünk mi is, a rendelkezésre álló technika is, talán az előadásmódunk is. Közel fél éve, február óta minden szombaton új rész jelenik meg, amit a Szimpozion Egyesület honlapján, és az egyesület YouTube csatornáján lehet megnézni. A századik részig mindenképp szeretnénk eljutni, persze ez idő, pénz, és energia kérdése.


      - Az egész egyesület részt vesz a készítésben?

      - Majdnem. Nem vagyunk sokan, és nem mindenki vesz részt benne. Őszintén szólva, elkelne a segítség, amit persze folyamatosan keresünk is. Az egyesületnek nincs túl sok anyagi forrása erre a projektre, ezért sok mindent a saját pénzünkből finanszírozunk, munka mellett, a szabadidőnkben forgatunk. Ha volna segítő kéz, lelkes önkéntes, annak nagyon örülnénk. Munka és feladat bőven van, lehetne segíteni a forgatások leszervezésében, a sajtóval való kapcsolattartásban, az epizódok angol nyelvre való lefordításában és feliratozásában, de kéne segítség az operatőr mellé, hangosításhoz, vagy akár kisebb háttérfeladatokhoz is, a forgatások ideje alatt vagy azon túl. Tulajdonképpen bármilyen segítségnek örülnénk. És persze, nem utolsó sorban, ha egy szponzort találnánk, azt sem utasítanánk vissza.

      - Konkrétan az LMBT-közösségnek szól?
      - Nem. Magát a sorozatot nem akartuk szűkíteni, a sorozat egésze inkább mindenkinek szól. Egyes epizódokról úgyis kiderül (pl. a második, a Van fogalmad? című részről – a szerk.), hogy a heteró közösségnek készítettük. Ebben megmagyarázzuk a fogalmakat, mint például magát az LMBT mozaikszót, vagy a transznemű kifejezést, amiket a mi közösségünk nyilván már ismer, és használ is. Az ismerkedésről szóló rész pedig inkább a melegeknek szól. Folyamatosan próbálunk mindkét közösséghez eljutni. Van olyan téma, ami inkább csak az egyik oldalnak érdekes, és van olyan, ami mindenkit érdekelhet. Ilyen a huszadik rész, ami különdíjat is nyert az Egymásra lépni tilos! pályázatán. Három percben kellett bemutatnunk, milyen ma Magyarországon kisebbségben élni, milyen a kisebbség helyzete. Mind a heteróknak, mind a melegeknek megmutatja, milyen nekünk a hétköznapokban, milyen verbális támadásoknak vagyunk kitéve. Sokan, a saját közösségünkön belül is, úgy vélik, hogy a melegeket, ha nem vonulnak fel, nem is érik bántalmazások. Valóban, Budapesten még viszonylag jó és tűrhető a helyzet, de vidéken borzasztó elutasítóak is tudnak lenni.

      - Ha ez az LMBT-közösségnek is szól, akkor miért nincs benne szó a leszbikusokról, biszexuálisokról és transzneműekről?
      - Említés szintjén már sokszor volt róluk szó. Külön epizódot viszont még valóban nem szántunk a leszbikusokra, biszexuálisokra és transzneműekre, ami kétségkívül súlyos hiányosságunk, de ezen megpróbálunk változtatni. Az eddig publikált részekben a mérleg elmozdult egy kicsit a meleg fiúk irányába, mert nem tudtuk például leszbikus szemszögből megközelíteni a kérdéseket. Éppen most csatlakozott hozzánk egy leszbikus lány, aki a háttérben segíteni fog minket abban, hogy ezt a bizonyos mérleget kiegyensúlyozzuk. De ugyanígy megpróbálunk majd odafigyelni a közösségünk többi tagjára is. Fontos kihangsúlyozni, hogy a videoblog az egész LMBT-közösségről szól – az egész LMBT-közösségnek. Hamarosan bemutatjuk, például, a Labrisz Leszbikus Egyesületet, és ellátogatunk majd a L.I.F.T.-re is. Egy transzvesztita előadóművésszel is készülőben van egy interjú a közeljövőben, és a transzszexualitást is szeretnénk megvitatni egy meghívott vendéggel. A bi- és aszexualitás kérdéskörét is szeretnénk körüljárni, szeretnénk bemutatni az ő helyzetüket is.


      - A témákat hogyan találjátok ki?
      - Az elején csak ötleteltünk, miről is kellene forgatnunk. Most már van egy felépített koncepció, egy kijelölt út, amin haladni szeretnénk. Témából rengeteg van, mondhatni kifogyhatatlan, ezzel nincs gondunk. Előre dolgozunk, körülbelül tíz epizóddal előrébb járunk a publikálásokhoz képest. Előfordult már, hogy kisebb "sorozatot" mutattunk be a sorozaton belül. Ilyen volt például az idei Pride előtt közzé tett, öt részen keresztül csak a fesztivállal foglalkozó sorozat is. A meleg mozgalom történetével kezdtük, beszélgettünk a szervezőkkel, megvitattuk, vajon miért érdemes felvonulni, készítettünk egy összefoglalót az egyhetes fesztiválról és magát a felvonulást is levideóztuk. De ha valami nagyon aktuális, azt persze azonnal leforgatjuk és kitesszük az oldalra – ilyen lesz például a jövő évi, hazai Eurogames.

      - Hogy álltok a nyilvánossággal? Azért ma nem olyan egyszerű így felvállalni, hogy kik vagytok.
      - Zsolt és én ezzel teljesen rendben vagyunk, nem nagyon van olyan ember, aki ne tudná rólunk, hogy melegek vagyunk. Nem kaptunk még a videók miatt fenyegetést vagy közvetlen verbális támadást. Eddig az interjúalanyokat vagy beszélgető-partnereket is megtaláltuk minden nehézség nélkül. Olyan még nem volt, hogy egy témát senki ne vállalt volna el, de olyan már igen, hogy valaki visszautasította a megkeresésünket a munkahelye, a családja vagy az ismerősei miatt. Például ez egyik transzvesztita előadóművész sem vállalta fiú mivoltát, csak a nőit, mert fél a nyilvánosságtól. Bár alapelvünk, hogy csak olyan személyeket szólaltassunk meg, akik vállalják másságukat, ezzel is pozitív példát mutatva a nézőknek, azért azt nem szeretnénk, hogy a mi videoblogunkban coming out-oljanak.

      - Mik a távolabbi terveitek?
      - Szeretnénk, ha szélesebb körben is megismernének minket, de sajnos reklámra, marketingre egyelőre nincs pénz. Ha lenne, először vennénk egy új mikrofont vagy egy kamerát, mert azt minden forgatáshoz ki kell bérelnünk. Ezért konkrét marketingstratégia sincs kialakítva, de jó lenne országos tévékben, rádiókban, újságokban, esetleg nagyobb honlapokon is megjelenni akár egy-egy videóval vagy interjúval – egyelőre csak a Facebookon és az ismerősi körökben terjed a sorozat. Az az elsődleges célunk, hogy minden ember megismerje a mi közösségünket, hogy mindenki szembesüljön a tévhitekkel, és hogy közelebb hozzuk a melegek és heterók csoportját egymáshoz. A jövőben minden meleg szervezetet, klubot, találkozóhelyet, kávézót, szórakozóhelyet be szeretnénk mutatni – nemcsak Budapesten, hanem a vidéki városokban is. Lesz például egy leszbikus pár a hétköznapokról és a coming outról, lesznek mélyebb témák pszichológiai szemszögből, bemutatjuk majd az Atlasz Sportegyesület minden egyes szakosztályát is – sokan nem is tudnak arról, milyen sokrétű a meleg világ hazánkban. Lesz BÉK-et (bejegyzett élettársi kapcsolatot) kötött fiú- és lánypár is, bemutatunk majd könyveket, filmeket, színházi darabokat is. A huszonötödik, ünnepi epizódban a hóhért felakasztják, nagyon érdekes és élvezetes visszatekintést mutatunk majd be. Abban biztos vagyok, hogy a tervezett száz epizódot meg fogjuk tudni tölteni érdekes témákkal.

      - Milyen visszajelzéseket kaptatok eddig?
      - Kezdetben sajnos nagyon sok negatív kritikát kaptunk, kiforratlan volt még akkor a videoblog, és ennek hangot adtak. Az utóbbi egy-két hónapban viszont már inkább pozitív kritikák érkeznek – szeretném azt hinni, hogy azért, mert fejlődünk. A szélsőjobb, homofób weboldalak, illetve közösségek eddig még nem lelték fel a videókat, nem foglalkoztak velünk. Van olyan nézőnk, akitől rendszeresen érkezik kritika: hol pozitív, hol negatív, de mindig építő. A vélemények többségét egyébként olyan melegektől kapjuk, akiket személyesen is ismerünk. Ez nem is csoda, hiszen a nézők túlnyomó többsége meleg. Örvendetes viszont, hogy már három olyan levelet is kaptunk, melyben megköszönik a munkánkat és leírják, hogy a Meleg szemmel videoblog adott erőt vagy éppen bátorságot nekik a másságuk felvállalásához. Mindhárom esetben szerencsésen alakultak a körülmények, és már a saját baráti-ismerősi közösségükben sem bujkálnak. Ha másért nem is, ezért már mindenképp megérte fáradozni.

      Balog Bea

      • interjú
      • homoszexualitás
      • LMBT
      • Balog Bea
        ]]>
        info@humanamagazin.eu (Balog Bea) Ember Thu, 11 Aug 2011 18:17:32 +0200
        Az ember végső soron csak magát teheti felelőssé - interjú Für Anikóval https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/1456-az-ember-végső-soron-csak-magát-teheti-felelőssé-interjú-für-anikóval https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/1456-az-ember-végső-soron-csak-magát-teheti-felelőssé-interjú-für-anikóval Sokan kerülünk abba a helyzetbe, hogy többfelé szakadva próbálunk maximumot nyújtani és van, hogy magunk is meglepődünk, milyen könnyedén győzzük le eközben az időt és saját határainkat. Für Anikó is folytonos harcban áll az idővel. Színésznő, aki emellett szinkronizál, énekel, környezetvédelmi műsort vezet, cikkeket ír, és kiáll a jó ügyek mellé. Az ő szavaival élve: magas hőfokon tud égni, bármilyen kötelezettségéről is van szó. A szenvedély volt a témánk, amely sokkal mélyebb tartalmat nyert a beszélgetésünk végére, mint ahogyan először megpróbáltuk definiálni magát a szót.

        A szenvedély röviden és velősen: Az élet motorja. Anélkül nincs élet. Amikor az ember idejét, energiáját, odaadását teszi valamibe anélkül, hogy tetemes vagy bármilyen anyagi haszna származna belőle.

        Mégsem mindig a pozitív szenvedélyek élnek a köztudatban.

        Korunk devianciája, hogy az ilyen dolgokról rögtön a negatívum ugrik be. Mint ahogy a szenvedélyről elsőként a betegség. Próbálom címkék nélkül élni az életemet, hogy nálam ne ez legyen a reflex.

        Szenvedély és színészet, elválaszthatatlan?

        Szenvedélyes ember vagyok, magas fordulatszámon élem az életemet. De ezt a hivatást vagy bármelyiket nem is lehet máshogy űzni. Illetve lehet, de nem érdemes. De ezt a szakmát sem kell misztifikálni, ez is egy munka. Szerencsére elmondhatom magamról, hogy a munkám a szenvedélyem is. Ami persze nagyon sok lemondással és kötelezettséggel jár. Mint ahogyan egy sportoló is imádja, amit csinál, de attól még reggel négykor fel kell kelni, és le kell úszni azt az akárhány órát. A színészek általában szórakoztatóak. Nem is azért, mert szórakoztatni akarnak, egyszerűen más hőfokon égnek, ilyen típusú emberek. Ez amolyan tyúk-tojás probléma: az emberi habitus talál-e rá a hivatásra vagy éppen a hivatás talál az emberre, pont azért, mert az attitűdje megfelelő. Ha tőlem elvárják színpadon kívül, hogy ilyen vagy olyan legyek, azt nem szeretem. Az anekdota szerint, Karinthynak mondta egyszer egy bankár: „Hát maga olyan szellemes, mondjon valami vicceset!”, amire Karinthy csak annyit mondott: „Maga meg adjon kölcsön!”. Valami ilyesmi a viszonyom az elvárásokkal szemben.

        Munkának tekinted a környezetvédelmi műsorodat is vagy az inkább elhivatottság?

        A környezetvédelemről azt gondolom, hogy az nekem és minden gondolkodó embernek kutya kötelessége. És persze ott van a természet szeretete is.  Nagy ajándék, hogy adódott a lehetőség Kocsis Tibor és a Flóra Film jóvoltából, hogy a Talpalatnyi Zöldet vezethetem, és együtt tudok kiáltozni kétségbeesetten mindenkivel, aki a

        jövőért aggódik.

        Több kampányhoz is az arcodat adod, legutóbb például az ittas vezetés ellen gyalogoltál. Ebben mi motivál?

        „Szisztematikusan gagyisodó világunkban” próbálok a jó ügyek mellé állni. Olyan gondolatok és vezérelvek mellé, amik fontosak. Akár a mellrák-elleni küzdelem, akár a környezetvédelem, akár az ittas vezetés. Persze olyan ügy, amely mindenkinek egyformán fontos, úgysincs. Az a lényeg, hogy az ember higgyen benne, legyen meggyőződve, hogy jó ügyért áll ki. Kicsit azt szeretném sugallni, amit Gandhi fogalmazott meg valahogy így, hogyha változást akarsz, akkor a változás légy te magad. Ez nekem fontos mottó az életemben. Több olyan dolog van, amit én indítottam el, és igenis az az egy fecske is csinálhat nyarat. Ha van elég kitartás és szenvedély bennünk, akkor tán még kö

        vetőre is találhatunk. Sokan mondják, hogy „ne szelektáld a hulladékot, úgyis összeöntik”. Erre azt mondom, mindig csak azt az egy lépést tedd meg, ami rajtad múlik. Az, hogy a következő mit csinál, azzal ne törődj, az már az ő felelőssége. Te csak magadért tedd meg! Az ember a lelkiismerete szerint tegyen ezt vagy azt, és ne az önigazolásért, ne sértődöttségből vagy a követőkért, hanem mert nem tudja nem megtenni. Mert szívből jön vagy mondjuk úgy, szenvedélyből.

        Van valamilyen mindennapi függőséged?

        Igazság szerint ezektől is próbálom magam szabaddá tenni, mert ezek a dolgok is gúzsba köthetnek. Inkább úgy tekintek rájuk, mint a mindennapok apró szertartásaira. De ezektől is próbálom magam függetleníteni. Tulajdonképpen semmi olyan nincs, amire azt mondom, hogy belepusztulok, ha nem történik meg.  Nagyon szeretem a másnapi tejeskávémat elkészíteni, és kifacsarni a citromom (amit éhgyomorra, hozzá pár csepp extraszűz olívaolajjal fogyasztok). Sajnos nem engedhetem meg magamnak, hogy kis rítusaim legyenek a már-már abszurd időbeosztásom miatt. Szaunázni például nagyon szeretek, de boldog vagyok, ha kéthavonta eljutok. Inkább táplálkozás terén nem engedek dolgokból. Amilyen kondícióban van a termőföld, feltétlenül szükség van jó táplálék kiegészítőre, de azt sem szabad túlzásba vinni, a szervezetet sem kell túlpumpálni.

        Fodor Ákos írja: „Szabadság az, ha megválaszthatom: kitől és mitől függjek.” Ezek szerint egyetértesz ezzel.

        Ez nagyon találó. A költők istenáldotta lelkek, akik a bennünk bugyborékoló gondolattömegeket érzelmi esszenciává sűrítik. Szabadság… ezek mind törekvések. Abszolút sosem lehet az ember szabad, csak valamihez képest. Mindnyájunknak vannak kompromisszumai, kötődései. De itt irányelvekről van szó, mint mondjuk egy előjegyzés a zenében. Annak is csak öt vonala van, és azon belül kell játszanunk a zenénket. Lehet keseregni a rossz dolgokon. Tudod, félig üres vagy félig tele a pohár… Megin

        t csak a választás a lényeg, az tényleg a miénk. Ha az ember nem született elégedettnek, tudja magát nevelni, és gyomlálgatni a kis lelki kertecskéjét. Lehet törekedni a jóra. Meg ugye miért mindig a másiktól várjuk el, hogy tömködje be a személyiségünkön tátongó lyukakat?  Ha valaki kapni akar, először adnia kell.

        Illetve nem szabad akarnia.

        Így van. Nem jó semmire rágörcsölni. Csak amúgy dédelgetni kell azokat a dolgokat, amelyeket szeretnénk. Napról napra. A döntéseinkkel meg az elvégzett munkával úgyis jön a holnap. Kár azon agyalni, hogy mi lesz évek múlva. Hiszen végtelen a lehetőség, csak soha ne mondd, hogy soha.

        A színjátszás, egy adott szerep segített már téged valamilyen élethelyzetben?

        Sokszor az az érzésem, hogy a színpad a pszichoanalízis helyett van. Az ember oda viheti napi szinten az összes aggodalmát, gondjait, örömeit. Minden nap más, mi is változunk.  Ezért sincs két egyforma előadás, még ha háromszázszor is játszottuk már. Inkább a jó irodalom segít, hiszen olyan emberi témákkal foglalkozik, amelyek örökérvényűek. Az ember azt tudja sugározni, amivel magát szellemileg feltöltötte, azzal a fajta minőséggel, ami áthatja a gondolkodását. Ahogy hiszek a jó táplálékkiegészítőkben a testnek, úgy hiszem, hogy ez a gondoskodás sokszorosan igaz az ember lelkére. Az orrnak a receptora olyan, hogy négy perc múlva kikapcsol, nem érezzük a büdöset. Az ízlés is egy kicsit ilyen. Ha nagyon akarjuk be tudjuk csapni. Szóval lehet úgy is dönteni, hogy lefelé lépkedek, egyre lejjebb és lejjebb. De ha már az élet egyszeri, sokkal izgalmasabb az értékrend piramisán feljebb és feljebb haladni. Lehet, hogy ez macerásabb, de engem valahogy a könnyebb sosem érdekelt. Abban mi az izgi, mi a kaland?

        Sokaknak csak a gyorsabb és könnyebb út tűnik járhatónak. Például a szenvedélybetegek esetében.

        Semmiképp sem akarok ítélkezni, mert akinek nincs meg a lelki kapaszkodója, annak nagyon nehéz. De úgy gondolom, hogy ez szintén döntés kérdése. Aki szenved, csak ki kell nyújtani a kezét, és meg kell ragadnia a kapaszkodót. A

        kkor van baj, ha nem tudja, vagy ami még rosszabb, ki sem akarja nyújtani a kezét. Akkor a világ összes jóindulata, szeretete sem tudja megváltani. Az ember végső soron mindig csak saját magát teheti felelőssé.

        • Zámbó Eszter
        • Für Anikó
        • interjú
        • környezetvédelem
        • szenvedélyek
        • színház
        • kép
          ]]>
          info@humanamagazin.eu (Zámbó Eszter) Ember Mon, 11 Apr 2011 01:00:00 +0200
          Minden ember függő https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/1446-minden-ember-függő https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/1446-minden-ember-függő Ma divat kábítószert használni. Az új designer drogokról, a kábítószer-függőségről, az alkoholizmusról, a gyógyszerfüggőségről és az öngyilkosokról beszélgettem Zacher Gábor főorvossal, a Péterfy Sándor utcai Kórház klinikai toxikológiai osztályának vezetőjével. Az interjúból kiderül az is, hogy szerinte a tiltás és a betiltás semmire sem megoldás.

          ember_zachergaborJanuártól itthon is betiltották a mefedront, a Kati néven is ismert partidrogot. Most az Egyesült Államokból származó, fürdősóként árusított kábítószer lehet az új designer drog-sláger.
          Valóban, fürdősóként árusítják ezeket a különböző szintetikus anyagokat. Van ugyanakkor egy saját nevük, például Kamikaze, Kalifornia White, Fat Mary, Platinum, és így tovább. A fantázianevük onnan ered, hogy fürdősóként árusítják. Azonban ezek nem fürdősók, semmi közük hozzá. Ez csak egy reklám. Ráírják esetenként, hogy egtyébként emberi fogyasztásra nem alkalmas, illetve, hogy csak tizennyolc éven felülieknek. Ezekben olyan, egyelőre még legális tudatmódosító szerek vannak, melyeket tabletta formájában használnak, vagy fölszippantanak, vagy folyadékként isznak meg. Van olyan, ami az amfetaminhoz hasonlít. Továbbá olyan, ami a marihuána hatóanyagához, vagy a koffeinhez. Elég sok ezeknek a szereknek a száma.

          Hol tartunk a betiltással kapcsolatban? Egyelőre legálisak, Magyarországon nincsenek még tiltólistán.
          Azt javasolom, tiltsuk be például a féltéglát is. A féltéglával agyon lehet valakit ütni. Tiltsuk be a kést! A késsel lehet kenyeret vágni, húst szeletelni, de agyon is lehet valakit szúrni vele. Nem beszélve a baseballütőről, a nitrohigítóról, a Technokol Rapidról, az öngyújtótöltő-palack gázáról és a habszifonról. Ezeket mind be kellene tiltani! Akkor máris ott tartunk, mint ha mi lennénk az illetékes elvtárs, aki betiltja a betiltókat is a végén. Kérdezem, mit fog megoldani a tiltás? Mennyiben fog a törvény valakit visszatartani attól, hogy szert használjon? Kvázi, a betiltás mennyire fog bizonyos dolgokat megoldani? Tény, a rendőrség munkáját egyszerűsíti, mert tudnak ezzel mit kezdeni. És a felhasználói oldal?

          Mit gondol a designer drogokat áruló honlapokról?
          Gyógyszereket is lehet recept nélkül vásárolni a honlapokon. Az internetnek ebből a szempontból nemcsak előnye van, hanem hátránya is. Borzasztóan nehezen tudunk megtanulni egy demokratikus társadalomban élni. Ma, ha valaki kiáll, és mondjuk, zsidózik vagy szidja a homoszexuálisokat, akkor ezen úgy elszörnyedünk. A rendszerváltás előtt ilyenről nem beszéltünk. Jött a rendőr, és pofán vágott. A demokrácia lényege, hogy együtt kell tudnunk élni az ultrabaloldallal és az ultrajobboldallal is. Abszolút kábítószer-ellenes vagyok, még mielőtt bárki azt gondolja, hogy ezeket védeni akarom. Úgy gondolom azonban, nem a tiltás és a betiltás az, ami ezzel kapcsolatban bármit is meg tudna oldani.

          Tavaly Nagy-Britanniában negyven új szintetikus drog jelent meg. Magyarországon milyen a helyzet?
          Az Európai Unióban nincsenek határok. Ami megjelenik Angliában, az két nap múlva itt van Magyarországon. Zsebembe rakok egy zacskó port, beülök egy autóba, aztán eljövök. Ennyi. Megszűntek a határok. A globalizáció gyakorlatilag elért bennünket is.

          ember_zachergabor_2Hosszú hónapokra van szükség ahhoz, hogy egy legális szer tiltólistára kerüljön.
          Erről ma egy rendelet szól. Az egyik 2004-es kormányrendeletnek van egy melléklete. Ezen vannak rajta a különböző pszichotróp anyagok és kábítószerek. Föl lehet pakolni az összes cuccot, ez egy pillanatig nem kétséges. Ez egy államigazgatási eljárás. Nem hiszem azt, hogy különösebb politikai vitát váltana ki. Azt gondolom, ahogyan a mefedronnak nincs politikai színe, a többinek sem. Változatlanul azt gondolom, hogy nem a tiltás az, ami a megoldást jelentené ebben a történetben. Jóval inkább egy értékrend-változás.

          Mire gondol?
          Ma divat kábítószert használni. A divat ellen túl sokat nem tudunk tenni.

          Ön szerint a tiltás vagy a kezelés a megoldás?
          A kettőnek semmi köze sincs egymáshoz. Azt a tizenhét éves gimnazistát, aki kipróbálta a mefedront és a THC-t, kell kezelni Ön szerint? Ez egy deviáns magatartásforma, de szerintem nem igényel kezelést. Kezelni azt kell, aki beteg. Betegek pedig a drogfüggők. A többi embert nem kell kezelni. Ez már teljesen másról szól. A prevencióban pedig nem hiszek. Jóval inkább a nevelésben hiszek. Ismernünk kéne a saját gyerekeinket.

          Többször nyilatkozott arról, hogy az iskolai drogprevenciós előadásoknak nincs túl sok értelme. Drog van, volt és lesz.
          A nevelésnek van értelme, nem a drogprevenciós előadásoknak. Én is járok iskolákba, ha meghívnak. Negyvenöt percen keresztül beszélgetünk gyerekekről, gyereknek, gyerekekhez. Jópofa, érdekes dolgokat. Szeretik általában, amiket elmondok és elfogadják. Ennek nem az lesz azonban a hozománya, hogy majd pénteken, amikor ott lesz a diszkóban és valaki megkínálja egy fürdősóval, akkor a lelki szemei előtt megjelenek én. Aki azt mondta neki szerdán, osztályfőnöki órán, hogy… Rémálmai lennének, ha én jelennék meg. Azt gondolom, értékrendet kellene változtatni.

          Becslések szerint hétvégenként mintegy háromszázötvenezren fogyasztanak valamilyen pszichoaktív szert. A többség lágyabb kábítószereket.
          Igaz, így van. Olyan nincs azonban, hogy lágy és kemény drogok. Nagyon sok THC-függő van. Akkora baromság, amikor azt mondjuk, hogy könnyű drog és kemény drog, hogy az valami rettenetes! Nincs különbség a kettő között! Mindegyik pszichoaktív szer, kialakulhat addikció. A heroinnál nagyobb a valószínűsége, hogy valaki beledöglik a cuccba, mint ha THC-t használ. Ez igaz, pillanatig nem kétséges. A rendszeres THC fogyasztás skizofréniával járhat, pánikbetegséggel, amotivációs szindrómával, illetve bipoláris zavarral. Ilyen szoros kapcsolatban állnak egymással. Akkor milyen alapon mondjuk a THC-ra, hogy könnyű drog? Vannak elvonási tünetei a THC-függőségnek is, hogyha valaki abbahagyja. Ilyen nincs, hogy könnyű drog! Vannak a pszichoaktív szerek, ezek lehetnek stimulánsok, hallucinogének, szedato-hipnotikumok és illékony oldószerek.

          Mennyire teszi a drogfogyasztók számát?
          Évente Magyarországon negyvenötmillió drogfogyasztás történik. Minden állampolgárra négy és fél jut. A másik dolog, hogy abból a háromszázötvenezer emberből negyedmilliónyian THC-t szívnak.

          Az Egyesült Államokban novemberben népszavazást tartottak a marihuána legalizációjáról. Európában is terjed az orvosi legalizáció.
          A népszavazás megbukott. A THC orvosi felhasználása pedig nem egy politikai kérdés, hanem medicinális. Más egyéb szerek közül is nagyon sokat használunk a napi orvosi gyakorlatban. A ketamintól kezdve a ritalinon át (ami egy amfetaminszármazék), a morfiumot. A kokaint régen használták helyi érzéstelenítéshez. A THC egy Sativex nevű gyógyszerként van forgalomban, spray formájában. A gyógyszerek hatóanyagának lehetnek olyan hatásai, ami abszolút pozitív.

          Magyarországon még messze vagyunk a THC orvosi legalizálásától.
          Morfiumot Magyarországon is használunk. A Sativex Magyarországon valóban nem létezik még, nincs törzskönyvezve. Ha egy cég benyújtaná, és megfelelő szakmai indokokkal alátámasztaná, akkor lehetne legális gyógyszerként itthon is használni.

          Mit gondol Barack Obama legalizációs törekvéseiről?
          Magyarországon is voltak ilyen törekvések, hogy legalizálás legyen. Nézzen vissza az előző négy évre. Az SZDSZ egyik szárnya volt, amelyik abszolút az emberi szabadságjogokra hivatkozott, hogy nyugodtan lehessen fogyasztani.

          Nem volt azonban népszavazás.
          Nem volt, mert voltak annyira józanak a politikusok. Attól, mert egy liberális pártnak volt egy olyan szárnya, amely ezt teljes mértékig támogatta, nem azt jelenti, hogy a nagypolitikának mögé kell állnia. Akár a Fidesz, akár az MSZP ebből a szempontból volt olyan józan, hogy a legalizálási törekvésekről nem is akar hallani. Teljesen jogosan. A jelenlegi politikai platformon lévőknél szintén ugyanez a helyzet. Sem a Fidesz, sem az MSZP nem szólal meg. A Jobbiknál pillanatnyilag nem kétséges az, hogy mit szeretne. Az LMP nem tudom, mit gondol, mennyire akarja továbbvinni az elhunyt SZDSZ fonalát az ügyben.

          Az LMP nem nagyon nyilatkozik drogkérdésben. Viszont a KDNP-s Rétvári Bence az egyik nagy legalizáció-ellenző.
          A drogpolitika jelenleg a KDNP kezében van Magyarországon. Egy baj van, nem biztos, hogy mindig meghallgatják a szakembereket.

          ember_zachergabor_3Egymillió alkoholista országa is vagyunk.
          Nyolcszázezer. Negyvenezer fő kap közülük több-kevesebb kezelést. Számoljunk, a nyolcszázezer alkoholista megiszik naponta, picit fölfelé kerekítve, mondjuk, mintegy négyszáz ezer liter tömény alkoholt. Mennyi ennek a jövedéki adója? Mi történne akkor, ha holnaptól leállnának? Tönkremenne az állam.

          Érdek fenntartani akkor az alkoholizmust!
          Nem tudom. Biztos nagy pénz van benne. Ha holnap egységesen kivonulnának a Parlament elé, hogy abbahagyjuk az ivást, nem iszunk alkoholt, tönkremenne az állam.

          Ma Magyarországon az egyik legelterjedtebb szenvedély a gyógyszerfüggőség.
          Erről ma nem beszélünk. Gyógyszerfüggőség nincs politikailag. Nem veszünk róla tudomást, nincs. Abszolút tabu ma Magyarországon. Szerintem a politika nemcsak ma, hosszú idők óta nem is mer ezzel a történettel foglalkozni, mert fél, hogy ez micsoda dolgokat bolygatna meg.

          Arról mit gondol, hogy tízmillió függő országa vagyunk?
          Tele vagyunk hétköznapi függőségekkel. Ez az emberek szokása. Önnek is és nekem is sok függőségem van. Ide mindenki beletartozik. Csomó más függőséggel élünk együtt, nem kell feltétlenül a játékszenvedélyre, az alkoholizmusra vagy a kábítószer-függőségre gondolni. Ez tök jó. Nem? Mindenki együtt él a saját függőségeivel. Ez élteti az embert. És nincs motiváció, hogy leálljunk.

          Hogyan alakult az öngyilkosok száma a válság óta?
          Emelkedett, a statisztika ezt mutatja. Ennek csomó oka van. Volt egy olyan réteg, amely tele volt körbetartozásokkal. Kiürültek, elszegényedtek, összement körülöttük a világ, és maguk ellen fordultak. Ez szerintem abszolút nem megoldás a gondokra. Ezek az emberek tisztában is vannak azzal, hogy ez nem megoldás. Csak kérdés, hogy utána egy ilyen embernek mit lehet kínálni.

          Hányszorosára emelkedett az öngyilkosok száma?
          Tavalyelőtt és előtte nyolcezer-ötszáz betegünk volt, tavaly elértük a tízezer főt.

          • kép
          • alkoholizmus
          • interjú
          • Kövesi Ágnes
          • Zacher Gábor
          • drog
          • függőség
            ]]>
            info@humanamagazin.eu (Kövesi Ágnes) Ember Mon, 04 Apr 2011 09:08:46 +0200
            Hozzátenni a világhoz https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/1323-hozzátenni-a-világhoz https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/1323-hozzátenni-a-világhoz Van olyan ügy, amelynek mentén mintegy kétszáz médium, több tucat civil szervezet és nemzetközi reklámügynökségek képesek hatékonyan összefogni. Van olyan ügy, amelybe sokan viszonzást nem kérve fektetnek energiát, bízva abban, hogy munkájukkal hozzájárulhatnak a társadalmi szemléletváltáshoz. És van egy olyan szervezet, amely mindezt megálmodta, létrehozta, és hatékonyan össze is fogja. Ez a Médiaunió, amelynek tevékenységéről Hargitai Lillával, a szervezet ügyvezetőjével beszélgettünk.


            Mi volt a célotok a Médiaunió megalapításával?
            A Médiauniót három éve hoztuk létre azzal a céllal, hogy évente egy nagy, átfogó, társadalmi célú kampányt készítsünk az égisze alatt, ugyanis azt vettük észre, hogy Magyarországon a civil szervezetek nagyon kevés pénzt tudnak kommunikációra költeni, nincs tehát elég forrásuk ahhoz, hogy alaposan feldolgozzanak egy-egy fontos témát. Ezért azt gondoltuk, hogy a Médiaunió egyfajta összetartó és összekötő szerepet töltene be a médiumok és a civil szervezetek között. A gyakorlatban ez úgy történik, hogy minden évben egybegyűjtjük az érintett szervezeteket az adott témához kapcsolódóan, és megnézzük, milyen célok mentén tudnak megegyezni a média szereplőivel, akik biztosítják az ingyenes felületeket az éves kampányhoz. A civil szervezetek szakanyagaiból állítjuk össze a kommunikációs kampány tervét, a briefet, amelyet aztán egy pályázat, azaz tender formájában meghirdetünk a magyar és külföldi reklámügynökségek számára. Amelyik ügynökség elnyeri ezt a feladatot, az ingyen végzi a munkáját egy éven keresztül, de egyben ez egy óriási referencia is számára. Az alapító okiratunkat húsz médiaszereplő írta alá, azóta pedig több mint kétszáz médium csatlakozott a kezdeményezéshez a legkisebbektől egészen a legnagyobbakig. Nálunk nincs klasszikus médiaterv, hiszen a hirdetések ott jelennek meg, ahol az adott médium helyet ajánl fel nekünk. Itt nem az a lényeg, hogy egy hír ne jelenjen meg a versenytársnál, hanem pont azt szeretnénk elérni, hogy mindenhonnan ugyanaz az üzenet szóljon, ezáltal pedig minél több emberhez eljusson. Arra törekszünk, hogy a médiumok ne csak a hirdetésünket közöljék, hanem foglalkozzanak is a témával feldolgozott anyagokban. Gyakorlatilag minden évben egy márkát építünk. 2009-ben a Nincs De! márkát, 2010-ben pedig a Kerülj Közelebb!-et, amely rendhagyó módon 2011 elejére is átcsúszik. Mindig fáj a szívünk, amikor el kell őket engedni, de általában átadjuk a felépített brandet egy másik civil szervezetnek, akik viszik tovább a weboldalt és magát a gondolatot is. Az éves témákhoz kapcsolódó portáloknak a látogatottsága ugyanis többszázezerre nő a kampány végére, és nagyon fontos az érintettek számára is, hogy ez a bejáratott online felület tovább éljen.

            Milyenek voltak a tavalyelőtti Nincs De! kampány tapasztalatai?
            Nagyon nehéz dolgunk volt mind a négy témában (táplálkozás, mozgás, alkohol, dohányzás), hiszen mindet végig kellett vinnünk, éppen ezért több szakaszból állt, mint a Kerülj Közelebb! kampány. Azt a konkrét célt szerettük volna vele elérni, hogy ne minden ötödik, hanem minden negyedik ember gondolja azt, hogy tud tenni az egészségéért. Mindezt azért éreztük nagyon fontosnak, mert a felméréseinkből az derült ki, hogy Magyarországon a legtöbb ember úgy érzi, ő semmit nem változtathat ezen, nincs szerepe ebben, sőt, ez valójában az orvosok feladata.  Akárhogy is nevezzük ezt, de mi az öngondoskodást hirdettük a „rajtad is múlik” gondolattal, és ez az üzenet nagyon sokaknak erősen átjött. Ami nagyon meglepő számomra, hogy az ötvenen felüli korosztályt is sikeresen elértük, sőt az ő esetükben éreztük a legnagyobb attitűdváltást. Azt hiszem már önmagában ez sikerként könyvelhető el.

            Hogyan zajlik a Kerülj közelebb! kampány, és milyen üzenetet kívántok általa közvetíteni?
            Ha ismeretlen arcokkal jelentünk volna meg ősz elején, akkor senkinek nem tűnik fel a kampány, éppen ezért, az ügynökség javaslatára, hírességekkel kezdtünk: Görög Zitával, Bárdos Andrással és Kiss Tibivel. Most pedig már láthatóak azok a hirdetések, amelyekben a fogyatékkal élő szereplőink jelennek meg. Nem sajnálatot akarunk ébreszteni, hanem azt akarjuk hangsúlyozni, hogy ezek az emberek ugyanúgy vágynak a teljes életre, mint bármelyikünk. Igazból ők már megtanultak együtt élni azzal, hogy ők fogyatékosok, csak mi nem tudunk jól együtt élni velük. Tehát ez a kampány inkább a többségi társadalomnak szól. Fölerősítjük a hangját egy olyan csoportnak, amely nagyon nehezen kerül be a médiába. Ilyen értelemben pedig már sikerünk van, mert nagyon sok helyen megjelenünk, és erről a témáról beszélnek az emberek. Próbáltunk tartalmat rakni a kampány weboldalára is (www.keruljkozelebb.hu), ahol a négy szereplő élethelyzetének bemutatásán keresztül közelebb lehet kerülni az ő világukhoz. Van egy munkáltatók rovat, ahol minden témába vágó jogszabály megtalálható. Van egy oktatási blokkunk, ahová segédanyagokat teszünk fel a középiskolai tanároknak, és vannak filmek is, amelyek segítségével könnyebben meg tudják érteni az emberek, hogy például egy autista hogyan látja a világot. Kicsit úgy érzem, hogy attól függetlenül, hogy mekkora a fogyatékkal élők arányszáma a társadalomban, ehhez képest kevesen jelennek meg az utcán, és ez azt jelenti, hogy bezárjuk ezeket az embereket az otthonaikba, nem segítünk nekik abban, hogy a körülményeik dacára teljes életet élhessenek. A fő célunk az lenne, hogy a gazdasági hirdetésekben, a média más műsoraiban is megjelenjenek társadalmi problémák, és akkor talán nem is volna szükség Médiaunióra, de amíg ez nem így van, amíg maguknak a cégeknek sem jut eszébe, hogy egy hamburgert vagy sört fogyatékos emberek megjelenítésével is el lehetne adni, addig van feladatunk.

            Elképzelhetőnek tartod Magyarországon ennek a szemléletnek az elterjedését?
            Én azt hiszem, hogy vannak szakmai mítoszok, például hogy amikor megjelenik egy fogyatékkal élő egy reklámban, akkor az emberek automatikusan elkapcsolnak arról a csatornáról. Pedig ez nem igaz, ezt soha senki nem mutatta ki, nem igazolták kutatásokkal. Viszont egy-egy márka népszerűségét nagyon meg tudná dobni, ha a promóciójukban fogyatékkal élők is megjelennének. Nem értem miért nem mutatunk ilyen példát, hiszen ez nem jogi kérdés, egészen egyszerűen csak oda kellene figyelni erre a hirdetőknek. Az én magánvéleményem az, hogy a magyar társadalom bezárul, ahelyett, hogy kinyílna. Pont emiatt van nagyon nagy felelősségünk abban, hogy egy-egy problémára rávilágítsunk.

            Neked mi a véleményed, mennyire sikeres Magyarországon a cégek társadalmi felelősségvállalása?
            Egyáltalán nem az és szerintem ennek az az oka, hogy még mindig nagyok sok cég azt gondolja, hogy a társadalmi felelősségvállalás ugyanaz, mint a szponzoráció, és sokuknál nincs konkrét CSR stratégia. Abszolút nem tudják, hogyan lehetne ezt akár a saját javukra is használni.  Általában a cégek sport, kultúra és gyerekek témában adakoznak, és nem is gondolkoznak azon, hogy még rengeteg területen vannak rászorulók.

            A ti munkátokkal hogyan tudtok ezen segíteni?
            Azt tudjuk adni, ami nekünk van: a médiafelületeket és a munkát, amit mögé teszünk. Fel tudjuk hívni a figyelmet fontos dolgokra, és én abban reménykedem, hogy mindig van valaki, akinek a gondolkodásában valamit megváltoztatunk, és ha talán ő döntéshozó pozícióba kerül, akkor már másképp fogja látni a dolgokat. Nyilván ez évtizedekig tartó folyamat, de nem csak a végkimenetel a fontos, hanem az is, hogy hogyan tesszük mindezt, hogy hogyan épülnek be a pozitív üzenetek az emberek mindennapjaiba. Tizennyolc évesen egy hétig Finnországban laktam egy családnál, akik egyáltalán nem ettek sót. Ez nekem nagyon furcsa volt, és az ötödik nap után végre meg is mertem kérdezni tőlük, hogy miért táplálkoznak így, és azt mondták, hogy az ottani Médiaunióhoz hasonló szervezet csinált egy kampányt a sófogyasztás ártalmairól, és rájuk ez olyan hatással volt, hogy ők azóta egyáltalán nem használják az ételek ízesítésére. Ez nagy hatással volt rám, és akkor azt mondtam, hogy én is egy ilyen szervezetnél szeretnék dolgozni, amelyik valóban hatással van az emberek gondolkodására, életvitelére. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy ezt sikerült is elérnem.

            • Sós Eszter
            • Hargitai Lilla
            • médiaunió
            • társadalmi felelősségvállalás
            • csr
            • interjú
              ]]>
              info@humanamagazin.eu (Sós Eszter) Ember Tue, 08 Feb 2011 00:00:00 +0100
              Közösségi rádiózás itthon és külföldön https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/1320-közösségi-rádiózás-itthon-és-külföldön https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/1320-közösségi-rádiózás-itthon-és-külföldön Mára nemcsak Magyarországon, de külföldön is felnőtt egy olyan generáció, amely tudatosan zárja ki életéből a kommersz televíziós csatornákat és rádióállomásokat. A civil kezdeményezések virágkorukat élik, bárki csinálhat bármit, ha rendelkezik kellő mennyiségű idővel és energiával. A non-profit alapon működő szervezeti egységek sok esetben azonban csak küzdelmes harcok árán tudnak fennmaradni, de az igazán kitartóak a végén babérkoszorúkkal gazdagodhatnak. Joggal jelenthetjük ki tehát, hogy hazánk kulturális élete az utóbbi években jobban pezseg, mint valaha. Köszönhető ez a számtalan alternatív szórakozást biztosító kávézóknak, romkocsmáknak, művészeti galériáknak, illetve a sorra megszülető vagy már jó ideje létező közösségi/szabad rádióknak.


              „A szabad rádiókat az különbözteti meg a közszolgálati és a kereskedelmi rádióktól, hogy: a politikai és állami szervezetektől, az önkormányzatoktól és a nyereségérdekelt gazdasági szervezetektől függetlenül működnek; meghatározott (helyi, etnikai, vallási, kulturális vagy életmódbeli) közösségek (kisebbségek) érdekeit szolgálják; törekednek arra, hogy azok részt vegyenek a műsorkészítésben; demokratikusan hozzák döntéseiket; műsoraikban óránként legfeljebb három percig sugároznak reklámot; bevételeiket nem osztják szét, azt önmaguk fenntartására, működtetésére visszafordítják (nonprofit jelleg); többségében önkéntesek működtetik; bevételeik legfeljebb 50%-a származik műsorszolgáltatással kapcsolatos üzleti-reklám tevékenységből.” – írja a Szabad Rádiók Magyarországi Szervezete (a hazai közösségi rádiózás szakmai egyesülete) Alapszabályában.

              kultura_papo„Kezdetben nem volt médiatörvény. Ez volt a rendszerváltás utáni alapállapot, a frekvenciahasználatot senki nem szabályozta. A frekvenciamoratórium időszakában kezdett a civilekből alakult Tilos Rádió, Magyarország első független, non-profit rádiója, 1991. augusztus 21-én sugározni. Szabadrádióként.” – olvasható a Tilos Rádió honlapján. A majdnem 20 esztendős múlttal rendelkező rádió hosszú évek óta azon fáradozik, hogy helyet biztosítson azok számára, akik reklámok nélkül szeretnék élvezni a rádió hallgatást. Csabai Gáborral, alias Papoval, múltról, jelenről és jövőről beszélgettünk: olyan kérdésekre kerestem a választ, amely által a laikus hallgatók is közelebbről megismerkedhetnek a közösségi rádiózás ábécéjével.

              A Tilos Rádió tavalyelőtt ünnepelte 18. születésnapját. Az indulásnál gondoltátok volna, hogy egyszer a rádió nagykorúsága alkalmából szerveztek valami fergetes partit, vagy lesz, ami lesz alapon képzeltétek el az egészet akkoriban?
              Az indulásnál nem voltam még rádiós, de elég közel voltam hozzájuk. Azt hiszem, hogy akkoriban még az is elég utópiának tűnt, hogy egyszer a Tilosnak legális frekvenciája lesz, nemhogy a 18. szülinap lehetősége.

              Nagyon nehezen tudom csak elhinni, hogy nem a kezdetektől vagy rádiós, a neved mára már összeforrt a Tilossal. Mikor és milyen indíttatásból döntöttél mégis úgy, hogy rádiózni kezdesz? Miért fontos számodra ez a munka?
              Nekem is nehéz elhinni, de attól még így van. Szinte az első pillanattól hallgatója voltam a rádiónak, majd baráti szálak is kötöttek némely műsorkészítőhöz. Egy alkalommal Orosz Csilla hívott fel, azzal, hogy: „…jövő szerda reggel műsort kéne csinálni”…így kezdődött. Az autómagnón épp Peter Greeneway filmzenéje szólt, azóta is az a műsorszignálunk. Miért is tagadjam, volt elképzelésem arról, hogy én miképp rádióznék, de magamtól sosem jelentkeztem volna. Munkának sosem nevezném, sokkal inkább egy különös ajándék az életemben. Bár, már több mint ezer adásóra áll mögöttem, ám annyi, de annyi megbeszélnivaló, érdekes dolog van körülöttünk, hogy a legkevésbé sem félünk attól, hogy elfárad a műsorunk.

              Hogyan merült fel bennetek az az ötlet, hogy kellene egy közösségi rádiót csinálni non-profit alapon? Mennyire lehetett ezt könnyen megvalósítani húsz évvel ezelőtt?
              Nem volt efféle kategória, hogy „közösségi”-rádió. Még évekkel később sem ez volt az elfogadott név. Hívták „harmadik típusú” rádióknak, szabad rádióknak, függetleneknek, non-profitnak… Szabad, független rádiót akartak, ahol nincs cenzúra, nincs politikai, üzleti befolyás, nem szólnak reklámok, ellenben a legjobb zenék hallhatóak, progresszív, érdekes emberek szólalnak meg.

              Változott-e a kezdetek óta a célkitűzés, vagy az akkoriban fontosnak tartott célok még ma is relevánsak a rádió életében?
              Az alapvető célok nem változtak, és nem is fognak: olyan, önkéntes alapon szerveződő rádiót működtetni, ahol, a hallgató nem passzív alanya, hanem egyenértékű résztvevője lehet a műsornak, amely műsor a társadalomért tenni akaró, öntevékeny, kreatív emberek ösztönzője, vitafóruma. Amely felületet ad olyan, más médiákban alulreprezentált kérdéseknek, mint a társadalmi szolidaritás, másság-elfogadás, kisebbségek gondjai, antidiszkrimináció, stb.

              Annak idején ti voltatok az elsők, akik közösségi rádiózásba kezdtek. Rendkívül hamar nagy népszerűségre tettetek szert, amely révén biztossá válhatott helyetek az éterben – napjainkban már több non-profit alapon működő rádióállomás található Magyarországon, mint például a budapesti Fúzió Rádió – akik előtt valószínűleg példaként álltatok. Mitől voltatok/vagytok mások, mint a hagyományos kereskedelmi rádiók?
              Az országban Budapesten kívül is találunk non-profit alapon működő rádióállomásokat, pl. Pécsett is van néhány közösségi rádió (Remete-rádió, Origó, Periszkóp). Nincs titok, nyilvánvalóan szerepet játszik az, hogy előbb indult, előbb lett ismert a Tilos, és ez egyfajta nimbuszt jelent ma is. Természetesen sok tehetséges zenész, műsorkészítő elsősorban a Tilosba szeretne bekerülni, amiért is elég magasan maradt a „léc”. A kereskedelmi rádiók teljesen más műsorstruktúrával, kommersz zenei palettával rendelkeznek, alig van összehasonlítási lehetőség. Ők eleve szórakoztatni akarnak, mi pedig NEM! Ha mégis szórakoztató egy-egy műsor, az persze nem baj, de nem ez a cél!

              Magyarországi rádiók közül többet is említettél. Arra lennék kíváncsi még, hogy külföldi rádiókkal kapcsolatban álltok-e, esetleg együttműködtek-e velük valamilyen formában?
              Ismerünk, és olykor együtt dolgozunk velük, de távolról sem nevezném a közösségi rádiózás sikerágazatának az eddigi aktivitást. A párizsi Nova, illetve a bécsi Orange rádiókkal volt a legtöbb közös projektünk, valamint most készülünk egy kilenc rádiót mozgósító programsorozatra.

              A Tilos Rádió kapcsán mindenképp beszélnünk kell a társadalmi felelősségvállalásról, hiszen azáltal, hogy sugározzátok műsoraitokat, egyfajta szemléletmódot közvetítetek a hallgatók felé, akik ezeket tudatosan vagy tudattalanul beépítik a személyiségükbe. Megrémisztett-e valaha titeket az a tudat, hogy az emberek gondolkodására, világról alkotott véleményére hatással vagytok, vagy számotokra inkább a szórakoztatás volt az elsődleges szempont, és csak aztán jött a többi?
              Nem, egyáltalán nem rémisztő a tudat…sőt, azt hiszem ilyen tudat nincs is. Természetesen büszkék vagyunk, büszke vagyok, ha ilyen történik, ha efféle hatásunk van, de azért nem szabad nagyképűnek lenni. Konkréten nem sugárzunk szellemiséget, az inkább csak egy tendencia, hosszabb távon észrevehető valami. Én magam is mondok ostobaságokat, tévedek, olykor csetlek-botlok a stúdióban, de hosszabb távon nyilván lejön az egészből egy megközelítésmód, szemlélet, attitűd. Azt persze én is úgy gondolom, hogy a Tilos által közvetített szellemiség, egy jobb, élhetőbb világ felé mutató irány, egy igazságosabb, becsületesebb társadalom pici szelete.

              Továbbhaladva ezen az úton az általatok épített közösségről kérdeznélek, akiknek a legaktívabb találkozó helye a honlapotokon található chat szoba, amely megállás nélkül pörög, úgy, ahogy ti sem álltok le sohasem. Több programotokból – Tilos Maraton, Tilos Szilveszter – is látszik, hogy rendkívül fontosnak tartjátok a közvetlen fórumokat, ahol a hallgatók találkozhatnak veletek. Mindig így volt ez, vagy az egyre nagyobb ismertség indította el azt a folyamatot, amelyben tudatosan felépített stratégiák segítségével építitek a saját közösségeteket, amely tagjainak segítségével különféle jótékonysági rendezvényeket is szerveztek minden évben?
              Mindig így volt, de az eszközök, a felületek változnak, fejlődnek. Éppenséggel a Tilos-chat-ről nem gondolom, hogy túl szerencsés közeg.  Személy szerint a Tilos szégyenének érzem: a gyáva névtelenség álcája mögül gátlástalanul sértegető, pocskondiázó, gonoszkodó valakik gyűjtőhelye, még akkor is, ha közülük néhányan igazi Tilos-szellemiséget képviselnek, sőt akár anyagilag is támogatják a rádiót. A zenei műsorok viszonylag „kegyelmet” kapnak tőlük, ám a szöveges műsorok nagy része rettentően szenved a chat létezése miatt. A Tilos körüli közösségi életről jól látod, hogy tudatosan felépített stratégián alapul, mert bizony a spontán dolgok egyre nehezebben működnek. A Tilos közösségi beágyazottsága olyan, mint egy kert: ha nem ápolod, nem táplálod, akkor elvadul, elgyomosodik, öntözni, metszegetni kell.
              Non-profit alapon működni nagyon nehéz. Milyen pénzbevételi forrásaitok vannak? Van állandó támogatótok vagy időről időre újabb szponzorokat kell szereznetek?
              A Tilos Rádió ebben a kérdésben egészen egyedülálló. Nemzetközi szinten is példa nélküli szoros kapcsolatban, szimbiózisban él a hallgatóságával, akik évente összeadják a rádió működési költségének közel felét. Ők a mi állandó támogatóink, a legfőbb szponzoraink. Néhány „tilos-közeli” cégtől kapunk állandó segítséget, ilyen például akiknek a szerverünk üzemeltetését köszönhetjük.

              A rádió életében volt olyan korszak, amikor a nehézgazdasági helyzet miatt erősebb nyomás érkezett felülről?
              Nem éreztünk nyomást, főleg nem a gazdasági környezet változásai miatt. A Tilos deklaráltan és a gyakorlatban is annyira szabad, független, hogy esélye sem lehet egy akármilyen, akár felülről jövő pressziónak. Támadások persze érték a Tilost szép számmal, rengetegszer voltunk feljelentve, sokszor álltunk panaszbizottság előtt. Azt is tudjuk, hogy van politikai párt, amelyik ádáz ellenségnek tekint minket, de mi ezt nem viszonozzuk, nekünk nincs ellenségképünk, mi békében élünk, konstruktív együttműködés, szólás- és véleményszabadság, demokrácia a motivációnk, Tilos rádiósok vagyunk.

              Készültök-e valami különlegességgel a 20. születésnap alkalmából? Mire számíthatnak a rajongók a 2011-es évben?
              Készülünk egy Tilos-könyvvel, és nemsokára megszavaztatjuk a hallgatókat, hogy mit szeretnének a 20. születésnapra. Az sem kevés, ha talpon maradunk, mert annyira megváltozott, veszélyes lett a környező társadalmi, politikai közeg. Egy alapvetően szabadelvű rádió egyszer csak itt találta magát egy olyan országban, ahol nincs már baloldal, liberális oldal, nincs az emberi szabadságjogoknak biztos támasza. Megpróbálunk mi azok lenni.

               

               

              DublabAz interjú során jó pár európai közösségi/szabad rádió neve felmerült, most azonban egy Los Angelesben működő, Dublab névre keresztelt, Magyarországon is online hallgatható internetes rádiót szeretnék az olvasó figyelmébe ajánlani. Az 1999-ben alakult, szintén non-profit alapon működő rádió jelenleg huszonöt DJ-t tudhat soraiban. Alejandro Cohennek, a Dublab egyik kulcsemberének három kérdést tettem fel, melyből kiderül, hogy az amerikai szabad rádiós minta nem is áll olyan messze a a magyarországitól.

              kultura_dublabMik voltak a célok kezdetben és mik most?
              A Dublab küldetése nem igazán változott az elmúlt időkben. Mindig is az új és izgalmas hangokat, valamint a világ különböző sarkaiból érkező érdekes zenéket akartuk eljuttatni a hallgatóinkhoz. Tizenegy éve létezünk már, azonban az internetes rádió üzemeltetése mellett más tevékenységek által is terjesztjük küldetéseinket. Ez művészeti kiállításokat, publikációkat, film projekteket és élő műsorokat foglal magában.

              Milyen a közösségi rádiózás az Amerikai Egyesült Államokban?
              Úgy hiszem ez attól függ igazán, hogy a különböző típusú emberek mit hívnak „közösségi rádiónak”. Egy olyan ország esetében, mint az USA, ahol a népesség összetétele ennyire változatos, nagyon nehéz megmondani mit jelent számunkra az, hogy közösségi; lehet, hogy egészen mást, mint a külföldieknek. Válaszolva azonban a kérdésre: a kereskedelmi rádiók többnyire beszélgetős műsorokból állnak, korlátozott mennyiségű zeneszámot játszanak és kevesebb DJ-t vonultatnak fel. Azonban a kereskedelmi és promóciós struktúrájuk nem enged teret az olyan spontaneitásnak és támogatásnak, amelyek nem részei a konglomerációnak. Mindenesetre található egy széleskörű és virágzó non-profit közösség, illetve az ország egész területén vannak olyan főiskolai rádióállomások, amelyek úttörő jelleggel bírnak, kísérletező kedvűek és a legjobb zenékkel dolgoznak. Ilyenek például KXLU és WFMU állomások, amelyeket imádunk.

              Miben vagytok jobbak és különlegesebbek, mint a kereskedelmi rádiók?
              Nem mondanám, hogy jobbak vagy különlegesebbek lennénk, mint akárki más. Mi határozottan különbözünk a kereskedelmi rádióktól. Azt gondolom, hogy mind az olyan rádióállomások, mint amilyen a dublab is, mind a kereskedelmi rádiók olyan célt szolgálnak, amely legitimizálja és teljesíti az eltérő érdeklődési körrel rendelkező hallgatók igényeit, akik más és más okból hallgatnak rádiót.
              Az egyetlen kívánságom az lenne, hogy az olyan rádióállomások, mint a dublab, a WFMU és KXLU nagyobb pénzügyi támogatásokat kapjanak, mint a kereskedelmi társaik, de erről máshol, más időben. Amilyen rövid, olyan velős mondhatnánk, de annyi mindenesetre kiderült, hogy az egyes országok nem sokban különböznek, ha a közösségi rádiózás kapcsán vizsgáljuk őket. Ha van valami, amit megtanulhatunk az az, hogy mi magunk, a társadalom tagjai döntünk afelől, hogy mit és kit támogatunk. A Papo által említett szimbiózis nemcsak hasznos, de fontos is: társas lények vagyunk, ezért nem tudunk önállóan, egyedül létezni, a társadalom aktív részeseivé kell válnunk.
              • jog a kultúrához
              • kép
              • közösségi rádió
              • tilos
              • interjú
                ]]>
                info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Tue, 08 Feb 2011 00:00:00 +0100
                Börtönbe zárt méltóság https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/1177-börtönbe-zárt-méltóság https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/1177-börtönbe-zárt-méltóság Carlos Alvarez Osorio atya életútja nem mindennapi. Tizenkilenc évesen New Orleansban kutatta a delta blues gyökereit, később Amerikában teológiát tanult, és bár az egész világ megnyílt előtte, ő mégis a lehető legzártabb helyen találta meg hivatását; a perui börtönök világában. Több mint harminc éve segíti a rászorulókat a fogdákban, küzd az emberi méltóság elismeréséért az országban és ápolja Hubert Lanssiers atya szellemi örökségét. Életében először látogatott hazánkba másfél hétre a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség meghívására, hogy megossza gondolatait a börtönökben tapasztalható nehézségekről és az emberi méltóság védelméről.

                ember_alvarez


                Miből áll egészen pontosan a munkád Peruban?

                Több mint harminc éve kezdtem meg a munkámat a perui börtönökben, mert akkoriban rengeteg erőszakos támadás érte a fogdákban élőket. Borzasztó körülmények között éltek az elítéltek, nem volt elég víz, vagy élelem, gyakran hárman-négyen osztoztak egy pár négyzetméteres cellán. Éppen ezért erős drogokat kaptak a rabok legálisan, hogy ne lázongjanak. Eldöntöttük, hogy megmutatjuk nekik, hogyan őrizhetik meg az emberi méltóságukat ilyen lehetetlen körülmények között is. Rávezettük őket, hogy ha nem ismerik a jogaikat, akkor rabszolgák lesznek, kiszolgáltatva a gyakran korrupt igazságszolgáltatási rendszernek. Ugyanígy cselekedtünk a hatóságokkal szemben is. Elmagyaráztuk nekik, hogy felelősek a börtönben élők egészségéért, tiszteletben kell tartaniuk és erősíteniük kell az emberi méltóságukat, hiszen enélkül képtelenek lesznek visszatérni a társadalomba. Amikor beindítottuk a munkaprogramunkat, érezhetően változott a rabok hozzáállása a mindennapokhoz és önmagukhoz is. Azáltal, hogy hasznossá válhattak egy közösség számára elkezdték ismét tisztelni egymást, csökkent a feszültség és az erőszak köreikben.

                Hogyan alakítja át a rabok viselkedését a munkaterápia?

                Közel háromezer elítélt dolgozik jelenleg a kerámia részlegünkön a börtönben. Amikor kézhez kapnak egy üres formát, elkezdik azt megtölteni tartalommal. Ehhez szükséges, hogy befelé forduljanak, elcsendesedjenek, töltődjenek és gondolkozzanak. És amikor ebből valami gyönyörű tárgy alakul ki a végén, egyszerűen képtelenek betelni az eredménnyel. Üdvözülnek a munka által, és ismét képessé válnak rá, hogy megéljék a boldogságot a zárt körülmények ellenére is. Gyakran el is sírják magukat, amikor ezek a számukra eddig ismeretlen érzések a felszínre kerülnek. A legtöbben közülük az utcán nőttek fel, utcagyerekek voltak család és szeretet nélkül, nem voltak példaképeik és már korán megtanulták az utca kegyetlen szabályait. Egész életükben rá voltak kényszerítve, hogy harcoljanak a túlélésért és a börtön csak még koncentráltabban erősítette meg ezt a viselkedésformát bennük. A másik fontos következmény, hogy a rabok a munkájukért cserébe meg tudnak spórolni egy kis pénzt a kint lévő családtagok számára. A foglalkozások során pedig szakmai képzettséget is kapnak, ami reményt ad nekik az újrakezdéshez.

                És a munkaterápia hatására képesek lemondani az elítéltek a drogokról?

                Ez egy nehéz folyamat. A börtönöket is drog-kartellek uralják, amik felügyelik a belső kereskedelmet is. Nem vehetjük fel velük a harcot. Mi csak annyit tehetünk, hogy egy másik lehetőséget kínálunk a rabok számára, amit általában el is fogadnak. Mert abban a pillanatban, hogy megbízol valakiben, akiben korábban soha senki nem bízott, és akinek soha semmije sem volt, megváltozik és önmagára is másképpen tekint majd.

                Miért csinálod mindezt?

                Még a hippi korszak idején indultam útnak Peruból Amerikába. Ez az időszak a fiatalok számára az igazi útkeresést jelentette, mindenki vándorolt. Én is kerestem valamit, bár fogalmam sem volt róla, hogy mit is pontosan. Aztán beiratkoztam egy egyetemre, érezni akartam a zenét, a művészetet, az irodalmat és mindent megtapasztalni, amit lehet. Mégsem voltam boldog. Egy napon, amikor New Orleansban jártam éjszaka az utcákat és zenészekkel készítettem interjúkat, egy kapualjban megláttam rengeteg idősebb nőt és férfit a földön feküdni. Mivel akkoriban a munkámból kifolyólag főként éjszaka éltem az életem, rengeteg hajléktalannal, prostituálttal, drogossal és szegénnyel találkoztam. Tizenkilenc évesen feltettem azt az egyszerű kérdést, hogy ezekkel az emberekkel miért nem foglalkozik senki? Leültem hát közéjük és meghallgattam a történeteiket. Mindvégig azt éreztem, hogy nagyon magányosak, és nekem, aki mindent megtalált az életben, amit keresett, az a feladatom, hogy segítsek rajtuk, ahogyan tudok. Úgy gondoltam, ha papnak megyek, akkor tudok a legjobban segíteni azokon, akiknek nem adatott meg annyi lehetőség, mint nekem. Visszamentem Peruba és befejeztem a teológiai tanulmányaimat. Időközben éreztem, hogy nem akarok hivatásszerűen pappá válni, egyszerűen csak harcolni akarok azokért a rászorulókért, akiknek nincsenek jogaik és akik elvesztették emberi méltóságukat. Találkoztam Hubert Lanssiers atyával, aki már évek óta foglalkozott a börtönben élőkkel. Csodálatos embert ismertem meg a személyében, hihetetlen élettapasztalattal és bölcsességgel. Belgiumból menekült el a második világháború idején, miután a náci katonák meggyilkolták a családját. Később teológiát tanult Franciaországban, Japánban és még Vietnámban is harcolt. Azt vallotta, hogy az emberek annyi szörnyűséget képesek egymás ellen elkövetni, hogy a mi feladatunk visszaadni a megtévelyedett rászorulók emberi méltóságát és önmagukba vetett hitét.

                Mi tartasz a legnagyobb emberi jogi problémának ma, Peruban?

                Azt hiszem az emberek gondolkodásmódját és hozzáállását egymáshoz. Nem akarjuk látni a problémákat, mert önzők vagyunk. Az emberi jogi filozófiát pedig igyekszünk politikai síkra terelni. Vagyis játszunk a saját hatalmunkkal.

                Elismeri és támogatja a munkádat a perui kormány?

                A politikai kultúra egyre jobbá válik Peruban. Rengeteg területen kell még fejlődnünk, hiszen a korrupció hatalmas problémát jelent a mi munkánkban is, de úgy látom, hogy az elmúlt években sikerült eredményeket elérni ezen a területen is. Ahhoz hogy megtanuljuk, hogyan válhatunk jobb országgá, még időre van szükségünk. De legalább már tanulunk…

                • Kertész Anna
                • kép
                • interjú
                • Carlos Alvarez Osorio
                • börtön
                • méltóság
                  ]]>
                  info@humanamagazin.eu (Kertész Anna) Ember Fri, 19 Nov 2010 00:00:00 +0100
                  Társaságban, mégis szabadon - interjú Feldmár Andrással https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/1176-társaságban-mégis-szabadon-interjú-feldmár-andrással https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/1176-társaságban-mégis-szabadon-interjú-feldmár-andrással A Kanadában élő, világhírű pszichoterapeutával, Feldmár Andrással beszélgettem a megszokott pszichológiai gyakorlatot felforgató emberközeli terápiát alkalmazó Menedék programjáról, az egyén szabadságáról, a szerepekről és a nehéz változásokról, valamint a boldogságkeresés modern formáiról is. 

                  ember_feldmar

                  Azt említetted az interjú kezdetén, hogy amiről igazán szívesen beszélgetnél, az az etikát – politikát és a pszichoterápiát érinti. Hogyan érnek ezek a fogalmak össze benned?

                  Igen, már 42 éve praktizálok és rájöttem, hogy a pszichoterápia tulajdonképpen nem a pszichológiának egy ága, hanem alkalmazott etika és politika. Arisztotelész ezt már korábban tudta, hiszen a tudományokat három csoportra osztotta: vannak az elméleti tudományok, például a matematika, fizika, aztán vannak a produktív tudományok, ezeket az jellemzi, hogy van egy előre kész séma, amit produkálni kell – ilyen például a késkészítő, hiszen hozzá lehet hasonlítani a kész produktumot a tervhez, de ide tartozik az orvostudomány, vagy az építészet. A harmadik csoportot a praktikus tudományok alkotják: az etika és a politika is ide sorolható. Nem lehet előre tudni alakulásukat, minden a pillanatnyi helyzettől függ. Az embernek ébernek kell lennie, és az, hogy valamit jól csinál-e, mindig az adott pillanatban dől el.

                  És akkor ez adja szerinted a pszichoterápia lényegét is?

                  Számomra nyilvánvaló volt, hogy a valódi, igazi és radikális terápia éppen ide tartozik. Az angol radics – gyökér - kifejezés is az azt jelenti, hogy a szavak gyökeréig kell visszamenni. Nagyon fontos, hogy az ember visszamenjen, egészen oda, ahonnan minden kezdődik, ahonnan eredünk. Az igazi terápiában nem létezik elmélet. Ezen a ponton ütközöm a jelenkori pszichiátriával és pszichológiával. Rájöttem, hogy ők azért tesznek úgy, mintha létezne egy elmélet, mert valójában éppen ők szoronganak túlságosan, ha úgy érzik, hogy nincs mibe kapaszkodniuk. A mai elméletek olyanok, mint a cumik. Nem a páciens javára léteznek, hanem a terapeutáért. Azon egyszerű okból, hogy a terapeuta ne érezze magát teljesen kiszolgáltatva a jelen pillanatnak, hanem úgy tehessen, mintha ő tudná, hogy minek kell történnie és merre kell haladni a terápia során, vagy éppen mi lenne a legjobb kezelés.

                  Ha nincsenek ilyen előzetes elméletek, fogózkodók, akkor mindig az adott helyzet hordozza magában a megoldást?

                  Így van. Minden pillanat új, és minden pillanatban egy jó terapeuta megpróbálja elfelejteni, amiről azt hiszi, hogy tud. Bion híres analitikus ezt az állapotot nulla-állapotnak hívta. Olyan, mint egy meditációs állapot, amiben a terapeuta, még ha a századik órára is jön a páciens, úgy tudja őt fogadni, mintha soha nem találkozott volna vele. Minden pillanatban frissen tartja magát és odaadja magát annak, aki éppen belép. Ez adja a maximum lehetőséget a páciensnek arra, hogy változzék.

                  Hogy egy egyszerű példát hozzak erre: sok fiataltól hallottam, hogy elmennek otthonról világot látni, és amikor egy pár év múlva visszajönnek, megütköznek azon, hogy a szüleik ugyanúgy kezelik őket, mintha el sem mentek volna. Így válik nagyon nehézzé nekik annak maradni, akivé váltak a különlét közben. Hogyha továbbra is ugyanúgy kezelik az embert, akkor az oda tér vissza, ahova várják

                  A környezetnek ezek szerint konzerváló hatása lehet egyes pszichológiai esetekben is?

                  Óriási hatása lehet. A terapeutának olyan környezetet kell teremtenie, önmagát is beleértve, ami maximálisan megengedi a páciensnek, hogy az legyen, aki. Erre nem létezik előzetes terv. Amikor megszülettem, nem volt a bokám köré egy cédula ragasztva, hogy a jó Feldmár Andrásnak ilyennek kell lennie. Senki nem tudja, hogy az milyen. A jó terapeutának, akárcsak a jó szülőnek nincsenek előzetes tervei, hogy kivé válik a gyerek vagy a páciens. Maximális nyitottság és kíváncsiság szükséges, nem a dogmatikus elvárások a tanító szerepében sem.

                  Ha ilyen szempontból vizsgálunk meg egy hosszabb terápiás kezelést, lehet egyáltalán fejlődésről beszélni?

                  Az egyes területek esetében tudom vizsgálni a fejlődést. Például, ha a páciens egy növény, amit szeretek, de nem ismerem, akkor nagyon erősen figyelni kezdem, hogy mire lehet szüksége. Több napra, árnyékra, vízre? Nem a növényen dolgozom közvetlenül, mert a növény tudja, hogy belőle mi lesz. Nekem nem kell ezt tudnom. Én, ha szeretem, akkor addig dolgozom és kísérletezem, amíg látom, hogy a növény egészséges lesz és élvezi az életét. Tehát a páciens körülményein kell dolgozni. Súlyos tévhit, hogy van olyan, hogy „te”. A környezeted hatására vagy valaki, aki állandóan változik. Ha tíz év múlva mással élsz, akkor majd megtalálhatsz egy olyan lehetőséget, amire nem találtál volna rá, ha nem az új partnereddel élsz. E.E. Cumings költő azt mondta, „Én rajtad keresztül vagyok annyira én.” A legnagyobb probléma éppen ennek a fenti gondolatnak a kiiktatása a jelenlegi pszichiátriából.

                  Mikor siklott ez az egész folyamat ennyire félre?

                  Amikor azok, akik szenvedtek, és akik elvesztették az útjukat – a bolondok, az őrültek, akik mások voltak, mint az átlag - az orvosok kezébe kerültek. Az orvosok meg tudták védeni őket, de attól fogva elhitették mindenkivel, hogy ők betegek.  Az elmebetegség nem más, mint egy hamis metafora. Olyan nincs, hogy elmebetegség. Vagy agyi betegségről beszélhetünk, vagy az élettel való problémák keserítik el az embereket. Az orvostudomány ennek ellenére az életproblémákból, egzisztenciális helyzetekből betegségeket gyártott.

                  A depresszió a kényszeres cselekvés vagy a függőség nem betegség, csak a reménytelenség szülte őket. Egy egzisztenciálisan megfogható problémát jelentenek. A félelem fokának egy rózsáját. Minél inkább fél vagy retteg az ember, annál inkább elfelejti, hogy mi ennek a félelemnek a forrása, és akkor olyan dolgokat csinál, amik segítik őt életben maradni a rettegés ellenére.

                  Ezeken a területeken próbál az általad életre hívott Feldmár Intézet változtatni?

                  A magyarországi Feldmár Intézet egy modellértékű kísérletet szeretne meghonosítani. Külföldi kísérletek már régóta statisztikailag is igazolják, hogy mindenféle mentális problémával élők együtt tudnak élni egy házban olyan emberek segítségével, akiknek semmilyen előképzettségük sincs, tehát nem pszichológusok vagy orvosok, és mégis átsegítik a „betegeket”. Olyan emberekkel kerülnek közelségbe a páciensek, akik lelkileg egészségesek, szeretik az életet és ezáltal tudnak segíteni azokon, akik éppen elvesztették az élettel való kapcsolatukat. Anélkül teszik mindezt, hogy eljátszanák, jobban tudják, mire van szüksége a betegeknek.

                  Ez egy lehetőség lenne, egy alternatíva. Sokkal olcsóbb és humánusabb sokszor így azokat kezelni, akik rászorulnak az életük egy szakaszán a támogatásra. Ehhez a gyógyulási folyamathoz, csak időre van szükség. Úgy gondolom, hogy a boldogtalanság legnagyobb oka nem más, mint a hatalomnélküliség. Vagy nem merek, vagy nem tudom hogyan legyek ura egy adott helyzetnek. Hatalom kell önmagam felett, hogy szabadnak érezhessem magam. Ha elveszítem a szabadságomat, elveszítem a kedvemet is. A Menedék segítene visszatalálni, és megtalálni újra saját hatalmunkat.

                  Hogyan őrizheti meg az egyén saját hatalmát önmaga felett?

                  Azt vettem észre, hogy az emberek egyre kevésbé bíznak a saját életenergiáikban, amik éltetik az embert. Amit én tanítok, az egyszerű: vegyék komolyan a saját élményeiket és vágyaikat a páciensek. Van valami, ami éltet engem, ami összerakott engem. Ugyanebből a forrásból táplálkoznak a vágyaid, az élményeid, ez egy szentség, erre kell figyelni, nem arra, hogy mások mit mondanak. A buddhisták úgy tartják, hogy az embernek önmagát megváltoztatni erőszak. Ez tökéletesen az ellentéte az európai vagy amerikai pszichológiának. A buddhisták azt mondják, hogy ismerd meg magad, szeresd magad és minden energiádat tedd abba, hogy teremts egy olyan környezetet magad körül, ami kompenzál téged azért, amilyen vagy. A környezetedet változtasd, ne önmagad. Ez egy forradalmi gondolat.

                  Szerintem lehetséges egy olyan közösséget formálni, amiben annak az ára, hogy részt vehessek ebben a közösségben, nem az, hogy nem lehetek önmagam. Vegyük példaképpen a házasságot, mint vállalt közösséget.  Ha ebben a felek nem önzően várják el egymástól, hogy valamilyen szerepet eljátsszanak, akkor nem válik egy rossz színdarabbá a kapcsolat. Ellenkező esetben természetes, hogy belefáradunk a szerepjátszásba, mert nagyon nehéz a színpadról lelépni. A szeretet az, ami annyi teret és szabadságot ad a másiknak, hogy az önmaga lehet.

                  Mi segítheti át az egyént a változáson, ha sokáig egy adott szerepbe kényszerült és változtatni akar?

                  Egy olyan ember, aki már átment ugyanezen és megtette a kezdő lépést. Ez az ember bátorítani tud, példát mutatni. Pontosan ez a terapeuta dolga. A legtöbb ember azt hiszi, hogy ha szabad, akkor nem tartozhat sehová, hiszen minden társaságért a szabadság feladásával kell fizetni. Nekem az a feladatom, hogy megmutassam, képes vagyok szabadon élni, mégis van társaságom. Remélem, hogy ez a lehetőség, amit én képviselek, megfertőzi majd az embereket.

                  Keretesbe:

                  A Feldmár Intézet célja, feladata és küldetése, hogy a mentális zavarral küszködők és környezetük számára alternatív megoldásokat keressen. Feldmár András és társai 2008-ban Budapesten elindították a Menedék Programot, amelynek előképe a Philadelphia Association, de amely a mai magyar valóság talajára épül, és tevékenységében, elveiben és gyakorlatában támaszkodik a legkorszerűbb elméletek és praxisok tapasztalataira, tanulságaira. Az első magyarországi Menedék a szükséges szakmai, szervezeti és anyagi alapok megteremtése után tudja megnyitni kapuit.

                  Támogasd te is a Menedék programot!

                  Kedvezményezett: Feldmár Intézet Nonprofit Kft.
                  Bankszámlaszám: 10918001-00000064-02490003
                  Közlemény: támogatás a Menedék Programnak 

                  • Kertész Anna
                  • kép
                  • interjú
                  • Feldmár András
                  • pszichoterápia
                  • szabadság
                  • méltóság
                    ]]>
                    info@humanamagazin.eu (Kertész Anna) Ember Fri, 19 Nov 2010 00:00:00 +0100
                    A sport mindenkié! - interjú Tauber Zoltánnal https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/1175-a-sport-mindenkié-interjú-tauber-zoltánnal https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/1175-a-sport-mindenkié-interjú-tauber-zoltánnal Új a borítás, még szoknom kell – mondja az ütőre mutatva, és már át is pattan a paravánon. A szett elkezdődik, a mellettem ülők tekintete pedig rászegeződik. „Ez tényleg egy csoda.” – hallom jobbról. Magamban arra gondolok, én inkább hatalmas életkedvet, rengeteg energiát és a sport igazi szeretetét látom. Vagy talán manapság ez tényleg csodának számít?

                    ember_tauberzoltanTauber Zoltán már kisgyermekként is aktív volt. Amikor tehette az erdőben bóklászott, cseresznyét, gombát szedett, ha épp nem a határt védő farkaskutyák elöl menekült. 11 éves volt, amikor egy háborús lövedék felrobbant a kezében. Szovjet tehervonat vitte a soproni kórházba, ahol már két hatalmas kötéssel a könyökén ébredt. Az új helyzetben hamar feltalálta magát, szájjal vette fel a vizes bögrét az asztalról, egy hónap múlva pedig már biciklizett, és később úszni is megtanult. A rengeteg energia csak úgy árad a ma már 76 éves sportolóból.

                    Ez a nullás vércsoport, állandóan mozgásban vagyok. Sokan depressziósak, elvesztik az állásukat. Én ma is dolgozom. Csokidílerkedem, reggel már fél kilót eladtam a Teleki piacon a csirkés lányoknak.

                    Gyerekként került a mexikói úti kórházba, milyen emlékek fűzik hozzá?

                    Tizenegy évesen kerültem Budapestre, a Mexikói úti Nyomorék Gyermekek Kórházába, később itt dolgoztam, negyvenegy év után innen mentem nyugdíjba. Volt, hogy én voltam a portás egy hónapig, de az anyagbeszerzéstől kezdve mindent csináltam. 56-ban meg én láttam el kenyérrel a kórházat. Mentem kerékpárral vagy négykerekű kocsival. Kétszer is rám lőttek egy sorozatot az oroszok. De mindig szerencsém volt. Nemrég vesztettem el a drága nejemet, ötvenegy évig volt a feleségem. Őt is ott ismertem meg. Látogatóba jött valakihez, neki a fél karja hiányzott. Összefutottunk a folyosón, ő jobbra ment, én is arra, balra ment, én is. Amikor elment, mondtam a portásnak: „Őt fogom feleségül venni!” Bejött.

                    Hogyan került kapcsolatba a ping-ponggal?

                    A kórházban kezdtem asztaliteniszezni, és egy év múlva már az egészségesekkel játszottam. A Margitszigetre jártunk ki edzésre, én voltam ott a fogyatékos. Nagyon kalapált a szívem, amikor az első bajnoki meccsre elvittek. A társaim körbeállták az asztalt, mindenki csodálkozott, hogy lehet kézfej nélkül játszani. A meccset megnyertem, hamar hírem ment, hívtak a versenyekre.

                    Már az egyéni eredményei is példaértékűek, de Ön sokat tett a mozgáskorlátozottak közösségéért is…

                    A sport mindenkié! Egy disszidenstől hallottam milyen komoly a mozgássérült sport Svédországban. Felvettem levélben a kapcsolatot több országgal is, végül legmesszebbre, Stockholmba utaztunk. Nagy szervezést igényelt ez a hatvanas évek végén. De eljutottunk és győztünk. 1970-ben alapítottuk meg az első mozgássérült sportklubot, az olimpikon vízilabdázó és úszó Halassy Olivér nevét vettük fel.

                     

                     

                    Egyszerre érte öröm és szomorúság az 1976-os torontói paralimpián. Mesélne erről?

                    Ake Petterssonnal kerültem össze a döntőben, aki egy évvel azelőtt megvert. Ő 10-es én 7-es kategória vagyok, ma már nem is játszhatnánk együtt. A lényeg, ez alkalommal az enyém lett az arany. A dobogó legfelső fokán álltam, a közönség felé fordulva, háttal a magyar zászlónak, mert nem akartam a vörös csillagot nézve énekelni a himnuszt. Leléptem a dobogóról, a magyar nagykövet gratulált, majd azt mondja nekem: „Zolikám, Dél-Afrikában verik a négereket, irány haza.” Zokogtam, mint a záporeső, senkinek sem kívánom ezt átélni. A torontói bojkott miatt törölték az eredményeinket, a következő olimpián részt sem vehettünk. Az ottani magyarok azt mondták nekem disszidáljak, de én a hazámat semmi pénzért sem hagynám el.

                    Pedig az egész világot bejárta, sosem fordult meg a fejében, hogy jobb lenne valahol máshol?

                    Puskás volt a példaképem. Szerettem volna én is dicsőséget szerezni a hazámnak, mint ahogyan a futballisták tették. Egyébként, emlékszem, Puskás a meccsek után mindig odajött a Vadászkertbe, leült egy korsó sörrel, mi, gyerekek meg kintről néztük és csak örültünk, hogy láthatjuk. Ő adta meg az alaphangot nekem, azóta akarok dicsőséget szerezni Magyarországnak a sporton keresztül. Elvittek engem Chopin szülőházába, jártam Amszterdamban, Londonban, Varsóban többször is, meg még rengeteg helyen.  De a legjobb mégis otthon.

                    Igaz, hogy az édesanyjának megjósolták, hogy olimpiai bajnok lesz?

                    Nagyon sok jel volt! Például ez. Vagy a bicikli, amivel jártam. Na, mi volt az oldalára írva? Olympia! Anyámat egyébként keveset láttam, cseléd volt Somogyban. Apámat nem ismertem, de csodás nagyszüleim voltak, ők neveltek fel. A mélységből jutottam a csúcsra.

                    Az olimpiai érmén kívül mire a legbüszkébb?

                    Franciaországban, Saint-Etienne-ben rendezték az 1975-ös vb-t. Ekkor lettem világbajnok, de összességében is nagy sikert értünk el. Nyolc arannyal, hét ezüsttel és tizenkét bronzéremmel jöttünk haza. Aztán 1989-ben Bécsben rendezték meg az Európa-bajnokságot. Európai bajnoki érmem még nem volt, de azt mondták nem visznek ki, már öreg vagyok. Megkérdeztem, ha befizetem, mehetek-e. A nyugdíjamból fedeztem az utat. Egyéniben és csapatban is ezüstérmet szereztem. De szívesen emlékszem vissza a kerületi bajnokságokra is. Na meg amikor kihívtuk az amerikai pilótákat egy meccsre! Gondoltam, kell nekik egy kis adrenalin. 15:1-re kikaptak, volt ám meglepetés. Azt mondja nekem a parancsnok: Good boy.

                    Tegnap is versenyzett, ma is, közben a csokoládé-biznisszel is foglalkozik.  Előfordul, hogy unatkozik?

                    Soha! Állandóan jövök-megyek. A mai napig sportolok, minden versenyre benevezek. Amin tudok, elindulok. De ha nem a ping-pong, akkor kerékpározom, vagy megyek úszni. A bajnoki meccsek előtt meg jöhet egy jó kis masszázs.

                     

                     

                     

                    Névjegy

                    Tauber Zoltán

                    Született: 1934. július 20.

                    A mozgássérültek sportjáért létrejött Fővárosi Bőrdíszmű (1966) és a Halassy Olivér Sportegyesület (1970) alapító tagja. 2002-ben megkapja a Magyar Paralimpiai Érdemérmet.

                    Kiemelt eredményei:

                    1975. Saint-Etienne (Franciaország) VB arany.

                    1976. Torontó (Kanada) olimpiai arany. (A törölt eredmény miatt a svéd Ake Petterssont tartják számon aranyérmesként.)

                    1989. Bécs (Ausztria) EB ezüst

                    • esélyegyenlőség
                    • kép
                    • interjú
                    • Zámbó Eszter
                    • Tauber Zoltán
                    • paralimpia
                    • méltóság
                      ]]>
                      info@humanamagazin.eu (Zámbó Eszter) Ember Fri, 19 Nov 2010 00:00:00 +0100
                      „… ilyen a roma festészet!” https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/1173-„-ilyen-a-roma-festészet” https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/1173-„-ilyen-a-roma-festészet” „A cigány művészet mindenekelőtt az élet művészete. Ez azt jelenti, hogy a művészet nem csupán egy adott életmód tükröződése, hanem maga az életmód; inkább megélt, mintsem elméletileg kidolgozott művészet. A mindennapok művészete ez: minden egyes dolog művészete és művészet minden egyes dologban; társadalmi, gazdasági és kulturális tartalmától el nem választható. Ez a kereskedelem, a vezetés, a zene vagy a tánc művészete, a szó, a társadalmi kapcsolatok, az ünnepek művészete.”( Jean-Pierre Liégeois)

                      kultura_barijanoA világ minden táján találkozhatunk romákkal. Elgondolkodtató, hogy egy népnek nincs saját hazája, miközben óriási sajátossággal bírnak. Cigány nyelvükkel betörtek az oktatás terére is, melyet 1971-ben az első Nemzetközi Roma Kongresszuson hivatalosan is elismertek. Ezt követően minden év április 8-án ünneplik a Nemzetközi Roma Napot, harcolva a rasszizmus, diszkrimináció és háború ellen, ami sajnos a mai napig tart. Nem találkoztam még olyan néppel, akik között ilyen nagy mértékben érezhető az összetartás. Talán ez pecsételi meg a „másságukat”, életmódjukat, művészetüket. Egy szóval jellemezve, kultúrájuk realista, hiszen a cigány művészet mindenekelőtt az élet művészete. Az utóbbi harminc évben több minden változott. A hagyományos roma kultúra újra felfedezése történt meg, egy új művészet teremtése, amely bekapcsolódik, integrálódik az európai kultúra, művészet folyamatában. Ezt a folyamatot a század utolsó harmadában jelentkező cigány értelmiség, elsősorban a roma művész értelmiség végezte el. Péli Tamás az első hivatásos képzőművész, nagyon pontosan és szemléletesen fogalmazta meg ennek a kultúrateremtésnek a jelentőségét: " Tulajdonképpen arra gondolok, hogy a cigányság Magyarországon hiába él itt 700 esztendeje, most kezd megszületni. Amíg az értelmisége nem jelent meg, legyen az bár egy kis szellemi elit, amely megvalósítja ezt a népet, megírja a történetét, lejegyzi dalait, megfesti a történetüket, megformálja az üzeneteket, és beviszi őket a kultúra világába, az örökkévalóságba, addig- ez minden más népnél is így van- nem válhat egyenrangúvá a népek közösségében."

                      Bari Janóval beszélgettem a roma kultúráról. Az ötvenöt éves, roma származású, kazincbarcikai festő, a Roma Galéria tagja mesélt a mai egyenjogúsági, kissebségi kérdésekről, az életéről, a saját művészi elképzeléseiről, melyeket a jövőben egy könyv keretein belül is megismerhettek majd.

                      Mi késztetett arra, hogy festő legyél? Mi volt az, amiért emellett döntöttél?

                      Elég nehéz körülmények között nőttem fel, tizenegyen vagyunk édestestvérek. Édesapám zenész, bár inkább bányászként dolgozott, idővel abbahagyta a zenélést. Aztán kilenc éves koromban felfedezett a rajztanárom Kazincbarcikán. Egyébként ott születtem, oda való vagyok és oda is vágyok vissza, remélem, valamikor visszatérek.

                      Ezek szerint nem szeretnél Vácott maradni?

                      Szeretem Vácott, kielégít valamelyest, de szeretnék visszamenni a gyerekkoromhoz, oda, ahol születtem, ahol még voltak roma putrik, amiket láthattam. Igazi roma képeket szeretnék festeni az emlékekből. Kilenc éves koromban nyertem egy rajzpályázatot Kazincbarcikán, aztán nagyon-nagyon hosszú ideig tanított rajzolni egy tanár néni, akinek szeretném ezt ezúton megköszönni, bár, ha él is egyáltalán, most már nagyon öreg lehet. Teltek az évek, aztán egy mezőgazdasági iskolát végeztem Zalaegerszegen. Közben rajzolgattam, festegettem. Nem éltem a romák között tizennégy éves koromban. Tehát jöttem-mentem, sokféle emberrel találkoztam, tanultam. Senki nem tanított a rajztanárom után, tehát saját magam, illetve a könyvek voltak a mestereim. Megvásároltam a nagy lexikonokat a nagy mesterektől. Innen kaptam ihletet, inspirációt, aztán kedvet, noha kedvem mindig volt festeni. Az első kiállításaim a ’80-as évek derekán voltak. Akkor igazán a nagy közönségnek festettem. Rengeteget magamnak dolgoztam, rengeteget magamnak festettem, barátoknak festettem, aztán beindultak a kiállításaim. Az underground stílust képviseltem és ezt a szürrealizmussal kevertem. Salvador Dalí volt rám nagy hatással. Nem nagyon ismertem itt Magyarországon igazán roma művészeket, sőt egyáltalán nem ismertem személyesen roma festőművészt. Hallani hallottam Péli Tamásról, Szentandrássyról. Azt hiszem nem is volt abban az időben túl sok roma festőművész. Aztán idővel megjelentek. Elég sok ügyes roma festő van, tizenöt-tizenhat éve járok roma táborba, ahol megismertetem velük a roma művészetet. Tehát a roma művészetről kérdeznél, azt mondanám, hogy van, igazán, tényleg van roma művészet.

                       

                      kultura_barijano_angyalihangMa Magyarországon komoly előítéletek övezik a romák helyzetét. Te ezt hogyan éled meg?

                      Nagyon nehéz, rettentően nehéz. Gyerekkoromtól kísért egyébként ez a faji megkülönböztetés. Én nagyon megvetem azt az embert, aki így gondol a másik társára. Először is kétféle embert kellene, hogy ismerjünk: jót és rosszat. De hát a világ nem ilyen.  Úgy éltem, hogy már fiatal koromban megtanultam, hova mehet be egy roma ember, hova nem. Most már így ötvenöt évesen nem igazán érdekel, hogy hol szeretnek, hol nem, bemegyek mindenhová, és tapasztalatokat szerzek. Nagy az elnyomás, rettentően nagy. Én, mint mondtam Kazincbarcikán nőttem fel, néha haza megyek, hihetetlen hogy milyen nyomorban élnek ott. Aki tanulna, az nem kap támogatást. Nem támogatják ma a roma művészetet, a zenét, a verset, a festészetet. Egy magyar ember nem igen visz be egy roma témájú képet a házába, tehát kinek adjuk el a képet? Egymás között a romák nem nagyon vásárolnak festményeket. Én szürrealisztikus dolgokat festek, vagyis nem igazán roma képeket, de valahol azért mégis belelopom a színeimmel, vagy valamilyen témával a romaságomat, és így azért nagyjából el tudom adni a képeket, de nem igen tudok megélni belőle. Sajnos ma nem igazán lehet megélni a művészetből.

                       

                       

                      Miként lehetne változtatni a romák társadalmi megítélésén?

                      Ha lehetne, akkor úgy, hogy faji megkülönböztetés ne legyen. Tehát egyenjogúságot kérnénk, amit kérünk is, csak ez nagyon kemény. Ez sajnos az egész világon így van, mintha minket, romákat nem is embernek tartanának sok helyen. Tehát, ha egy roma okos, azt nem igen ismerik el, így nagyon-nagyon okosnak kell lennie ahhoz, hogy befogadja a társadalom.

                       

                      Mennyire tartod fontosnak a kultúrák közti kommunikációt?

                      Kiemelten fontosnak tartom, hiszen lassan elveszőben van a roma kultúra, mert  a fiatalok már nem igen művelik. Már nincsenek olyanok, akik fúrókat, lószerszámokat, üstfoltozókat készítenének, kosarakat kötnének. Erősen kihalóban vannak a hagyományok. Én úgy érzem, hogy egy kultúrának nem lenne szabad elvesznie. Létezik igazi roma kultúra, mely lehetőséget teremthet a kommunikációra.

                       

                      Hogy kerültél a Roma Galériába, és mi a célja ennek az egyesületnek?

                      A Roma Galériának nagyon régóta tagja vagyok több mint negyven festőművész mellett.. A  Galériának jelenleg Vári Zsolt a vezetője, aki elég jól végzi a feladatát, de állandóan akadályokba ütközik. Csak roma-roma vonalon tud kiállítást létrehozni. Bárki leadhat festményeket, és ezek eladásával is foglalkoznak. Mostanában nem igazán tudnak képeket vásárolni a galériák roma művészektől támogatók hiányában és anyagi okokból kifolyólag. Ha van is pályázati lehetőség, akkor is nagyon keveset kapunk, de emellett mégis egyre több festő kerül elő, ami hatalmas örömet okoz számunkra.

                       

                      Milyen elismeréseket kaptál a művészetben? Milyen visszajelzéseket kaptál a társadalomtól?

                      Rettentő sok kiállításom volt. Éreztem az elismerést és azt is, hogy sok helyen nem romaként kezelnek. Kiállítottam például Budapesten a Zichy kastélyban, a Néprajzi Múzeumban, többünknek volt kiállítása a Műcsarnokban is. Itt Magyarországon mindig mindenhol kaptam lehetőséget.. Legalább háromszáz kiállítás van mögöttem. Van kilenc oklevelem, díszpolgárságot kaptam, most már bárhová megyek, tisztelnek, és ismernek.

                      Mit szeretnél közölni a képeiddel? Kiknek szól?

                      A képeimmel mindenképpen egyfajta szabadságot, békét, nyugalmat, szeretetet szeretnék közvetíteni, ennél fontosabb dolog nincs is az életemben. A képeim mindenkinek szólnak, egy művész ne csak rétegeknek, hanem az egész világnak közvetítse alkotásait.

                       

                      Milyen kiállításod van, lesz a jövőben?

                      Vácott, a Hajókikötő állomáson lesz egy kiállításom, mely 2010. november 12-dikétől tekinthető meg. Mostanában nagyon sok művészt viszek magammal, hat- tíz művésszel együtt állítok ki, akik még nem olyan ismertek. Ennek nagyon örülnek, és én is nagyon örülök, hogy hallgatnak rám. Előttük festek, tanítgatom őket. Most is van két tanítványom Budapestről, sajnos nem romák, de én megfogadtam,akármilyen színű ember is kopog be hozzám, hogy tanulni szeretne, nem azt nézem, honnan jött, milyen fajta, hanem van-e akarata tanulni. Bárkit szívesen tanítok ingyen. A világon nagyon sok országban vannak festményeim, tizenegyezer képet festettem eddig. Amire büszke vagyok, hogy Amerikában, a Világmúzeumban is van képem, és Jim Carter vásárolta meg itt Vácott, a lakásomban. A Roma Múzeumban is van közel hetven festményem.

                      • roma
                      • kép
                      • kiállítás ajánló
                      • interjú
                        ]]>
                        info@humanamagazin.eu (Farkas Renáta) Kultúra Fri, 19 Nov 2010 00:00:00 +0100
                        Esélyegyenlőség a médiában https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/szubjektiv/item/1171-esélyegyenlőség-a-médiában https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/szubjektiv/item/1171-esélyegyenlőség-a-médiában El tudnád olvasni ezt a szöveget vakon? Vagy megnézni az e-mailjeidet, ha nem látsz? És milyen lehet a kedvenc együttesed koncertje, ha siketként hallgatod? A Médiaunió Alapítvány 2010- es Kerülj közelebb kampányának fő célja, hogy láthatóvá tegye azt a láthatatlan, de nagyszámú kisebbséget, akikkel az utcán csak elvétve találkozunk, emellett pedig a lehető legtöbben ismerjék meg a fogyatékos emberek életét, az akadályokat, amelyekkel gyakran feleslegesen kell küzdeniük. Összeállításunkban a kampányban részt vevő szereplőknek tettük fel kérdéseinket, hogy ezáltal bepillantást nyerhessünk mindennapjaikba.
                        szubjektiv_mediaunio
                        1. Mit akarsz közvetíteni a Kerülj közelebb! kampány által, miért vállaltad el benne a szereplést?
                        2. Mennyire tapasztalod meg másképp a világot?
                        3. Van-e olyan élethelyzet, amely a mai napig nehézséget jelent a számodra?
                        4. Mit üzennél a sorstársaidnak?

                         

                        Kroll Zsuzsa, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének érdekvédelmi vezetője, aki születése óta aliglátó

                        1.) Azért veszek benne részt, mert nagyon szeretném, ha az emberek nem az előítéletek szerint élnének, és helyre kerülnének bennük a dolgok a fogyatékossággal kapcsolatban. A gyerekeket megtanítjuk különbséget tenni jó és rossz között, értékrendet építeni, ami ebben a korban nagyon szükséges, de egyben az általánosítást, az előítélet kialakítást is segíti. A felnőtté váló embernek ezeket a képeket meg kell tanulnia árnyalttá tenni. Tehát nem azzal van a baj, hogy vannak előítéleteink, hanem, hogy néha elfelejtjük őket kinőni. A jó szándék a legtöbb emberben megvan, csak éppen nem tudják, hogyan segíthetnének. Azzal lehet ezen javítani, hogyha ténylegesen közelebb tudunk kerülni hozzájuk, ha át tudunk hatolni az előítéletfalon. Azt gondolom, hogy az emberek java részének megvan ehhez a befogadó készsége.

                        2.) Azt hiszem inkább azt kéne tudatosítani mindenkiben, hogy egy világ van. Mindenki ebben a világban él. Én is, te is, meg ő is. Ez az alaptétel, és ha ezt nem sikerül magunkévá tenni, akkor én itt beszélhetek nyugodtan akármiről. Ezt a világot használjuk mindannyian. Ez a világ lehet, hogy nekem másképpen megközelíthető, lehet, hogy más oldalról használható, lehet, hogy más útvonalon jutok el oda ahová a többiek is mennek, de én is ugyanabban a világban teszem ezt. Ezt az egy világot pedig valahogy meg kell próbálnunk úgy alakítani, hogy mindenki számára használható legyen.


                        3.) Van, persze. Mindenkinek adódik olyan élethelyzete, amely nehézséget okoz számára. Nekem néha kifejezetten azért van, mert nem látok, de másnak meg kifejezetten azért, mert mondjuk balkezes. Van olyan probléma számomra, ami több gondot okoz, és van olyan, ami kevesebbet. A nem látás az egy elég sok problémát okozó dolog, ez tény. És hogy tudjuk-e ezt közösen jobbá, könnyebbé, megoldhatóbbá tenni, az azon is múlik, hogy megértjük-e, hogy a világ egy, és ugyanaz mindannyiunk számára.


                        4.) A sorstársaimnak azért nehéz üzenni bármit is, mert ugyanabban a cipőben járnak, mint én. Csak abban különbözünk, hogy éppen kinek hol szorít ez a cipő. Van, akinek a munka területén, van, akinek a szociális vagy az egészségügyi helyzetében, és van olyan, akinek a család szempontjából. Nekik nem tudok sok újat mondani, ők nagyjából tudják mi az, amin jó lenne változtatni. Azt gondolom, hogy a kampány bármelyik szereplője nem a sorstársainak üzenne elsősorban, hiszen az elfogadás kulcsa az, hogy megértsük, attól lehet könnyebb mindenkinek, ha beismerjük, hogy mindannyiunknak hasonló problémái vannak.

                           

                          Krajcsovicz Rita, az autista Szonja anyukája

                          1.) Én azt akartam közvetíteni, ami valójában a neve is a kampánynak, azaz, hogy az emberek kerüljenek közelebb hozzánk. Elég sok olyan atrocitás ért minket az elmúlt egy év alatt, ami miatt mindenképpen szeretem volna a figyelmét felhívni arra, hogy jó lenne, ha az emberek odafigyelnének az autistákra, és célszerű lenne, ha nem az előítéletekből táplálkoznának, hanem próbálnának minket egy kicsit jobban megismerni. Ne zárkózzanak el, ne féljenek tőlünk, csak ezt kérjük.

                          2.) Azért más a mi világunk, mert rendszerben élünk. Minden napunk percre pontosan be van osztva. Napirendi kártyákat használunk, így Szonja előre látja, hogy mi fog történni vele aznap, és semmi váratlan dolog nem tudja őt érni, ami kibillentené a nyugodt állapotából. Próbálok előre felkészülni, hogy mi minden adódhat, ha például bevásárolni viszem. Így könnyebben átvészelni, ha ott a helyszínen valami nem a megszokott módon történik.

                          3.) Ha társaságba kell menni több gyerek közé, akkor a hozzájuk való idomulás, és megfelelés nehezen megy Szonja számára. Akár egy szülinapi zsúr, akár egy családi rendezvény, ahol egy kicsivel több ember van elegendő arra, hogy boruljon minden. Amikor erős inger éri, például egy hang, egy kép, vagy akár egy illat, akkor befordul, és ez még mindig nem könnyű számunkra.

                          4.) Azt üzenném azoknak a szülőknek, akiknek autista gyermekük van, hogy tartsanak ki. Egy türelemjáték az egész élet, és nem csak a gyerekhez kell türelmesnek lenni, hanem a környezetükhöz is. Nekünk is el kell fogadni azt, hogy igenis nem úgy állnak hozzánk, mint a többi emberhez, de nem szabad ettől kiborulni, hanem erősnek kell lenni. Soha nem szabad feladni, hajtani kell és harcolni, mert abszolút megéri. Én nagyon sokat kapok a kislányomtól, és az valami csoda, amikor ő megnyílik, vagy a szemembe néz, és örülni tud valaminek. Ezekért a pillanatokért érdemes élni.

                          • esélyegyenlőség
                          • médiaunió
                          • autizmus
                          • fogyatékkal élő
                          • kép
                          • interjú
                            ]]>
                            info@humanamagazin.eu (Sós Eszter, Kertész Anna) Szubjektív Fri, 19 Nov 2010 00:00:00 +0100
                            Egy korszak lenyomata - interjú Gálvölgyi Jánossal https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/1120-egy-korszak-lenyomata-interjú-gálvölgyi-jánossal https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/1120-egy-korszak-lenyomata-interjú-gálvölgyi-jánossal A kabaré műfajának születése óta nemcsak a szórakozást szolgálja, de fontos szerepet is betölt az adott kor társadalmának javításában. A humor átalakul, állandóan változik, kor, helyzet, műveltség, egyén és kultúrafüggő, nehezen értelmezhető születése és talán még ennél is kevésbé jósolható meg a hatása. Gálvölgyi Jánost a kabarék világáról, az átalakult humorról és a változó társadalmi értékrendről is kérdeztem.

                            ember_galvolgyiA mai kor embere nehezen azonosul egy századelő korabeli viccel, mégis vonz minket a kabarék világa, az értelmiségi „szalonhumor”. Létezik még a humor kultúrája Magyarországon?
                            Ez egy szép és hosszú kérdés, de mégsem értek egyet azzal, hogy a mai kor emberének nem mond semmit például egy századelő korából származó vicc. Van egy gyűjtemény, ami ötezer viccet tartalmaz. Ezt évekkel ezelőtt végigrágtam, és ebből gyakorlatilag az derült ki, hogy van 50-100 alapvicc, és azok variánsai, amik 100 év óta ugyanazok. Például a politikai vicceknél csak a szereplők cserélődnek, vannak a zsidóviccek, rendőrviccek, cigányviccek, ezek már nagyon régóta léteznek, a különlegességük pedig abban rejlik, hogy mindig aktualizálódnak. Új viccek meg, azt veszem észre, hogy nem nagyon születnek.


                            Milyen tartalommal bővülhetnének a viccek?
                            A magyar humort áttekintve Nagy Endrétől Hofi Gézáig, mert számomra ők ketten jelentik a meghatározó sarokpontját a kabaré műfajának, talán a stand-up comedy jelenthet valamilyen újítást.  Persze a maga nemében Hofi tekinthető a mai stand-up comedy igazi elődjének. Egyébként Amerikában, Angliában nagy divatja van már ennek a műfajnak, ami nálunk kicsit megkésve, csak mostanában kezd nagy sikereket elérni. Az igazság mégis az, hogy szerintem az az igazi, ha szól is valamiről egy ilyen est. Az, hogy kiállok és beszélek össze-vissza a nagymamámról, az is lehet jó dolog a maga nemében, ha van, akit ez csiklandoz és tud rajta nevetni. De nem tudom… A kabaré mindig létezett és a maga saját formájában most is van, hiába temetik el minden korban. A humorra szüksége van az embernek. Az pedig, hogy milyen témát lehet megtalálni és mi humoros, azt embere válogatja. Éppen ezért nem hiszek abban, hogy létezik külön angol humor, vagy magyar humor. Van valami olyan, ami belőlem nevetést vált ki, ez lehet alpári, vagy nagyon magas és misztifikált dolog, igazából rajtam áll, hogy nevetek rajta vagy nem. Mindenkinek más a humorérzékenysége. Azt szoktam mindig mondani, hogy ha ketten rendelünk egy tál húslevest, hiába esszük ugyanazt, az egyikünknek sós lesz, a másiknak ízetlen. Valahogy így működik ez a humorral is.


                            Milyen vicceket ért a ma közönsége?

                            Ha ezt meg tudnám mondani, akkor nem itt ülnék, hanem most venném át a napokban a Nobel- díjat. Ezt nehéz meghatározni.  A három alkalmat megélt önálló estem esetében, arra volt a közönség igazán kíváncsi, hogy én hogyan látom a világot. A színházakban játszott darabjaim és a szerepeim esetében viszont azt kell mondanom, hogy általában véve nem humorosak.


                            Akkor másfelől közelítve meg a kérdést: a kabaréról azt tartják, hogy a létező világ kulturális, szociális és politikai ellentéteinek tükröződése, és csupán részeket közvetít, amik a közönséggel való találkozás pillanatában telnek meg élettel. Mennyire váltak napjaink kabaréi öncélúvá és mennyire közvetítenek értéket a társadalom felé?

                            A világ felgyorsult, klippesedett. Régen például Kellér Dezső kiállt a színpadra egyedül és húsz percen keresztül mesélt, majd a végén mondott egy poént. Ezt már Hofi a maga módján felgyorsította nagyon. Ma meg olyan pergővé vált minden, hogy az valami csoda. Már nem lehet húsz percen keresztül nem mondani egy poént sem. A csúnya kifejezések is bejöttek a színpadra, de hát ez természetes, hiszen ha az ember kimegy az utcára, ugyanezzel találkozik. A színpad az pedig mindig a hétköznapokat tükrözi.  A kabaré meg aztán pláne.


                            A kabaré változása során csak idő kérdése volt, hogy a kezdetben szórakoztató céllal készült bohózatok mikor telítődnek politikai tartalommal. A saját műsoraiban törekedett valamilyen társadalom, netán rendszerkritika megfogalmazására?

                            Ma már mindent átsző a politika. Van egy jelenetem, ami az egészségügy kritikájáról szól, ebben van egy pali, akinek ki kell töltenie minden papírt, persze közben ott hal meg a betegfelvevő pultnál. Ezt lehet társadalomkritikának tekinteni, de kifejezetten próbáltam elkerülni mindig, hogy nyíltan nekimenjek valaminek. Hiszen úgyis mindenbe belemagyaráznak mindent, ez elég nagy gondot jelent Magyarországon. A Gálvölgyi Showban is rengeteg olyan alkalom volt, amikor fogalmam sem volt róla, hogy kik és min fognak legközelebb megsértődni. A rendszerváltás óta rengeteg sértettség jön ki az emberekből, mindent magukra vesznek és mindig mások helyett kérnek ki dolgokat.


                            Ennek ellenére Ön szerint lehet egy vicc kirekesztő, vagy bántó?

                            Lehet. Ha az ember azonban jobban megkapirgálja a zsidó, cigány és hasonló vicceket, akkor láthatja, hogy például a zsidó vicceknek fantasztikus filozófiája van, mindig valamilyen mély bölcsességet tartalmaznak. A cigányviccekben is az az érdekes, hogy mindig a cigány az, aki az igazán jót megmondja, akié a poén. A vicc, a humor az mindig a kisemberek igazságát képviselte a hatalommal szemben. A kis ember küzdelme a világ ellen, és a győzelme szolgáltatja mindenkor a humor egyik fő forrását, elég csak megnézni Chaplintől kezdve a Stan és Panig a filmklasszikusokat is.

                            A humor mindezek mellett lehet igazán kirekesztő is, amikor kifejezetten egy népcsoport ellen szól. De úgy érzem, hogy a fentebb már említett kategóriák, mint a zsidó vagy cigányviccek nem szólnak e csoportok ellen, sőt. De hozzá kell rögtön azt is tennem, hogy például a rendőrviccek nagy részén éppen a rendőrök nevetnek a legnagyobbakat…  


                            Gábor Andor kabarészerző nyilatkozta egyszer, hogy a kabaré nem más, mint „a közönség mulattatása, vidám, néha keserű csúfolódás a közhelytelenségek fölött, füttyentve ott, ahol szitkozódni is lehetne.” A rendszerváltás óta miről érdemes még kabarét írni?

                            Mindenről. Persze tudom, hogy nagyon nehéz bizonyos dolgokhoz hozzányúlni, például rögtön adná magát ez a vörösiszap-katasztrófa. Ezzel szinte lehetetlen humorosan bármit is kezdeni. De erre tudok egy ellenpéldát is hozni: a londoni Apollo Színházban rendszeresen lépnek fel stand-up komikusok, és ott például szeptember 11-től kezdve nem tudunk olyan témát találni, amiről ne beszélnének úgy, hogy a közönség sír a nevetéstől. Nálunk nem ilyen a humorküszöb.

                            Annyi minden méltó lenne arra, hogy kabaré darabbá váljon, csak valahogy nem születnek meg ezek az írások. Nemrég olvastam például Spiró György Tavaszi tárlat című könyvét, ami egészen fantasztikus. Hol vannak azok a nagy magyar írók, akikről azt hallani, hogy el vannak nyomva. Húsz év alatt hova tűntek, hol vannak most? Ma már mindenről lehet beszélni mindenhol, így mintha bizonyos szempontból értékét vesztette volna a kritika.


                            A humorküszöb népenként változhat?

                            Igen, ahol a demokrácia régebben létezik, ott nem veszik a kényesebb témákat személyes sértésnek és támadásnak, nem sértődnek meg mindenen. De ott is megvannak ugyanezek a problémák, csak másképp dolgozzák fel őket. Van például egy remek humorista, Will Ferrell, aki George Bushnak maszkírozva, két órán keresztül képes kőkeményen parodizálni az elnököt. Na, most helyettesítsük be ezt a hazai viszonyokra. Azt hiszem, nem is kell tovább bizonygatnom a különbséget. Elképesztő, hogy ez a komikus mit meg nem enged magának, ugyanakkor mégsem érkezett olyan reakció a nézők részéről, ami miatt félnie kellene. Ámultan néztem, hogyha egyszer egy ilyet lehetne itthon is csinálni… Nem tervezem ugyan, de fontos lenne, hogy ez a fajta kritika gyűlölettől mentesen megjelenhessen itthon is.


                            Rengeteg hasonló szempontból kultikussá vált kabaréban szerepelt már. Van ezek közül olyan, ami különösen kedves az Ön számára?

                            Most vasárnap lesz egy Körmendi János emlékműsor a televízióban, amiben „Az optikus” című jelenet éppen ilyen. Ez arról szól, hogy van egy férfi, aki bemegy az optikushoz és kér egy szemüveget, és közben egyikőjük sem lát rendesen. Ezen a jeleneten például halálosan megsértődtek jó páran, hogy hogyan lehet ilyesmivel viccelni. Ilyenkor az ember felteszi a kezét, és elgondolkodik, hogy egyáltalán semmivel nem lenne szabad nálunk viccelni. Holott miért ne lehetne? Feljelentettek egy villámtréfáért is már, ami nem szólt többről, minthogy egy férfi fogdos egy mákos tésztát, és közben ezt mondja: „Tudod, hogy mi vakok miért nem szeretjük a mákos tésztát? Mert mire kiolvassuk, kihűl.” Ebben a viccben semmilyen rossz szándék sincs. Mégis, mindenért fel tudják az embert jelenteni. Azért a szakmában eddig eltöltött 41 év alatt, nagyon sok mindenből volt már bajom.


                            Hogyan tud a kényes témák és viccek között válogatni? Volt olyan poén, aminél azt érezte, hogy ezt már nem tudja felvállalni?

                            Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy amit én nem vállalok el, az nem kerül be a saját műsoromba. De meg kell mondanom, hogy egy-egy előzetes megbeszélés, geg-parti és szereposztás alkalmával mindig előre megpróbáljuk kitalálni, hogy mely részekbe kötnek majd bele. Aztán persze egészen más részek válnak kritikus pontokká.


                            Hagyott már ki jelenetet éppen emiatt? Az esze azt mondta, hogy ez már túl sok lesz a hazai közönségnek?

                            Igen, hagytam ki. Úgy érzem, hogy a vallással például nem nagyon illik viccelődni. Húsz- huszonöt évvel ezelőtt például nagyon szerettem volna egy zsidó kabarét készíteni. Nem azt mondani, hogy Kovács és Barna, hanem Kohn és Grün. Az akkori tévés vezetőség ezt nem támogatta. Ebben az időszakban a Gálvölgyi show kijutott a montreux-i fesztiválra, amit éppen a csehek nyertek meg egy hasonló zsidó kabaréval. Mi még mindig nem jutottunk el egy bizonyos szintre. Amikor itthon még mindig azon problémázunk, hogy a cigányt azt nem úgy kell mondani, hanem úgy, hogy roma… Ugyan-ugyan.


                            Mi kellhet ahhoz, hogy ezt a szintet megugorjuk?

                            Pontosan meg tudom mondani. Még vagy 100-150 év. Fontos lenne, hogy az elhallgatott problémákat kibeszéljük. Ezt a kabaré a maga eszközeivel igyekszik megtenni, a kapukat feszegetni, olyan témákat elővenni, amiről az emberek egyébként nem nagyon beszélnek. Hiszen régen éppen ezért a tartalomért látogattak el az emberek Hofi előadásaira. Vagy ott volt a Komlós, amikor ő úgy csinált mintha, a közönség ezt kiegészítette, így megszülethetett a cinkos egyetértés közöttük.


                            És akkor mi a helyzet a mai világban, hol van ennek a fajta humornak a színtere? Hiszen a stand-up nem kifejezetten ezt a hagyományt ápolja.

                            A kabaré, mint olyan, megszűnt. Volt egy Vidám Színpad, az lefedett egy korszakot. A kabaréhoz kell egyfajta hitelesség, aki mondja a poént, annak hitele legyen rá. Ugyanis a Hamletet el tudja játszani egy jó színész anélkül, hogy tudná pontosan ki is az a Hamlet. Az igazi komikustól ezzel szemben el kell, hogy fogadja a közönség, hogy amit mond, az valós. Nekem nagyon sok kollégám van, aki viccelődik és a kutya nem kíváncsi rá, mert nincs hitele. Vidám Színpad nincs, a Mikroszkóp Színpad nagy átalakuláson megy át. Én nem nagyon látom, hogy hol van ma ennek a humornak a színtere,


                            Vannak még úttörő képviselői ennek a fajta humornak?

                            Nézze, van ez a sokat emlegetett stand-up comedy, ami egy nagyon olcsó dolognak számít, hiszen csak ketten-hárman felállnak a színpadra, míg régen egy komplett díszletet is meg kellett venni ahhoz, hogy az előadás működjön. Nincsenek fellépési lehetőségek, a rádiókabaré, mint olyan igazából ugyanúgy megszűnt, átalakult, akárcsak a televízió szórakoztató műsorai. Már csak ismétléseket adnak. Persze jó kérdés, hogy ötven év múlva miket fognak majd ismételni… Igaz, ez már hadd ne legyen az én gondom. Nem tudom, én nem látom nagyon ezeket a hiteles embereket.


                            Soha nem gondolta, hogy Ön válhatna egy ilyen hiteles „úttörővé”?

                            Nem, nekem a Jóisten megadta szerencsére azt, hogy a kabaré számomra egy kirándulás volt, egy kiegészítő sportág. Szerencsére nem ebből élek.


                            Ha visszatérünk az Ön által említett hiteles előadó képéhez, akkor rögtön felmerül a kérdés, hogy mi által válhat hitelessé egy komikus?

                            Mert az emberek kiválasztják. Bodrogi Gyula mondta egyszer, hogy gondoljon csak bele, egy színész egy darabot nyolc héten keresztül próbál minden áldott nap délelőtt tíztől-kettőig, killódva, izzadva. A közönség pedig este bejön, és mindenféle próba nélkül pontosan reagál. Ott nevetnek, tapsolnak, ahol kell. A közönségnek borzasztóan jó füle és orra van arra, hogy kiválassza kit tart hitelesnek.


                            Elképzelhető akkor, ahogyan a közönség értékrendje átalakult, úgy vált a talán könnyebben értelmezhető stand-up műfaja sikeressé?

                            Lehet. Úgy átpolitizálódott az ember teljes környezete, hogy amikor szórakozik, akkor azt akarja, hogy legalább arra a két órára hagyják békén, akkor kikapcsolódhasson. Ugyanakkor, ha valaki hitelesen tud a napi politikáról beszélni, amiben élünk és ezt humorosan tudja előadni, erre talán lenne igény. Csak persze ez egy másik nehéz problémát vet fel. Hiába akarok én bélszint kínálni, ha Ön a habos tortához szokott és nem hajlandó meg sem kóstolni a bélszint. Lenne igény rá, csak valahogy mégsem működik a dolog.


                            Ez a művészet számos területének egy folyton élő kérdése, hogy vajon az igény viszi sikerre a különböző műfajokat, vagy éppen, amit a közönség kap, arra lesz igénye a későbbiekben?

                            Egyértelműen az utóbbi. Például nézze meg, hogy nálunk mindenki táncdalénekes akar lenni. Én ilyet még nem láttam. Mi jó van abban? Lemezt nem vesz már a kutya sem, kis ország vagyunk, nincs annyi megjelenési lehetőség. Arra az öt percre az előadó mégis válhat valakivé, és ez úgy látszik egy önmagát gerjesztő folyamat. Régen még a különféle ünnepek is fellépési lehetőséget biztosítottak, a különböző kultúrházak programjai, vállalati ünnepségek, ma már sokkal kevesebb ilyen tekintetben is a munka.


                            Beszűkült a kabaré élettere is?

                            Az életünk vált a kabaré életterévé. Mert ha az ember nem arra gondol, hogy milyen szomorú, amit naponta megél, akkor egészen nagy kabaré lehetne a saját életünk is.


                            Csak nem mindegy ki a konferanszié…

                            Ne provokáljon engem. (nevet) A stand-up comedy csapatában is van rengeteg tehetséges ember, csak fórumuk és igazán jó íróik nincsenek. Régen voltak ragyogó írók (Nádasi László, Peterdi Pál), akiknek eszébe sem jutott, hogy fellépjenek. És persze egy úgynevezett nagy demokráciában élünk, amiben mindenki elmondhatja már, amit akar. Régen el kellett mennie az embernek egy kabaréba, ahhoz, hogy a rendszerellenes gondolatokat hallhassa. Ma pedig, ha valaki le tud írni három mondatot, kiáll selypítve, rosszul öltözötten akkor ő már nagyon népszerű is lehet. Az az út már nincsen meg, amit régen nekem be kellett járnom.


                            Kik voltak Ön számára ilyen tekintetben a legmeghatározóbbak a humor világában?

                            Fontos ebben az esetben különválasztani az írót és az előadóművészt. Én színész vagyok, aki humoros dolgokat tud előadni. A mindenem volt Karinthy Frigyes, aki több volt, mint humorista, igazi nagy gondolkodó. Előadóművészként pedig ebben a műfajban egyértelműen a csúcsot Hofi jelentette számomra. 

                            • Kertész Anna
                            • Gálvölgyi János
                            • humor és rendszerkritika
                            • kép
                            • interjú
                            • kabaré
                              ]]>
                              info@humanamagazin.eu (Kertész Anna) Ember Fri, 15 Oct 2010 01:00:00 +0200
                              Mi, humoristák csak hülyéskedünk https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/1119-mi-humoristák-csak-hülyéskedünk https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/1119-mi-humoristák-csak-hülyéskedünk Azt tartják, a viccek féligazságok. Vajon egy-egy humorista mit akarhat kifejezni a művészetével? A viccek sérthetnek-e emberi jogokat? Vehetjük-e ennyire komolyan a humort? Abban a szerencsében részesültem, hogy interjút készíthettem Galla Miklóssal a humor és a kritika témájában. Próbáltam kellőképpen komolyan hozzáállni a feladathoz, de a művész úr válaszaival rávilágított arra a tényre, hogy nem szabad mindent komolyan venni, főleg ha humorról van szó. A vicceken nevetni kell, mert nevetni jó. Álljon most itt az interjú teljes valójában.

                              Ön szerint mindenből viccet lehet csinálni?
                              GM: Igen. Azt hittem, a Holocaustról nem lehet, de a Monty Pythonnak ez is sikerült: "Boncentrációs bábor."

                              Mit gondol, az emberek miért szeretik a humort, a vicceket?
                              GM: Mert van humorérzékük, és szeretnek nevetni.

                              Azt olvastam valahol, hogy a nevetés hizlal. Ön hisz ebben, vajon emiatt mondják ránk azt, hogy a magyarok túlsúlyosak, mert túl sok jó humoristánk volt/van?
                              GM: Nem hit, hanem tudomány kérdése. A tudósokat kérdezzük meg!

                              Előfordult-e Önnel, hogy felelősségre vonták valamelyik viccéért, jelenetéért? Vagy esetleg olyan visszacsatolást kapott, hogy ez már túllépte a jó ízlés határát?
                              GM: Nem, ilyesmi sosem fordult elő.

                              A humorba általában bele van-e csomagolva a kritika is?
                              GM: Nálam maximum önkritika. Az a lényeg, hogy kellően infantilis legyen. Ha sikerül elérni egy nyolcéves, rosszcsont gyerek szellemi színvonalát, a komikus elérte a célját.

                              Az emberek vajon meglátják-e ezt a kritikát a humorban?
                              GM: A jó humor nyilván olyan, mint a jó vers vagy a jó dalszöveg. Mindenki azt vetít bele, amit akar, vagy érez.

                              Van Önnek kedvenc vicce?
                              GM: Minden vicc, amellyel sikert aratok, a kedvencem. Fenyő Miklós mondta, hogy az ember szerelmes a sikerbe.

                              A jeleneteihez honnan merít ihletet?
                              GM: Minden hónap második szerdáján kimegyek Pécelre Ilonka nénihez. A verandán ül, és mondja az ötleteket, én meg notesszal a kezemben jegyzetelek. De hogy ő honnan meríti az ötleteit, azt senkinek nem árulja el.

                              Honnan ismeri Ilonka nénit? Merre találhatom meg? Csak azért kérdezem, mert egy-két jó poénra mindenkinek szüksége lehet. :)
                              GM: Ilonka néni címe szigorúan titkos. Csak engem lát el poénokkal.

                              Az alkotási folyamata során van olyan, hogy direkt kritikát helyez el a jeleneteiben?
                              GM: Van. Kizárólag önkritikát.

                              Az elmúlt években milyen változást lát a humorban?
                              GM: Sok új, húsz év körüli humorista tűnt fel, akik felfrissítik a műfajt. Léptem már föl velük egy műsorban, és a jövőben is megtörténhet ilyesmi. 

                              Ki a kedvence a mostani humoristák közül?
                              GM: Sándor György, Éles István, Beliczay Balázs, Kőhalmi Zoltán.

                              A rendszerváltás előtti időkben mennyire volt megfigyelhető a rendszerkritika? Lehetett-e ebben a formában lázadni az aktuális helyzet ellen?
                              GM: Azokban a produkciókban, amelyekben részt vettem, semmiféle politika nem volt. Mások - mint tudjuk - feszegették a határokat.

                              Ön mit óhajt kifejezni a művészetével?
                              GM: A naiv, optimista, infantilis lelkületemet. Gondolom, az óhajtás nélkül is kiderül, hogy igen precíz és lényeglátó vagyok, meg egy kicsit intelligens. Ja, és nagyon kifinomult a zenei hallásom.

                              Ön szerint a mostani komikusok, humoristák lázadnak-e? Ha igen, akkor mi ellen?
                              GM: A lázadás nagyon erős kifejezés. Maléter Pál lázadt. Tudjuk is, hogy sajnos mi lett a vége. Kennedy elnök az öccsével együtt lázadt a faji megkülönböztetés ellen. Mi, humoristák csak hülyéskedünk.

                              A szólásszabadság mennyire lehet szabad manapság? Valóban mindent ki lehet figurázni vagy vannak még ma is határok?
                              GM: Nem tudom, mivel ahogy régen, úgy most sem politizálok a színpadon. Nem illik az alkatomhoz.

                              Mit gondol, egy-egy vicc, humoros jelenet sérthet-e emberi jogokat?
                              GM: Biztosan, de én annyira más területen mozgok, hogy ebbe bele se tudok gondolni igazán.

                              • Gábriel Edit
                              • humor és rendszerkritika
                              • Galla Miklós
                              • vicc
                              • interjú
                                ]]>
                                info@humanamagazin.eu (Gábriel Edit) Ember Fri, 15 Oct 2010 01:00:00 +0200
                                A karikatúra, avagy humor a papíron - Interjú Békési Joe karikaturistával https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/szubjektiv/item/1117-a-karikatúra-avagy-humor-a-papíron-interjú-békési-joe-karikaturistával https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/szubjektiv/item/1117-a-karikatúra-avagy-humor-a-papíron-interjú-békési-joe-karikaturistával A szó az olasz eredetű "caricare", túlozni igéből származik. Sokaknak a kifejezés hallatán a túlzó arcvonások papírra vetett formája jut eszükbe. Békési Joe karikaturista avat be minket a szakmájába, amely jóval több, mint néhány felnagyított orr...

                                A díszítőszobrászból hogyan lett röpcédulákat készítő karikaturista?
                                Ezt a szakmát nem tanítják. Itt mindenki autodidakta. Az nem árt, ha jártas a művészetekben. Nekem sokat segített a tanult szakmám során szerzett térlátás. A nyolcvanas évek második felében a szenes pincét átalakítottam másolóműhellyé. Ott készültek később mindenféle plakátok, röpcédulák. A legemlékezetesebb, mellyel az országban több helyen is találkoztam még évekkel utána is, Pozsgay Imrét ábrázolta. Mikor köztársasági elnöknek akarták jelölni, koronát tettem a fejére dőlt csillaggal. Még interpelláltak is a parlamentben emiatt. A kazánkirályról készített rajzom, melyet a „168 óra” mint olvasói levelet leközölt nyolcvankilencben, végül is a pályára terelt.

                                Milyen emlékeket őriz a Ludas Matyiról?
                                Háromszor voltam a Ludas munkatársa. Első alkalommal másfél évig dolgoztam a lapnál, míg ki nem rúgtak. Évekig pereskedtem. Nyertem. Visszahelyeztek. A vicces az volt, hogy a lapot közben megszüntették. Néhány hónapot „dolgoztam” a nem létező lapnál, mígnem ismét, most már joggal felmondtak. Néhány évre rá újból útjára indították az újságot. Ekkor megint megkerestek. A postabank sajtóbirodalmának összeomlása maga alá temette a Matyit. A mesebeli ludas is háromszor lépett a tettek mezejére, így hát rokon lelkek vagyunk. Sok új barátot szereztem ez idő alatt, ezért emlékeimben ez az időszak mindig kedves marad.

                                A rendszerváltás milyen hatással volt a rajzolókra?
                                A rendszerváltást megelőző izgalmas évek hozták felszínre bennem a karikatúrával történő véleménynyilvánítást. A sajtó perifériáján lődörgő fiatal és kevésbé fiatal rajzolók számára nyílt hirtelen lehetőség. Rengeteg lap indult. Ez nem tartott sokáig, de azért volt néhány jó évünk. A piac és a politika azután elkezdett szelektálni. Ma már ismét kevés a főállású karikaturista a nyomtatott sajtónál. Az interneten meg bárkiből lehet. Elég, ha annak nevezi magát.

                                Mi is valójában a karikatúra? Grafika, társadalomkritika vagy vicc?
                                Bármi, ami eltér a megszokottól, a sablontól. Egy ember önmagában is lehet karikatúra. Egy jó karikaturista számára az egész világ egy karikatúra. Mindent görbe tükörben lát, félrehall, mindenhol a fonákot keresi. Láttam már kiváló képzőművészt vért izzadni, mikor karikatúrát próbált alkotni és ez fordítva is igaz. Nem elég nagy orrot rajzolni. Egykori főszerkesztőm idézgette azt az amerikai lapkiadót, aki azt állította, ha kap egy jó karikatúristát, kirúghatja a fél szerkesztőséget. Ha egy karikatúra derűvel segít eligazodni a világban, és még a szemet is gyönyörködteti, akkor az egy jó karikatúra. Ha gúnyol, sérteget, és a rajz is irritál, akkor rossz. Ilyen egyszerű.

                                Hogyan áll a magyar ember a karikatúrához? Értjük a viccet?
                                A képregény lekezelt, megvetett műfaj volt hazánkban. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a vizuális kultúránk csapnivaló. Tömegek falják a toalett firkákat, komoly zsűrik díjaznak borzalmas rajzokat. A harsány ripacskodásnak jobb a piaca.

                                Melyik áll közelebb Önhöz: a sajtókarikatúra vagy a portrékarikatúra?
                                Ma már inkább csak portrézom, de nem szakadtam el a "kartun"- tól sem. Ezt a blogom neve is bizonyítja. Kartundoboz a címe.

                                Blogot is ír. Mennyire előny vagy hátrány az internet térhódítása a szakma szempontjából?
                                Ami a számítógépet illeti, a szakmában úttörő szerepem volt. Lassan húsz éve, hogy egy nemzetközi szakmai magazinban közzé tettem azt az egyedi eljárást, mellyel fotóhatású karikatúrákat lehetett készíteni gyorsan. Akkor még az e-mail is újdonság volt. Kollégáim különcnek tartottak. Győzködtem őket a computer előnyeiről. Ma mindenki számára nélkülözhetetlen eszközzé vált. Az internet terjedése internacionalizálta, összehozta a karikaturista világot, egyúttal fel is hígította. Lehetővé vált, hogy e földtekén bárhova rajzolhatunk ugyanakkor bárki szabadon "lenyúlhatja" a munkáinkat. Plagizálások cunamija zúdul a nyakunkba. A blog felváltotta a weblapot. Sokkal élőbb, naprakészebb, informatívabb. A fordítógép segítségével sok új ismerőst szereztem, kik naponta nézik és olvassák.

                                Melyek a MÚOSZ Karikatúra Szakosztály céljai?
                                Már jó néhány éve lemondtam a szakosztály vezetéséről. Utódom remekül csinálja. Próbálja a nyájat egyben tartani, ami nem könnyű. Annakidején sok nemzetközi akciót szerveztem, melyekhez igen nehéz volt támogatókat találni. Most ilyenek nincsenek.

                                Van kedvenc karikatúrája?
                                Nagyon sok kedvencem van itthon és határon túl. Mindet másért szeretem. Vannak nagy mesterek, kiknek munkáit mindig szívesen nézegetem. Csak néhány kiragadva példaként. A most kilencven éves Ronald Searle és a nemrég elhunyt barát „Larry” Terence Parkes a brittek közül, az argentin Quino (Joaquín Salvador Lavado) és a francia Claude Serre valamint itthonról Sajdik és Kaján.

                                • szólásszabadság
                                • karikatúra
                                • interjú
                                • humor
                                  ]]>
                                  info@humanamagazin.eu (Pacz Dóra) Szubjektív Fri, 15 Oct 2010 01:00:00 +0200
                                  Döntés és felelősség nélkül - egy negatív utópia korszaka, melyben a férfi válhat a gyengébbik nemmé - https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/1038-dontes-es-felelosseg-nelkul-egy-negativ-utopia-korszaka-melyben-a-ferfi-valhat-a-gyengebbik-nemme https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/1038-dontes-es-felelosseg-nelkul-egy-negativ-utopia-korszaka-melyben-a-ferfi-valhat-a-gyengebbik-nemme Réz András filmesztéta, író, gondolkodó, férj, apa, de minden társadalmi szerepe mellett elsősorban férfi. A megváltozott világ identitás-válságát, a férfi szerepek átalakulását, az egyszemélyes mennyországok és börtönök csapdáit és a felelősséghárítás kényes problémakörét is megvitattuk. Lássuk hát, milyenné vált szerinte korunk gentleman-je.

                                  Hogyan és minek a mentén változtak meg a társadalmi szerepek és az egyén identitása a XX. és a XXI. században?

                                    Magát a folyamatot iszonyú nehéz leírni, hiszen elég csak belegondolnunk, milyen óriási változások hatottak az egyénre: például száz évvel ezelőtt Európában a nők választójoga még egyáltalán nem volt általános és elfogadott. Érdemes megfigyelni, hogy a XIX. század végének változásai, hogyan hatnak a társadalmi struktúrára: ebben a korszakban az identitásod nem választható.  Harcolhatsz vele és iszonyúan korlátozott sávban talán még ki is törhetsz belőle, de az a közösség és kultúra, amelyben élsz nagyjából meg is szabja az identitásodat. Ami egyrészt szar, mert ha nem fogadod el, harcolnod kell vele, de más tekintetben jó, hiszen az életed eleve úgy zajlik, hogy nem kell felépítened az identitásodat. Aztán, ha ugrunk egyet, és megnézünk egy 2010-es pillanatfelvételt, az azt mutatja, hogy a nyugati típusú kultúrában, amelyben mi is élünk, az identitását meg kell szerkesztenie, fel kell építenie az egyénnek, aki egész élete során kockáról-kockára rakja össze a darabokat, míg a végén megszületik az identitása. Vagy nem születik meg – ugyanis napjainkban ez is hozzátartozik a folyamathoz. Eközben pedig egyre mélyebben jár át bennünket a kétség, hogy vajon jó identitást építünk-e? Lehet, hogy majd csak a balzsamozás előtti pillanatokban villan fel bennünk, hogy nem sikerült ezt megtalálni.

                                    Úgy gondolom, a változások közül az identitás dilemmáját a legfontosabb kiemelni. Az a gyanúm, hogy az itt nyüzsgő emberek között alig fogsz olyat találni, aki ténylegesen úgy tudja élni az életét, hogy az identitása egyfajta biztonságot és túlélési esélyt ad számára. Ahol most tartunk, az azért zűrös, mert az embernek az önmaga testébe való beavatkozás lehetőségei kezdenek korlátlanná válni, ami őrület. Az én gyerekkoromban ezeknek az eszközöknek, eljárásoknak (például a smink, öltözködés) meglehetősen szigorú rendje volt. Amikor azt mondták valakiről, hogy sebészeti beavatkozás hatására változott meg, ez valami nagyon bűnös dolognak számított.  Mert hiszen az ember az, akinek született. De az a gondolat, hogy valakinek a mellét megnövelik, a fenekét gömbölyítik, a bőrét feszesítik, képtelenségnek számított. Most pedig ott tartunk, hogy mindez hétköznapivá vált. Miért? Ezeket mind identitás válaszoknak tekinthetjük: nem szeretem önmagam, nem tetszik, ahogy mások engem látnak...

                                    A 2010-es kutatások azt mutatják, hogy szinte mindenkinek a gondolatai között ott pörög, hogyan változtassa meg önmagát. Egy nagyon furcsa adaptációs változás jött létre. Az emberré válás konzervatív adaptáció: úgy alkalmazkodsz, hogy megváltoztatod a körülményeidet. Ma inkább egyfajta mesterséges evolúciós játékba kezdünk, miszerint a világ olyan, amilyen, ezt az egyén elfogadja, sőt inkább megpróbál alkalmazkodni hozzá. Ez a fizikai változásokban is brutális jelentőségű, de ugyanakkor a szellemi szintű adaptáció még veszélyesebb formáját képezi. Szó nincs róla többé, hogy azt gondolnád, a benned élő halhatatlan szellem azért van, hogy a világot megváltoztasd. Sokkal inkább afelé húzunk, hogy a te szellemed azért létezik, hogy megtanulja elfogadni, beépíteni a kinti világot. Ez az irány, amelyet most kapirgálunk, az ezotéria felé való elmozdulást mutatja. Amikor azt mondod, nem baj, ha a világ olyan, amilyen; kicsit büdös, kicsit nyomorúságos, kétségbeejtő, hiszen én megtaláltam a belső rendemet. És ezzel pontosan azt jelentetted ki, hogy nem a világot kell megváltoztatnod, hanem neked kell megváltoznod ahhoz, hogy a világgal békében légy. Ez a gondolat, amely a hatvanas évek végén vált a nyugati kultúrában közkeletűvé, akkor még elég meglepőnek számított, hiszen a hatvanas évekre éppen a technológia- és tudományhitű világkép volt a jellemző, amely szerint a világ megváltoztatható, meghódítható. Mindennek az az alapvetés állt a közepén, hogy az ember legyőzhetetlen institúció, és ha akarja, akkor a hegyeket is elhordhatja. Az emberiség ennek lendületében kidolgozta azokat a technológiákat, amelyekkel megállította a világjárványokat, az éhínséget a világ jelentős részén, vagy éppen a Holdra szállt. A hatvanas évek végén pedig jön egy ördögi kiábrándulás, amely már nem csak arról szól, hogy nem szeretjük a gépeket, hanem arról is, hogy nem szeretjük azt a fajta analitikus gondolkodást, ami eddig nagyon tetszett. És akkor hirtelen mindenkinek lesz egy guruja, lelki vezetője, tanácsadója…

                                    Mennyire tekinthető veszélyesnek a társadalom szempontjából ez a fajta változás? Hiszen, ha jól értem, azzal, hogy az egyén elkezdte önmagát alakítani a világhoz, elveszett a fejlődés lehetőségének egy része is?

                                      Ez magától értetődő, de most épp egy olyan periódusban vagyunk, ahol az egyéni megváltás eszméje jár át bennünket. Ha elég szorgosan dolgozom, akkor individuálisan létrehozhatok egy saját, belső békességet, kvázi individuális paradicsomot. Még a hedonizmus is leválhat a közösségről. Egyszemélyes mennyországok és börtönök/poklok jönnek létre.  A tisztes polgári világokban a kiterjedt jogalkotói intézményteremtő szorgoskodás következtében pedig többé nem kell feltétlenül a közösség tagjának lenned ahhoz, hogy életben maradj. Ha a mélyére akarunk menni a dolognak, akkor a liberális és a konzervatív gondolat ütközésével találkozunk. Tehát megszűnik a közösség-alapú gondolkodás, és ez hihetetlenül felszabadító érzés, nagy lendületet ad a nem tradicionális közösségeknek, mert azt mondja, hogy nem vagy többé közösségbe vagy éppen egy adott identitásba zárva. Sokkal mobilabbá válhatsz, nagy dolgokat vihetsz végre a világban. A másik oldalról nézve viszont elveszíted a közösséged, mert a liberális eszme, amely azt vallja, hogy az egyén sem kevesebb, sem több joggal nem rendelkezik, mint bármely közösség (tehát a többség mindent visz elve többé nem érvényes e keretek között), egyfajta magányt is létrehoz. Többé nem vagy arra kényszerítve, hogy azokhoz az emberekhez mérd magad, akik körülvesznek. Hiszen írott, nyomtatott, hitelesített formában megadják azokat a szabályokat számodra, amelyeket ha te elfogadsz, akkor egész életedben szabadon nyüzsöghetsz a világban. Így áll elő az a fura helyzet, hogy képesek vagyunk mindent tolerálni, ami ebben a fura, egyszemélyes világban létezik.

                                      Régebben léteztek olyan kimondott, vagy kimondatlan példaképei, ideáljai a közösségeknek, akik értékrendet közvetítettek, viszonyítási alapként szolgáltak az egyén számára. A megváltozott világban továbbra is jelen vannak ezek a szerepkörök, szükség van még rájuk?

                                        Nagyon átalakultak. Mindaddig, míg nem vagy egy globális falu lakója, addig él az ideálképzésnek egy hétköznapi formája; megpróbálod a magad lokalitásában meghatározni, hogy kik az ideáljaid. Ez még az iskolai időszakban a leglátványosabb: mindenki tudja, hogy azok közül, akik őt körülveszik, ki a legokosabb, legszebb, kivel „érdemes” barátkozni, ki a legjobb csaj, még akkor is, ha ez erőteljesen webkettes aktivitássá alakult át a mai fiatalok számára.  Ez az utolsó olyan pillanat, amikor még az identitásom közösségben meghatározott. A továbbiakban ezt már nem fogod érezni. Hirtelen ugrik egyet a világ, és az ideáljaid világideálok lesznek, mert a világfaluban értelemszerű, hogy miért is kellene neked azzal foglalkoznod, hogy a két házzal odébb élő lánynak milyen a feneke, amikor te Angelina Jolie-ról álmodozhatsz. Nem foglalkozol azokkal az emberekkel, akik körülvesznek, kizárólag abban az esetben, ha valamelyik tehetségkutató show, vagy valóságműsor fölviszi őket a világfalu magasságába és akkor egyszer csak elkezdesz szeretni valakit, azért mert esetlen, béna, holott ugyanezt az embert képtelen vagy elviselni a maga fizikai valóságában.

                                        Ennek tükrében, mit lehet mondani a XXI. század férfi-ideáljáról? Mivé alakult a régi korok gentleman-je?

                                          Nemrég zárult le egy pszichológiai kutatás Amerikában: tizenéves fiúkat vizsgáltak, hogy kik a példaképeik. Elég fura eredményre jutottak. Nagyjából két modellt követnek szívesen a fiatalok: az egyik a kemény, agresszív, macsó-típus. A másik pedig a lógós, vicces fazon. Amikor megkaparták a felszínt, kiderült, hogy a macsót sem szabad összekevernünk az egykori képregény hősökkel, akiknek a jellegzetességét és célját a közösség védelmezése adta egy külső, gonosz erővel szemben. Az új macsó-képből hiányzik, hogy te azért vagy mindenható, hogy mindezt jóra használd. A másik oldalon pedig érdekes módon ennek az ellentétét látjuk, de mégis a felszín alatt mindkét magatartásformának ugyanaz a mozgatórugója: a felelősség elutasítása.

                                          Ezt a kutatást erősíti meg egy két-három éve készített vizsgálat, ami Európa tizenöt országának fiatal férfijait vizsgálta a 19-35 éves korosztályból.  A trendek nagyon egyértelműek: ha a férfi szerepét vizsgáljuk a családban, két nagyobb halmazt lehetett megkülönböztetni.  A mintán belül többségben lévő csoport azt mondta, hogy a család intézménye számára nem ellenszenves gondolat. Ezen belül egy kisebb csoport azt vallotta, hogy a klasszikus férfiszerepet várja el, ahol ő dönt, ő a családfő, ő gondoskodik a feleségről és gyerekekről, és a családja eltartásáért cserébe jár neki a  döntés joga. A társaság másik fele pedig a házasságot egyenrangú, partneri viszonyban tudta elképzelni. Érdekes, hogy ahhoz képest, hogy Magyarországon a „machismo-tudat” mennyire elterjedt és erős volt, viszonylag gyorsan lezajlott egy változás, és a magyarok mintái egyértelműen azt mutatják, hogy az egyenlő viszonyokon alapuló családmodellt tartják vonzónak.

                                          A másik nagyobb csoport viszont egyértelműen halogatja a családalapítást. Ők ebben az egész sokaságban valamivel több mint negyven százalékot jelentenek. Ők is két csoportra esnek szét: körülbelül huszonnyolc százalék az egész mintából azt mondja, hogy majd egyszer beszélgethetünk a családról is, de egyelőre fontosabb dolgok foglalkoztatnak. Nagyon fontos a jólét e csoport számára, ami az önmegvalósítás eszközét jelenti. Imádják a hobbikat, ha költséges, az sem baj. Látszólag férfiatlan dolgokat művelnek: konyhaartisták lesznek, kertészkednek, közben pedig életükben egyre kisebb lesz a jelentősége a munkájuknak. Olykor még tartós párkapcsolataik is vannak, de ezekben mindig ügyelnek rá, hogy mindkét fél megőrizze a maga önállóságát, ne legyenek egymásra utalva, ezáltal nem kell megengedhetetlen kompromisszumokat kötniük, és a másik emberből mindig a legjobbat kapják. Logikus válasz ez a mai állapotokra, hiszen egy olyan világ vesz körül minket, ahol, ha bármilyen bajunk van, házhoz hívhatjuk különféle szerepekben a megoldást; kezdve a pszichológustól, a takarításon és instant étkezésen át a hétköznapi munkákig. Ennek megfelelően az embernek nem kell pánikba esnie, ha nincs partnere, hiszen a piacon minden megkapható, ami ahhoz kell, hogy ő teljes életet élhessen. A nagyobb csoporton belül a másik trend pedig azon férfiak közösségét adja, akik egyáltalán nem szeretnének elköltözni otthonról, mert ez így sokkal kényelmesebb. És még kisebb felelősséggel jár.

                                          Ezzel arról beszélünk, hogy a sokaság több mint negyven százaléka képes valamilyen felelősséget vállalni a munkájában (általában azért, mert félnek a kirúgástól), de az a fajta emberi felelősség, ami a társas kapcsolatokban elvárható, vagyis, hogy felelősséggel tartoztok egymásért, és ebben semmiféle üzleti tranzakció nincs: ez teljesen hiányzik ezeknek a férfiaknak a szemléletéből.

                                          Nem tartom magam megszállott konzervatívnak, és nem gondolom, hogy a család mindennek a csúcsa vagy mércéje lenne: hiszen az egyén számára inkább a leválásnak van jelentősége, hogy képes-e a társadalomban érvényesülni, a maga lábára állni. Fontos, hogy időben kividd az értékrendedet a világba, megmérettesd magad és megpróbálj önállóan is érvényesülni. Éppen ezért a legaggasztóbb helyzetűnek azt a csoportot tartom, amelyik nem akarja elhagyni a szülői házat. Ez a férfi szerepváltás azért is kemény, mert mindezzel párhuzamosan a döntési jogkörök is változnak. A férfi, aki korábban döntéshozó lényként működött, az elmúlt évtizedek során elég sokat veszített ebből a határozottságából és vezető szerepéből. A piacbefolyásolók ráadásul ma már jószerivel nem is állnak szóba a férfiakkal. Ez viszont azt is jelenti, hogy a nők lassan uralni kezdik a döntéseket, míg a férfiak számára az tűnik egyre vonzóbbnak, hogy mindebből kiszálljanak. Így áll elő az az apa is, aki többet foglalkozik a gyerekekkel, mint a nő. Ez látszólag tök jó, de közben meg azt is jelenti, hogy az anya kivonul a meccsből. És visszatértünk megint ahhoz a kérdéshez, hogy ki viseli a felelősséget ezért a világért. Vagy akár csak azért a gyerekért.

                                          Nem látom nagyon boldogítónak a helyzetet, ha a trendeket figyelem. Mert ezek teljesen egyértelműen afelé mutatnak, hogy a nők válnak az abszolút erős nemmé, a férfiak pedig átengedik a döntéseket, hogy kivonulhassanak a „játszótérre”. A világ így kezd átalakulni egy furcsa negatív utópiává. (Ld. Karinthy Frigyes Capillária című regényét.)

                                          Hol lesznek ennek a változásnak a határai?

                                            Addig hat ez a folyamat, amíg azt nem érzik, hogy nagyon durván visszaüt. A népesedéssel kapcsolatos aggályok lassan elkezdik nyomasztani a nyugati kultúrát, hiszen már most sokallják a más kultúrákból beáramló idegeneket. Ezt ugyan finoman próbálja kezelni, integráló és felzárkóztató projektekkel: ha a fejlődéshez szükséged volt rájuk, mégsem rúghatod ki őket. De közben retteg, mert lassan idegenné válik számára a saját világa, kisebbségbe szorul benne. Így az is könnyen elképzelhető, hogy a mai trendek ellenére átfordul a folyamat, és elindul egy ellenirányú mozgás, amely azt fogja hirdetni, hogy gyereket kell szülni. És ez akkor már nem a propaganda kérdése lesz.

                                            • média
                                            • kép
                                            • nemi jogok
                                            • interjú
                                            • nemi szerepek
                                            • Kertész Annna
                                            • Réz András
                                              ]]>
                                              info@humanamagazin.eu (Kertész Anna) Ember Thu, 23 Sep 2010 01:00:00 +0200
                                              Átalakulóban a nők - interjú Bácskai Júlia pszichológussal https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/1033-atalakuloban-a-nok-interju-bacskai-julia-pszichologussal https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/1033-atalakuloban-a-nok-interju-bacskai-julia-pszichologussal Feminizmus, emancipáció, általános választójog, társadalmi egyenlőség, női kvóták, fogamzásgátló és miniszoknya… A felsorolást, hogy az elmúlt évtizedek mely változásai hatottak a legerősebben a női nemi identitás alakulására, a végtelenségig lehetne folytatni. Saját életünkben is tapasztalhatjuk, hogy mindezek hatására jelentősen átalakult a nők gondolkodása, bővültek a döntés és szerepköreik. Bácskai Júlia, pszichológust, szabadszóművest, a pszichoszínház alapítóját kérdeztem, hogyan hat mindez a nemi szerepekre, milyen is a XXI. század női-ideálja.



                                              bacskai_juliaHogyan és minek a mentén változtak meg a társadalmi szerepek és az egyén identitása a XX-XXI. században? Hogyan jelent meg mindez a nők életében?

                                                A hatvanas években kezdődött meg a változás, az emancipáció folyamata. Kibontakozott egyfajta szexuális forradalom, ami azt hirdette, hogy a nőnek is joga van a szex örömeihez, nem csak a szaporodás kötelezettségéhez. Fellazultak a nemi szerepekhez korábban köthető külső jegyek, már nem volt például kötelező a fiúknál a rövid haj, a lányoknál a szoknya viselése. Mindez hatott a viselkedéskultúrára is, ahol a szabadság, egyenjogúság, egyenrangúság példája vált követendőé. A munkavállalás területén pedig szabadabbá váltak a nők, már nem csak a fakanál mellett volt helyük.

                                                E változás mellett mik hatnak a legjobban az egyén nemi identitásának későbbi formálódására?

                                                  Elsősorban az apa-anya modell a családban. Aztán megjelennek még a szülők barátai, mint modellek, az összes pedagógus, a maga női-férfi mivoltával. Emellett nagyon fontos a szerepe a kultúrának, főleg a filmeknek és magazinoknak, amelyek azonnal vizuális mintákat adnak. Ezért is tartom fontosnak hangsúlyozni, hogy a magyar média mennyi káros és hazug értéket közvetít, amivel jelentős hatást gyakorol a nemi szerepek tekintetében. Hiszen mit is ad a mai média? Nem mutat valódi hősöket, példaképeket, ideálokat. Kapkodásra és szépségfasizmusra nevel, és emellett gyakran éppen az élet értéktelenségét hangsúlyozza.

                                                  Ezek alapján mit lehet mondani a XXI. század nő-ideáljáról? Mennyire változik gyorsan ez a kép és milyen jövőre mutató tendenciák mutatkoznak a női nemi szerepekkel kapcsolatban?

                                                    Az ezredfordulóra a nők függetlenebbekké válnak, az alárendelt szerepkörükből néha fölérendelt szerepbe kényszerülnek, átveszik az irányítást és vezetői, domináns pozícióba kerülnek, sok esetben ezzel elnyomva a férfit. Elbizonytalanítják partnerüket, akire éppen emiatt a későbbiekben már nem tudnak felnézni. A férfiak egy része pedig elnőiesedik, papuccsá válik, vagy más esetekben megjelenhet válaszként a végletesen brutális agresszív izompacsirta szerepe. További erőteljes hatást e folyamatra a feminizmus gyakorolt, ami eleinte progresszív mozgalmat jelentett, mára viszont tartalmában inkább szembe megy mind a férfiakkal, mind a nőies nőkkel. Erre válaszként azt mondhatjuk, hogy a férfiak is kevésbé kemények, megjelenik az a férfi szerep, ahol a férfiak immár az apaságukban egyenrangúak, részt vesznek a szülésben-, a gyereknevelésben, a háztartásban pedig a nő mellett mellérendelt szerepet töltenek be.

                                                    Bácskai Júlia hangulat-és kapcsolatjavító pszichoszínházának következő előadása "A Hét Fő Bűn (avagy A Hétfő Bűn)" címmel október 10-én 20 órakor lesz látható Für Anikó és Fenyő Iván főszereplésével. A rendhagyó színdarabokról bővebb információt a www.pszichoszinhaz.hu oldalon találtok.

                                                    • Kertész Anna
                                                    • női jogok
                                                    • nemi jogok
                                                    • interjú
                                                    • pszichológia
                                                    • nemi szerepek
                                                    • Bácskai Júlia
                                                      ]]>
                                                      info@humanamagazin.eu (Kertész Anna) Ember Thu, 23 Sep 2010 01:00:00 +0200
                                                      A tánc szabadsága - Interjú Szögi Csabával a Közép-Európa Táncszínház alapító-igazgatójával - https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/921-a-tánc-szabadsága-interjú-szögi-csabával-a-közép-európa-táncszínház-alapító-igazgatójával https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/921-a-tánc-szabadsága-interjú-szögi-csabával-a-közép-európa-táncszínház-alapító-igazgatójával Mit jelentett az 1970-es és 1980-as években fiatalnak lenni? Számomra ezt az időszakot a táncszeretet töltötte ki. Mindennek a kezdetét jelentették ezek az évek. Mint tudjuk, az első szerelem a legnagyobb szerelem, számomra pedig ez a tánc volt.

                                                      ember_szogicsaba
                                                      Tizenegy éves koromban kezdtem el hódolni ennek az érzésnek és az ezt követő években végleg a táncművészetnek köteleztem el magam. A nyolcvanas évektől kezdve már nemcsak táncművészként, hanem mint koreográfus és együttes vezető is tevékenykedtem. A szakmai kezdéssel volt egyenlő ez a korszak.

                                                      Hogyan lázadt ebben az időszakban az ifjúság?
                                                      Barátaimmal ezidőtájt főként a Táncház-mozgalom népszerűsítésével foglalkoztunk. Fontosnak tartottuk a Kárpát- medencében élő nemzetek táncainak megismerését és szélesebb körben való megismertetését, még akkor is, ha ezt az akkori vezetőség nem mindig nézte jó szemmel. A néptánccsoportok külföldi kiutaztatása során a busz első ülésein szakszervezetek vezetői és egyéb vezetőségi tagok foglaltak helyet, tevékenységünk kontroll alatt állt, persze ezt akkor még nem így éltük meg. A hagyományőrzés iránti érdeklődés fokozatosan növekedett ebben az időben, a fiatalok egyre többet foglalkoztak a népi kultúrával, a népzenével és a népviselettel. A hivatásomat nem éltem meg lázadásként, természetesnek tartottam a napi munkámat.

                                                      Mit jelent ma a lázadás? Milyen formában jelenik meg, és miért tartja ezt fontosnak?
                                                      A különböző divatok a lázadás külső jegyeit hordozzák magukban. Az öltözködés, a zenei stílusok mind olyan megjelenési formák, melyekkel egy generáció önmagát fejezi ki. Jelenleg is a tánc tölti ki az életemet. Úgy gondolom, ez egy olyan közeg, mely művészileg reflektál a valóságra. A művészi gondolkodást nem tekintem lázadásnak, hiszen ez egy olyan innovatív terület, mely magában rejti a kísérletezés és a kutatás lehetőségét. Hogy ez kívülről, mások szemében milyen hatást kelt, azzal soha sem foglalkoztam.

                                                      • generációs jogok
                                                      • Horváth Veronika
                                                      • Szögi Csaba
                                                      • interjú
                                                      • kép
                                                      • tánc
                                                      • lázadás
                                                        ]]>
                                                        info@humanamagazin.eu (Horváth Veronika) Ember Thu, 12 Aug 2010 01:00:00 +0200
                                                        Újraalkotott lázadás - Interjú Gerendai Károllyal, a Sziget fesztivál alapítójával https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/917-újraalkotott-lázadás-interjú-gerendai-károllyal-a-sziget-fesztivál-alapítójával https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/917-újraalkotott-lázadás-interjú-gerendai-károllyal-a-sziget-fesztivál-alapítójával Amikor a Sziget elindult mennyiben szólt a lázadásról a fiatalok számára és miben változott ez napjainkra?A Sziget indulásakor inkább a mainstream kultúra ellensúlyozásáról szólt, nem közvetlenül a lázadásról. Egyszerűen azt a hiányt próbáltunk pótolni, hogy a fiataloknak nem volt hova menniük nyaranta.

                                                        ember_gerendai
                                                        Egyik oldalról ez a létező igény hívta életre a fesztivált, másrészt pedig, mivel mi az underground kultúra kedvelői voltunk, adott volt az elképzelés, hogy a multikulturalitás jegyében egy olyan eseménnyé váljon ez a pár nap, ahol a médiában kevésbé felkapott zenekarok és változatos kulturális irányzatok is megjelenhessenek. Tudni kell, hogy a Sziget kezdeti szakaszában sokkal érezhetőbb volt, hogy van egy, a média által kedvelt és támogatott kulturális irányzat, amit lehet mainstream-nek nevezni, és emellett létezett egy egyre jelentősebb sikereket elérő underground zenei irányzat, aminek akkori ifjú képviselői például a Tankcsapda, vagy a Kispál és a borz voltak. Ők sokkal kevésbé jelentek meg a köztudatban, mert a média kevésbé játszotta őket. Ez ugyanígy érezhető volt a filmeken, a színházon belül, vagy más kulturális irányzatok esetében is. Mi úgy gondoltuk, hogy a fesztivál keretein belül nagyobb teret kell biztosítanunk a kultúra e szegmensében tevékenykedők számára, mert egyébként sajnos a nyilvánosság előtt kevésbé tudtak megjelenni, elsősorban a média kereskedelmi szemléletének köszönhetően.
                                                        Mindezek ellenére nem tudatos döntés volt, hogy valamilyen rétegnek szóljon a rendezvény, vagy hogy a lázadás jelképévé váljon. Ha próbáltunk is valamilyen ideológiát adni neki, akkor az inkább az volt, hogy a Sziget egyfajta kivonulást jelent a hétköznapokból. Az egy hét alatt az ember kicsit más szabályok mentén élhet, sokkal inkább a kultúra és a közösségi lét lesz a meghatározója a „Szigetország" időszakának, mint a város hétköznapjainak.

                                                        Hogyan tudják akkor a média kereslet-orientált igényeihez igazítani a fesztivál kínálatát úgy, hogy kulturális értelemben a minőség ne szenvedjen csorbát?
                                                        Kérdés, hogy mit nevezünk minőségnek. A mai napig a Sziget és a hozzá hasonló ifjúsági rendezvények jóval nagyobb hangsúlyt fektetnek azon művészeti ágakra, amelyek kevésbé vannak sztárolva a kereskedelmi médiában. Teljesen más zenei értékrendek érvényesülnek itt. A kereskedelmi médiában felkapott fellépők ezeken az eseményeken jóval kisebb értékkel bírnak a közönséget tekintve, hiszen nem mozgatnak meg akkora tömeget, ami indokolttá tenné a körülöttük zajló média felhajtást. Miközben a kereskedelmi médiában ezek a figurák agyon vannak sztárolva, azt kell tapasztalnunk, hogy az élő zenében rájuk sokkal kevésbé kíváncsiak az emberek.
                                                        Ez egy érdekes ellentmondás. Csak annak szól ezek szerint a média sztár-gyártása, hogy ki az eladható a mai fiatalok számára?
                                                        Látni kell, hogy ezek a sztárok egy kis felhajtásért cserébe hajlandóak bármilyen bulvár szerepbe belebújni. Ezzel szemben azt gondolom, hogy aki valódi alkotó tevékenységet kíván űzni, az igyekszik ettől az egésztől minél távolabb tartani magát. A mai világ bulvár mechanizmusa éppen arról szól, hogy vannak a média által kreált sztárok, akik körül mindig valamilyen hírt kell generálni. Nyilván létezik egy réteg, aki ebben nem hajlandó részt venni, ezáltal viszont kevesebb lehetőséget is kap a nyilvánosság előtti szélesebb ismertség elérésére. Ezt a hiányt próbáljuk ellensúlyozni a Szigeten.

                                                        Miben nyilvánul meg a mai kor fiataljai számára a lázadás? Mennyiben változott a tartalma, akár az 1960-70es évekhez képest?
                                                        Azt gondolom, részben egy természetes életkori sajátosság, hogy a tinédzserek generációja a klasszikus értelembe vett felnőttek szokásai, kultúrája ellen lázadnak, hiszen egy tizenéves ezáltal találja meg a saját maga kulturális értékrendjét, közegét és ebből a szempontból igyekszik minél inkább a szülők világához képest valahogy definiálni saját magát, egy minél eltérőbb világot megalkotni önmaga számára. Nyilván ennek jele, hogy a fiatalok igyekeznek minél újabb irányzatokat felkarolni. Éppen ezért a fesztiválok is igyekeznek ezt szem előtt tartani, hisz az elsődleges célcsoportot éppen e kulturálisan is változásra éhes fiatalok adják. Ezért fordulhat az elő, hogy viszonylag nagyobb teret kapnak az új zenei és kulturális irányzatok, ahhoz képest, hogy az általános kulturális vertikumon belül mennyire elismertek ezek a stílusok.
                                                        A lázadás tartalmát tekintve pedig az 1960-as és 70-es években nyilván a társadalmi hatásoknak is köszönhetően más jelentéssel bírt, mint napjainkban. Mára egy sokkal pluralizálódottabb és sokszínűbb társadalomban élünk, amiben kevésbé egyoldalúak a kommunikációs csatornák. Nyilván léteznek külsőségek a mai napig is, de teljesen más volt a hippi vagy a punk mozgalom ideológiailag, mint a mai, főként a külsőségeken alapuló zenei stílusokhoz kapcsolódó öltözködési formák. Mára ezeknek sokkal inkább a feltűnés, vagy az identitás keresése a jelentősége egy fiatal közösségen belül, nincs mögötte megalapozott társadalomkritika.
                                                        Ma a lázadás jelentős része kommercializálódott, egyfajta kereskedelmi szempontokkal átitatott termékké vált. Elég csak megnézni, hogy mekkora divat és üzlet olyan pólókat gyártani, ami az aktuális trendekre ül rá, vagy éppen ezeket gúnyolja ki. Ezeket ma mind erőteljes üzleti megfontolásokból készítik, amit a fiatalok pedig az identitásuk jeleként büszkén hordanak. A mainstream kultúra problematikája is nagyon sokat változott: ma már fel sem merül senkiben, hogy a Tankcsapda vagy a Kispál és a borz tömegek által kedvelt, közismert zenéje valamilyen szempontból rétegműfajnak tekinthető, miközben ezek a produkciók nem változtak, csak a közvetítő és a befogadó közeg lett más. Már nem érzik azt az emberek, hogy egyfajta lázadást jelent a rockzene a hivatalos kultúrával szemben, miközben ezek a zenekarok egyenes leszármazottai azon zenekaroknak, (pl. URH, Kontroll csoport, Beatrice) amiket anno lázadó rétegzenének tekintettek, mert magvas kritikai gondolatokat közvetítettek és nem voltak a médiában jelen. Ma már az internetnek és a médiumok sokszínű kínálatának köszönhetően ez az egész átalakult és ennek értelmében a kulturális kommercializálódás elleni lázadást is másként kell felfogni.

                                                        Ön a személyes életében hogyan lázadt?
                                                        Egyfajta lázadás volt az életemben, amikor 16 évesen elköltöztem otthonról, mert nem értettem egyet a szüleimmel, egy másik fajtája volt a lázadásnak, amikor hosszú hajat növesztettem egy olyan iskolai közegben, ahol ezt nem nézték jó szemmel. Az elmúlt rendszer utolsó évtizedében voltam tinédzser, akkor még annak is sokkal nagyobb jelentősége volt, hogy milyen zenét, kultúrát fogyasztottunk, mert még működött az állami cenzúra intézménye és a tiltott kultúra fogyasztása önmagában lázadásnak számított. De az egy más világ volt. Úgy gondolom, ma már nehezebben értelmezhető a kulturális közegben a lázadás fogalma. Egy mai fiatal esetében is természetes a generációs lázadás, de ma a rendszerkritika már teljesen elfogadott és remélem az is marad. Napjainkban a lázadást, számomra például a harcos antiglobalista, vagy jog-, esetleg környezetvédő mozgalmak aktivistái jelentik, de igazán azokkal a lázadókkal szimpatizálok, akik a kritikai észrevételek mellett kínálnak kézzelfogható, megvalósítható megoldásokat is a felvetett problémáikra. A lázadás izgalmi állapota, hevülete, magával ragadó érzés, de a kérdésekre adandó válaszok, különböztetik meg a valódi lázadókat a hőzöngőktől.

                                                        • interjú
                                                        • kép
                                                        • Kertész Anna
                                                        • Gerendai Károly
                                                        • lázadás
                                                        • generációs jogok
                                                        • fesztivál
                                                          ]]>
                                                          info@humanamagazin.eu (Kertész Anna) Ember Thu, 12 Aug 2010 01:00:00 +0200
                                                          Magad ellen érdemes lázadni - interjú Müller Péter Sziámival https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/915-magad-ellen-érdemes-lázadni-interjú-müller-péter-sziámival https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/915-magad-ellen-érdemes-lázadni-interjú-müller-péter-sziámival „Én nem ilyennek képzeltem a rendet." – írta 1935-ben József Attila, és mintha negyvenöt évvel később mások is hasonlóképpen gondolkoztak volna, csak éppen cigarettafüstbe burkolt gitárhangokkal körítve tálalták mondandójukat. Ezt tette Müller Péter Sziámi is, először a ma már legendának számító URH zenekarban és a Kontroll Csoportban, majd később a Sziámiban, csak benne ilyesféleképpen fogalmazódott meg ugyanaz az érzés, mint egykoron a költőben: „Idegen vagy, aki valahogy itt rekedt /Csak félig meddig érted a híreket / Eszed, amit az agyad meghagyott / Nem gondolkozol, tehát nem vagy ott" (URH – Ismeretlen katona).

                                                          ember_mullerpeter

                                                          Első kérdésként engem igazából az érdekelne, hogy te mit tekintesz lázadásnak, és hogy lázadónak tartod-e önmagadat?

                                                          Nem a lázadás a kulcsszó. Hanem inkább mondjuk, bár azért ezek is eléggé lehasznált szavak, a függetlenség, a félelem nélküliség vagy a szabadság. Vagy talán még inkább a derű. A humor – nem, mint cinizmus vagy gúny -, hanem, mint derű. Derűsen kívül lenni a lázadáson.

                                                          Mennyire volt tudatos a tevékenységetek az URH-val és a Kontroll Csoporttal? Igazából a közös zenélésen volt a hangsúly, vagy nagyobb szerepet kapott az, hogy fricskát mutassatok a zeneiparnak és a pártvezetésnek?
                                                          Nem biztos, hogy evvel mindannyian egyformán voltunk, ritkán beszélgettünk ilyesmiről, annyira ideológia-uralta kor volt, hogy a jobb érzésűeknek inkább a spontaneitás esett jól, főleg a próbákon. Költőileg lakoztam a helyzetben, és drámailag fogtam fel. Máskor, más élethelyzetben persze gondolkoztam is, a zenélésbe inkább belefeledkezni volt jó. Lesz, ami lesz alapon. „Mintha a világ csak néhány hangra várna..." (Menyhárt Jenő).

                                                          Akadt-e valaha komolyabb gondotok a rendőrséggel a dalszövegeitek kapcsán, és befolyásolt-e ez titeket?
                                                          Akadt, de ez önmagában nem befolyásolt. Az olyasmi szövegek, mint pl. a „Besúgók és provokátorok" nem annyira a közvetlen élményből, inkább az országos közérzetből fakadtak. El-elvittek, meg-megfenyegettek, ilyesmi, de jól esett félni és röhögni.

                                                          Milyen szinten foglalkoztak az URH és a Kontroll Csoport dalai a politikával? Egyáltalán mennyire foglalkoztatta a fiatalokat akkoriban a politika? Inkább csak szórakoztak, koncerteket látogattak, vagy tudatos magatartás volt a részükről ezzel együtt a politizálás is?
                                                          Nincs politika. Sose volt. Az emberi szférában legalábbis nem így hívják. A rakenrollnak saját politikája, saját történelme, saját anarchiája, saját társadalma van. Ahány emberrel beszélgettem akkoriban, hála istennek, mind mást keresett a koncerteken, amire egyetlen gyűjtőszó van, amelyik szerintem is mindent felülír: a mámort. Ez a derű közeli rokona. Épp ezért, részemről tojok a politikára, az ideológiákra, a gazdaságra, a pszichológiára. És tojok a rakenrollra és az anarchiára is. Akkor is, amikor éppen a közepén vagyok, és látszólag lelkesen azt csinálom. Evvel soha, egy pillanatra se voltam másképp.

                                                          Hogyan jellemeznéd a nyolcvanas évek alkotói közegét?
                                                          Mindenhol, a mainstreamben és az undergroundban is, volt pár nagyon impulzív, nagyon gondolatgazdag, igazán melegszívű zseni. Velük jó volt lenni, a többiekkel pedig – mint bármikor, az ötvenes vagy a mostani, tízes években is – semmilyen, vagy éppenséggel rossz, szorongáskeltő. A nyolcvanas évek annyiból volt specifikus, hogy lett egy kis pezsgés, egy kis „hagy szóljon, lesz, ahogy lesz, okoz, amit okoz" hangulat, kedvünk lett a titkok kimondásához, kis vagánykodáshoz – és erre a zenélés adta a legjobb terepet.

                                                          Sok mindennel foglalkoztál. Ott volt a filmezés, és emellett megvolt a tanári, a rádiószerkesztő-riporteri és a cirkusz- és varietérendezői végzettséged. Miért pont mégis a zenélésben találtad meg akkoriban az önkifejezés lehetőségét?
                                                          Főleg amiatt, amit az előbb mondtam. Én azért igazából csak költő vagyok, azon belül is a bohóc fajtából, nem véletlen, hogy Weöres, Kormos voltak a mestereim és mentoraim. Van egy ilyen vonala a költészetnek, kb. úgy Villontól Nick Cave-ig és Kiss Tibiig, beleértve József Attilát is, és, mondjuk, Blake-et vagy Ady-t már nem annyira. Akkor úgy éreztem, az értelmes rockzenében van az élő költészet. Ez talán abból következett, amit Kemény István mond a Kedves ismeretlenben, hogy annyira nem tudtunk angolul, hogy azt hittük, az angol rock szövegek nagyon jók, és ezért nagyon jó szövegeket írtunk magyarul. Meg az is jó volt benne, hogy a koncerteken összejöttek az ismerősök, tehát a zenés házibuli, a barátkozás, dumálás, csajozás is sitty-sutty megoldódott.

                                                          A mai fiatalok tudják-e értelmezni szerinted az URH és a Kontroll Csoport dalait anélkül, hogy abban a korban éltek volna?
                                                          Akik akarják, tudhatják. Ha a Tao-t vagy a Bibliát megpróbálják, talán ebbe se törik bele a bicskájuk. De, ha bárkinek egzegétákra van szüksége, páran még élünk. Igaz, kevesen vagyunk, akik most is írunk új számokat, de azok talán most is ütnek annál a párszáz vagy párezer fiatalnál, akik ismerik őket, bár szerencsére a kizárólagos szólásszabadság nyolcvanas évekbeli terhe lekerült a pop-rockról. Nagy meglepetésemre például a szegény Bácsfi Diánáról szóló Sziámi számot többen hallgatták meg, mint az URH-t és a Kontrollt összesen, csak nem biztos, hogy mindenki tudta, hogy ugyanaz a fiú csinálta mindegyiket. A Kontroll Csoport tavalyi koncertjeire pedig nagyon sok fiatal jött el itthon is és New Yorkban is. Kiírtuk a szövegeket angolul – gondolom, értették és értelmezték valahogy.

                                                          A rendszerváltás mit jelentett akkor, és mit jelent ma a fiataloknak?
                                                          A mai fiataloknak remélem semmit, mert az igazán fiatalok akkortájt vagy utána születtek. Nekünk egyszerre jelentett elszabadulást és némi elembertelenedést.

                                                          Hogyan alakult át napjainkra a lázadás a nyolcvanas évekhez viszonyítva?
                                                          Nem tartom lényegesnek magát a lázadást. A szabadság látszólag jól alakult, de a belső szabadság, a szellemi önérzet katasztrofális állapotba került – remélem, csak átmenetileg.

                                                          Szerinted mi ellen érdemes, vagy lehet ma lázadni?
                                                          Magad ellen, mint bármikor.

                                                          Vannak ma még underground zenekarok? Mit képviselnek ezek ma?
                                                          Nincsenek. Aki még nem futott be, de szeretne, az nem underground és nem független, csak épp ezen a túltelített piacon (aminek köze nincs ahhoz, amiben érdemes létezni), nem elég jó vagy nincs szerencséje. De van azért néhány jó zenekar. Ha Magyarországon maradunk, az utolsó igazán figyelemre méltó dolog a Hiperkarma volt. A rengeteg elég jól zenélő, de bugyuta Kispál-klónról nincs mit beszélni. Nagyjából ez lett mára a mainstream, ami valamiért undergroundnak hívatja magát. És vannak kiváló kamaszok és kocsmai vagányok, akik zenét csinálnak, de bennük remélhetőleg nincs meg az az ambíció, hogy undergroundnak nevezzem őket, csak azért, mert egészséges módon szarnak az exportba.

                                                          Mintha azt várnák tőled, hogy évtizedeken keresztül ugyanazt a szerepet töltsd be, mint a nyolcvanas években. Sőt, mintha sokan valamifajta „árulónak" tekintenének, hogy polgári foglalkozásod van, és nem ott tartasz még mindig, hogy „Létezik egy ország, ahol minden rendbe' van, Minden úgy van, mint máshol, csak egy kicsit máshogyan" (URH – Katt). Ez egy generáció betegsége, hogy képtelenek változni a korral, és képtelenek elfogadni, ha más változik?
                                                          Most meg kéne védenem valamit? Nincs polgári foglalkozásom, ugyanaz a szabad ember vagyok, aki voltam. A Szigeten tb-zek, kedvességből megengedik, bár pár éve már kiszálltam. Nem ugyanott tartok, mért is tartanék ugyanott?! Senki a világon, akit ugyanaz a néhány betegesen-magyarosan irigy, beszorultan műfaj- és stílusfüggő hamis ideológiákba menekülő műlaza faszkalap bálványozva tisztel, nem tart ugyanott. Csak éppen őket szabad tisztelni, mert nem magyarok, vagy már nem élnek. Sebaj, „csak az olvassa...". Sok minden történt velem közben, amik jóval többet jelentettek holmi szerepeknél, és a kegyesebb napokon még mindig elég jó dalokat csinálok a haverokkal, és még mindig pincében, „underground". Aki pedig netán érteni és értelmezni akarja, az meg is hallgathatja őket. Meg néha azért a régieket is játsszuk, főleg az azóta meghalt Sziámi kolléga, Gasner János múlhatatlan számait, hogy nehogy elfelejtsék teljesen.

                                                          • kép
                                                          • interjú
                                                          • Sós Eszter
                                                          • generációs jogok
                                                          • lázadás
                                                          • Müller Péter Sziámi
                                                          • zene
                                                            ]]>
                                                            info@humanamagazin.eu (Sós Eszter) Ember Thu, 12 Aug 2010 01:00:00 +0200
                                                            Minőségi lázadás - interjú Szigeti Edittel https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/909-minőségi-lázadás-interjú-szigeti-edittel https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/909-minőségi-lázadás-interjú-szigeti-edittel Szigeti Edit zeneszerző, gitáros, énekes és nem utolsó sorban festőművész. Az 1972-es Ki mit tud?-on tűnt fel először a Vadmacskák zenekarral. Később tagja lett többek közt a legendás Generál, Mikrolied és a népszerű Gemini együtteseknek is. Szólóénekesként számos dalt írt (legismertebb: „Kövér a nap" és" Ha ismerném") és a hetvenes években két színpadi mű zenéjét szerezte (Ma éjjel megnősülök, Liliomfi).

                                                            ember_szigetieditAz 1970-es években mit jelentett lázadónak lenni?
                                                            Zenészként alapból lázadónak számítottam, automatikusan a rendszer ellensége voltam. A beat műfajt hallgatók is annak számítottak, összességében mindenkit figyeltek, aki nyugatimádó volt. Ugyanakkor abban az időben az ember ezt nem úgy fogta fel, hogy lázadó, hanem fiatal, aki éli a maga életét. Mostani szemszögből természetesen másképp értékelem azt a korszakot, mert van összehasonlítási alapom. A 70-es években – én még nagyon fiatal voltam, szinte tini - de akkor és a későbbiek folyamán a lázadás abból állt, hogy az amerikai és angol zenekarokat utánoztuk zenében és öltözködésben is. De ez akkor sokkal forradalmibb dolog volt, mint most, mert most igazából nem lázadsz. Nincs mi ellen. Ma nem tartom lázadásnak azt, ha 50 piercinget magadra raksz vagy leborotválod a fejed, de akkor ez nem így működött. Ha éppen egy rendőrnek olyan kedve volt és valakinek hosszú haja volt, akkor lesittelhették. A lázadás az volt, hogy mindenki hallgatta a Luxemburg rádiót meg a Szabad Európát és onnan magnóval felvettük a zenéket. A dolog érdekessége, hogy ennek ellenére mi akkor – nem akarom mondani, hogy bezzeg az én időmben - sokkal színvonalasabb zenét hallgattunk. Emlékszem arra, hogy mikor fiatal voltam Janis Joplint, Jimi Hendrixet, Beatlest, Rolling Stonest, későb Journey, Toto Stevei Wonder Tina Turner, Rod Steward, tehát a legjobb bandákat hallgattuk éjjel- nappal. Most is többnyire ezeket játszom. A szomorú mégis az, hogy ha fellépünk a fiatalok mulatóst zenét kérnek tőlünk. Tehát valahogy visszafejlődött Neandervölgyi ősember szintjére néhány ember zenei ízlése, nem értem ez hogy történhetett. Éppen most, amikor nagyobb a szabadság, sokkal könnyebb hozzájutni a minőséghez. Akkor nehezebb volt, de mégis jobb minőségű zenéket hallgattunk. Természetesen ezt csak az én szemszögömből mondom. Nekem az a furcsa, hogy mikor most nézek nosztalgiaműsorokat és benne egy 20-30 éves ember aki elképzeli, hogy mi mit szerettünk és mi volt a sláger akkoriban, sajnos a legócskábbakat kenik a mi generációnkra. Azt ne mossák össze velünk. Persze voltak jó magyar együttesek az Illés, az Omega,Képzőművészeti gimnáziumba jártam, ahol egy nagyon jó kis forradalmi társaság verődött össze. Akiket ismertem mindenki hippi volt tarisznyával, szóval igazi woodstocki-i hippinek éreztük magunkat. Love, piece and happiness érzés, a szerelmeskedj, ne háborúzz szlogen abszolút érezhető volt.

                                                            Mennyire volt ez a lázadás tudatos, esetleg politika ellenes?
                                                            Abszolút, a politikát utáltuk, utáltuk az egész rendszert. Az embert belekényszerítették dolgokba, de akiknek nyíltabb volt a gondolkodása azokat nem tudták. Akkortájt gulyáskommunizmus volt, kicsit figyeltek is meg nem is, ellenőriznek is meg nem is. Azonban az elnyomás miatt mindenki ki akart menni nyugatra. Ha Angliából vagy nyugat Németországból találkoztál valakivel, aki véletlen odatévedt, egészen más volt a szaga, más volt az egész feelingje, egyszerűen az emberről lerítt, hogy nem a keleti blokkból való. Akkor mindenki szabadságot akart. Amikor megvan a szabadság akkor már nem érdekes az egész, akkor már nem akarsz sehová sem menni. Akkor azonban minden lehetőséget kihasználtunk, hogy külföldre utazhassunk. Ha volt három napos IBUSZ út, hogy ki tudtál menni például Párizsba, akkor a rendszert kijátszva kicsempésztünk egy dollárt, azt bújtattuk és reszkettünk, hogy ne kapjanak el vele. Erre azért is volt szükség, mert alapból annyi pénzt kaptunk az útra, amiből egy kávét sem tudtunk volna meginni. Ez az egész egy kaland volt. Tinédzserkoromban az ember csak sodródott az árral. Ekkor írtam a két legnagyobb slágerem dalszövegét, amit még a mai napig is játszanak: két Generál slágert a Kövér a nap-ot és Ha ismerném-et. A suli, olyan free laza dolog volt, aztán jött a Vadmacskák, a Generál, aztán a Gemini. Ezt a közeget ismertem, ebben mozogtam, és tudom, hogy ez a közeg utálja azt a zenét, amit mostanában próbálnak retroként ránk sózni. Visszatérve az politikára a legnagyobb baj a szabadság hiánya volt. Ha találkoztunk külföldi diákokkal, látszódott, hogy másképp nevettek, szabadon utazgattak, mi ezen nagyon csodálkoztunk. Én még szerencsésebb voltam, mert a Generál-lal játszottunk Kelet-Berlinben és minden nap átmentünk Nyugat-Berlinbe, más zenészek a keleti blokkból sóvárogva néztek minket. Érezhető volt a két oldal közti különbség, más értékek voltak fontosak.

                                                            A dalszövegekben mennyire lehetett kifejezni az rendszerellenességet?
                                                            Nehéz volt, mert ha kicsit is kétértelmű volt, akkor már a Sanzon-bizottság nem biztos, hogy elfogadta. Például írtam egy ilyen szöveget, hogy „az ördög megkísért". Szóltak, hogy ezt a sort cseréljem ki, mert túl klerikus, tehát egyházias. Mindenbe belekötöttek, nem lehetett normálisan lázadni. A 80-as években kezdett csak lazulni a rendszer, de akkor én kimentem Amerikába, mert azt hittem sosem lesz vége a kommunizmusnak itthon. Érezni akartam azt a szabadságot.
                                                            Főleg Bródynak nagyon tetszettek a dalszövegei és az akkor nagyon jó volt, sokszor csodáltam is, hogy engedélyezték. De lehet addigra már lazult annyira a rendszer, hogy egyre inkább engedték kiadni a kétértelmű mondanivalójú szövegeket is. Aki nem volt olyan nagymenő azzal szigorúbb volt a Sanzon-bizottság. Eleve ez milyen hülyeség, mi köze van neki ahhoz, hogy én miről írok számot, ő ne ítéljen meg. De akkor ez természetes dolog volt, mindenki reszketett, hogy elfogadják-e a dalukat vagy nem. Az MHV-nak (Magyar Hanglemezgyártó Vállalat) sem volt konkurenciája, ott is egy személyben döntöttek. Ha nem fogadták el a dalokat kiadásra, nem lehetett máshova menni kopogtatni.

                                                            Mi a véleményed a mostani fiatalokról?
                                                            Nekem nagyon sok fiatal barátom van, fiatalokkal is zenélek és tök jó fejek, ugyanúgy köztük is vannak jó fejek és rosszfejek. Amit azonban észrevettem, hogy előtérbe került a mulatós zene, számomra érthetetlen módon. Ami a fiatalok előnye, hogy most már nincs a stúdiók között a hangfelvételben különbség. Régen meg lehetett különböztetni már hangminőség alapján is, hogy magyar vagy külföldi előadó lemezét hallgatjuk. De ennek ellenére, aki jó művész volt, az maradandót alkotott. például Máté Péterrel is zenéltem sokat, és a hangja máig megmaradt nekünk. Az értékrendbeli különbség volt érezhető.

                                                            És mit gondolsz a mostani új trendekről a fiatalok körében?
                                                            A mostani új stílusokkal semmi bajom nincs, én nagyon open-minded vagyok, vagyis mindenkit elfogadok úgy, ahogy van, ha úgy jól érzi magát. Szexuálisan, gondolkodásmódban, szabadon éljen. és ami fontos, őszintén. Akkor a homoszexuálisokat sem fogadták el, ezt sem értem, mondom én nagyon szabad gondolkodású vagyok. Minden stíluson belül vannak jó és rossz előadók, inkább így kategorizálnám az embereket. A fiatalok most is ugyanazok, csak a többség gyengébb minőségű zenét hallgat. Vannak manapság is jó zenék, csak valahogy a köztudatban nem ezek jutnak el. Sajnos a playback sztárok és a gépzene korában élünk, bár egyre inkább úgy látom, több fiatal zenész kezdi megtalálni újra az igazi értékeket a zenében, csak sajnos nem ők vannak előtérben. Itt nem a generációs különbségekről van szó, inkább a média negatív szuggesztív hatásáról. Érthetetlen, hogy többnyire miért a tehetségtelen emberek kapnak médiaismertséget. Szerencsés dolog, hogy szabadság van, nagyon nagy dolog, de a média ilyen fokú szabadsága nem kedvez a magyar könnyűzenei értékek közvetítésében.

                                                            • Takács Orsolya
                                                            • interjú
                                                            • Szigeti Edit
                                                            • lázadás
                                                            • zene
                                                            • kép
                                                            • generációs jogok
                                                              ]]>
                                                              info@humanamagazin.eu (Takács Orsolya) Ember Thu, 12 Aug 2010 01:00:00 +0200
                                                              A hagyomány nem vész el, csak átalakul - interjú Csányi Vilmossal https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/848-a-hagyomány-nem-vész-el-csak-átalakul-interjú-csányi-vilmossal https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/848-a-hagyomány-nem-vész-el-csak-átalakul-interjú-csányi-vilmossal A haladás korát éljük, amikor a régi értékek, a megkopott tradíciók kihalni látszanak. De kijelenthetjük-e teljes bizonyossággal, hogy rossz ez a folyamat? Csányi Vilmos etológussal nógrádi házának kertjében ültünk le beszélgetni, hogy megtudjuk, hogyan értékelődik át manapság a hagyományok szerepe, és vajon ezek összekötnek-e minket állati őseinkkel, vagy éppenséggel kizárólagosan az emberi kultúra sajátosságai.

                                                              ember_csanyivilmos

                                                              Mi volt a szerepe régen, és mi a funkciója manapság az emberi társadalomban a hagyományoknak?

                                                              Régen az emberi kultúra kialakításában volt rendkívül fontos szerepük, ugyanis egyfajta memóriában tárolható információtömeget jelentettek. Ebbe azok a szelektált információk kerültek, amelyek beváltak, tehát olyan technikák, viselkedésformák és attitűdök, amelyek az egyes generációk életében sikeresek voltak, vagy éppen sikertelenek, és azért szolgáltak példaként. Egy adattömeget képviseltek, amelyet minden kultúra igyekezett a következőnek minél részletesebben átadni, és ezáltal minden generáció rendelkezett azzal az ismerettel, amely a társadalom normális működéséhez szükséges volt. Természetesen ahogy generációról generációra halad, és minél régebbi valamilyen ismeret, annál inkább mitizálódik, az értéke pedig lecsökken, vagy éppenséggel megnő. Itt nagyon sok érdekes folyamatot lehet vizsgálni, de mindenesetre azt leszögezhetjük, hogy ezek a társadalom stabilitásához szükséges információk. Az ember vonzódik a történetekhez, azaz fantáziatörténeteket talál ki különböző élőlényekről, és ezeket a meséket, mítoszokat aztán szívesen hallgatja. Ez teremtette meg azt a lehetőséget, hogy ilyen formában tárolódjon az információ. De ehhez egy fogadókészség kellett, aminek az alapja biológiai, és aztán persze a kultúra tölti fel konkrét tartalommal. Az állatoknál minden generációnak újra meg újra el kell sajátítania a megtanulható dolgokat a környezetéről, mert nem áll rendelkezésükre ilyen visszamenőleges ismeret, mint az embereknek. A probléma a modern időkben keletkezett, amikor a populáció növekedését megelőzően a társadalom a hagyománytisztelettel együtt a stabilitást emelte központi értékké. Mondjuk ha régen egy fiatalember azt a foglalkozást kívánta űzni mint az édesapja, akkor ezt meg is tehette, mert a társadalom létszámában bizonyos értelemben stabil volt. Amikor a populáció gyors növekedésnek indult néhány száz éve, akkor ez a helyzet alapvetően megváltozott. Az emberek olyan sokan lettek, hogy most már nem gondolhatja azt mind az öt gyerek, hogy az apjuk munkáját végzik majd, hiszen mindegyikőjüknek mást kell csinálnia. Tehát megjelenik az a helyzet, hogy sok új ember van, és új funkciókat, új feladatokat, új dolgokat kell alkalmazni ahhoz, hogy az életüket valamilyen módon folytatni tudják, és ez szükségképpen ahhoz vezet, hogy a hagyomány szerepe leértékelődik. Megjelenik egy új koncepció, amit haladásnak hívunk, és a haladás azt mondja, hogy nem kell a régi, az új kell, ami megoldást hoz, és minden jó, ami új, mert hiszen a régi alkalmatlan arra, hogy az új problémákat megoldjuk. Rendszerelméleti szempontból ez nagyon veszedelmes, mert a hagyomány amellett, hogy értékmegőrző és információmegőrző funkciója van, egyben egy biztosíték arra, hogy sokszor kipróbált dologról van szó. Amikor a haladás koncepcióját emeljük értékké, akkor azt mondjuk, hogy mindent változtassunk meg, de az új dolgokra semmiféle biztosíték nincs, mert nem próbáltuk ki őket. Tehát lehet, hogy jobb lesz, de lehet, hogy nem.


                                                              Régen a szülés körül kialakult ceremóniával bevezették a gyermekeket a közösségbe, és ugyanígy megvolt a funkciója a házasságnak és a gyászszertartásnak is. Sokan azt gondolják, hogy ezek a szokások ma már egyre kevésbé fontosak a modern társadalomban. Ön mit gondol erről?

                                                              Az, hogy mit gondolunk a halálról, a születésről, vagy a házasságról, az minden kultúrában nagyon komoly érték és gondolati problémát jelent. Ezeknek jelentéstartalmuk van, és ezt a kultúra úgy tudja átadni, hogy a rítust megtartja, mert akkor ennek során felidéződnek ezek a gondolati tartalmak, és így adódnak tovább. Amikor rítusról beszélünk, akkor a forma az csak az eszköz. A jelentés a lényeg, a gondolati tartalom. A modern társadalomból ezek azért vesznek ki, mert eltűnnek azok a gondolati tartalmak, amelyek egy-egy eseményhez fűződtek. Ma egészen másképp gondolkodunk a halálról, a születésről, vagy a házasságról, mint mondjuk ezer évvel ezelőtt. Teljesen természetes, hogy emiatt ezek a rítusok megváltoznak. Az előbb említettem például a haladást. A haladásban nincs meg az az ősi gondolat, hogy az életnek van eleje meg vége, hogy van egy íve, és, hogy úgy szép, hogyha végigmegyek ezen az íven, és az a természetes dolog, hogy a végén befejezem, és átadom a helyem másnak. A haladás azt mondja, hogy csak előre megyünk, csak fejlődés van, csak jobb lesz. Ebbe pedig nem illik bele a régi koncepció. Manapság amikor valaki meghal otthon, vagy a kórházban, néhány óra alatt eltüntetik a nyomait a társadalomból, és aztán később tartanak egy temetési szertartás szűk családi körben, de azon is nagyon gyorsan, egy-két óra alatt túlesnek. Ez nem azért van, mert hanyagok vagyunk, vagy mert nem szeretjük a szeretteinket, hanem azért, mert a  társadalom azt sugallja, hogy a halál az csúnya, szégyellni való, halál nincsen, csak előremenetel van. És ugyanez átvihető a házasságra is. A házasság régen egy szövetség volt, amiben a fennmaradáshoz szükséges kapcsolatot meg kellett tartani. Tehát nem csak azért házasodtak az emberek össze, mert egymásba szerettek és úgy gondolták, hogy jó lesz, hanem mert a gyerekeket fel kellett nevelni és akkor is dolgozni kellett, ha közben kiderült, hogy ez a házasság mégsem olyan jó. Ma, amikor az emberek házasodnak, majd elválnak, és a gyereknevelés nagy részét átveszi a társadalom, ennek már nincs értelme. Egészen más kapcsolatok léptek a házasság helyébe, amelyeket nem lehet a régi rítussal lefedni. Semmi értelme azon vitatkozni, hogy ez jó, vagy nem jó, mert ez a fajta kapcsolatrendszer a régi időkben teljesen alkalmatlan lett volna. Ma pedig mondhatjuk azt, hogy a régi kapcsolatrendszer lenne alkalmatlan a mostani időkben. Annak idején együtt éltek a családok, minden tapasztalat közös volt, és megoldották a problémákat. Ez volt a normális, ezt mindenki el tudta fogadni, és ennek rengeteg előnye volt. A mai világban ez másképp van, és ezt tudomásul kell venni. Én nem szeretem, amikor egyesek azon keseregnek, hogy ez vagy az elveszett, és milyen szörnyű, hozzuk vissza. Ez nem így működik. Ezek a hagyományok nem azért vesznek el, mert hanyagok vagyunk, és nem törődünk velük, hanem azért mert kiüresednek, elvész a jelentésük, elvész a gondolati tartalmuk.


                                                              A hagyományok kifejezetten az emberi kultúrára jellemzőek, vagy megfigyelhetőek hasonlók az állatvilágban is?

                                                              Mi kutyákkal dolgozunk, mert a kutyák jól modellezik viselkedés szempontjából az ember nyelv előtti evolúciós állapotát. Az egyik meglepő felfedezésünk az volt, hogy a kutyák rendkívül könnyen hajlamosak rítusok kialakítására, és ennek valószínűleg az az oka, hogy egy rítus az tulajdonképpen egy nagyon primitív nyelv. Az állatok ugyebár nem kommunikálnak gondolatokkal, de a rítusban mindig megjelenik egy gondolat, amit át lehet adni, és a kutyák erre képesek. A személyes rítusokban, mint mondjuk a határozott időben történő sétáltatás előkészületei, az értelmes gondolati tartalmat a kutyák ki tudják fejezni a rítus elemeinek a felidézésével, és ez nagyon fontos dolog, mert arra következtethetünk ebből, hogy amikor az ember még nem beszélt, de közösségekben élt, akkor is próbált valamilyen módon kommunikálni. Egy állatnál a jelek száma amiket használ az tíz-tizenöt, maximum húsz. Az ember csak az arcával körülbelül kétszáz különböző értelmet, jelet tud kommunikálni anélkül, hogy megszólalna. Az, hogy az ember mímel, és egy történetet a testével eljátszik, azzal egy rendkívül komplex gondolati tartalmat tud közölni, amire egy állat képtelen lenne. Az ember rengeteg dologban különbözik az állatoktól, de leginkább abban, hogy nyelvet használ és gondolatai vannak, amiket a nyelv segítségével tud kifejezni. El tudja mondani amit gondol, habár ezt mindenki egy kicsit másképp értelmezi, de éppen emiatt jött létre a művészet, hogy nem lehet olyan tökéletesen átadni a gondolatokat. Az ember pedig ebben zseniális, hogy kitalált magának egy olyan világot amiben gondolatok vannak, amik megoszthatóak és visszavehetőek, és ebben mindenféle izgalmas dolog keletkezik, és ezek egy részét materializálni lehet, tehát ki lehet faragni, fel lehet építeni, vagy le lehet festeni.


                                                              A hagyományok létrejöttének tehát előfeltétele a közös nyelv a megléte?

                                                              Én azt gondolom, hogy a hagyománynál kevésbé bonyolultabb rítus, azaz a rítusra való hajlandóság még a nyelv előtt megjelent. Persze ebben is lehetnek hagyományok, mert ha sokszor csinálták ugyanazt a dolgot, akkor ez a generációk közötti átadás lehetőségét is megnyitotta, és aztán amikor a nyelv megjelent, és el lehetett mesélni, akkor ez felpörgött, és fantasztikus teljesítmények lettek belőle: a mítoszok.


                                                              Vannak olyan hagyományaink amelyek ősi rítusokból eredeztethetőek?

                                                              A képesség az ősi. Az viszont, hogy milyen kulturális tartalom tölti meg, az változik. Kultúrantropológusok sokat tudnának mesélni arról, hogy a karácsony és a húsvét hogyan keletkezett. A legrövidebb nap ünneplése, a termékenység ünnepe - sokféle dolog volt ezek mögött, és mindig az adott társadalom, az adott kultúra be akarta ezt illeszteni a saját értékrendszerébe. Úgy foglalta el őket, hogy megtartotta, de ugyanakkor szépen lassan módosította, és így lesz manapság ezekből egyre inkább szeretetünnep, vagy a nyuszi ünnepe, vagy ki tudja még micsoda. De ezek nagyon makacsul meglévő hagyományok, amelyeken minden kultúra egy kicsit változtat, és sokszor elsekélyesítik őket, tehát nagyon erős az igény, hogy valamilyen rítusunk legyen, és aztán ha megnézzük a gondolati tartalmat, akkor az már egészen csenevész.


                                                              Ön szerint a hagyományok az emberi kultúrában a túlélést segítik?

                                                              Ősi időkben ez így volt, de hogy most mit segítenek azt nem tudom. Az embernek megvan például az igénye a személyes rítusok kialakítására. Felkel reggel, felöltözik, kávézik és utána fogat mos. Sok apró dolog, de az embernek ez fontos. Ha nem tudja végigcsinálni valami miatt, akkor el van rontva a napja. Ez mutatja ennek az igénynek a biológiai alapjait. Ahhoz, hogy én jól érezzem magam bizonyos rítusokat kell a személyes életemben is végrehajtanom. De mindemellett minden kultúrának kell legyenek olyan szimbólumai, amelyek az embereket közös aktivitásra serkentik. Ha valaki nagyon racionális akarna lenni, és azt mondaná, hogy az ünnepeknek semmi értelme, és mindet eltörölné, és csak hétköznapok lennének meg egy-egy pihenőnap, akkor az egy borzalmas társadalommá válna. Ezeket meg kell tartani, csak nem érdemes ragaszkodni a régi dolgokhoz, ha azok már nem illenek bele az új miliőbe, hanem azt kell végiggondolni, hogy hogyan lehet ezeket úgy formálni, egy kicsit változtatni, hogy illeszkedjenek a modern gondolkodásba.


                                                              Akkor tehát nem is lenne fenntartható egy társadalom hagyományok nélkül?

                                                              Nem. Azt gondolom, hogy nagyon elszegényedne és elsivárosodna.


                                                              Léteznek káros hagyományok?

                                                              Én kerülném ezt a kifejezést, de az előfordul, hogy a társadalom bizonyos megszokott dolgokról azt gondolja, hogy azt ma már nem kell csinálni, és akkor ezt elítéli. Csapnak ma is nagy lagzikat, amelyek régen arra szolgáltak, hogy a gazdagság megmutatását párosítsák a család összegyűlésével. Ezt napjainkban már lehet kárhoztatni, hogy egy rossz hagyomány, de én nem tartom annak. Ha az emberek szívesen csinálják, akkor tegyék.


                                                              Ezek szerint nézőpont kérdésének véli ennek megítélését?

                                                              Igen. Lehet egy csomó olyan dolgot elítélni, amik mögött tudjuk a motivációkat. Valahogy ezekben a kérdésekben mindig megjelenik a státusz. Vagy anyagiakban, vagy úgy, hogy nekem van a legtöbb kapcsolatom, én tudok mindent elintézni, és akkor ettől lesz státuszom. Azt elvenni az emberektől, hogy különbözőek legyenek, hogy a státuszrendszer részei legyenek, az lehetetlen. A jogi egyenlőség, meg az, hogy valaki státusz szempontjából egyenlő, azt nagyon gyakran összekeverik, de ez egy rossz gondolat. Tudatosítani kell, hogy nagyon sok mindenből lehet státuszt faragni, és a társadalomnak nem az volna a feladata, hogy ezt állandóan tilalmazza, hanem olyan irányokba terelje, amelyek kellemesek, pozitívak. A Megasztárt például az ország egyik fele utálja, a másik pedig imádja. Én meg azt mondom, hogy néha nézem, de nem azért mert tetszenek a dalok, hanem mert nagyon érdekel a zsűri és a résztvevők kapcsolata, ugyanis rendkívül különleges humánetológia aktus, ahogy ez zajlik. Az egy nagyon jó státusz, ha ott valaki első, második, vagy harmadik lesz. Persze aztán a legtöbben eltűnnek, és aki nem oda való az kiesik, de addig is jó látni, hogy végre tudnak emberek valamiért a szó pozitív értelemben „verekedni”.

                                                               

                                                              • Csányi Vilmos
                                                              • Sós Eszter
                                                              • interjú
                                                              • kép
                                                              • hagyományok
                                                              • rítus
                                                              • etológia
                                                                ]]>
                                                                info@humanamagazin.eu (Sós Eszter) Ember Thu, 15 Jul 2010 01:00:00 +0200
                                                                Az északi fény itthon sosem alszik ki https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/szubjektiv/item/843-az-északi-fény-itthon-sosem-alszik-ki https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/szubjektiv/item/843-az-északi-fény-itthon-sosem-alszik-ki “A hagyományok az adott társadalom értékrendjét, világszemléletét tükrözik” – ez a mondat található a hagyomány címszó alatt. Kiderül belőle, hogy a hagyományok igazán fontos szerepet töltenek be minden ország életében, hiszen nemcsak az azonos nemzetiségűek között jutnak szerephez, de a külföldieknek is sokat elmondanak az adott népről. Hazánkban, de a világ több országában is hasonló helyzet van kialakulóban. Egyrészt tradicionális eseményekkel ma Magyarországon legtöbbször vidéken találkozunk – Busójárás, Luca nap, Locsolás – másrészt szomorúan tapasztalhatjuk, hogy a magyar hagyományokat sutba dobva Halloweent mondunk a Mindenszentek helyett és töklámpásokat égetünk. Valami miatt azonban külföldön mindenki jobban szeret magyarnak lenni, és előszeretettel…

                                                                A budapesti Skandináv Ház esetében azt ugyan nem mondhatjuk el, hogy sok skandináv látogatná, de azt mindenképp érdemes tudni róla, hogy remek kulturális programokba futhatunk bele a hét majdnem minden napján. A skandinávok nagy hagyománytisztelők hírében állnak: például a Luca nap náluk egyenlő egy hatalmas ünnepléssel. Szerencsére már Budapesten is akad olyan hely, ahol bárki, aki csak egy kicsikét is érdeklődik az északiak iránt, jól érezheti magát, nem utolsó sorban pedig megismerkedhet a skandináv hagyományokkal. Varga Veronikával – Skandináv Ház egyik alapító tagjával – készített interjúból többek között az is kiderül, hogy állandó támogatások nélkül is képes működni egy nonprofit kulturális egyesület, megmutatkozik a civil összefogás ereje, illetve megtudhatjuk mivel is várják a látogatókat.

                                                                 

                                                                Honnan jött az ötlet, hogy létrehozzátok a Skandináv Házat? Pár mondatban bemutatnád magatokat?
                                                                A Skandináv Ház egy magánalapítvány, amelyet 2003-ban hoztak létre az ELTE Skandinavisztika szakához kötődő magánemberek – volt és akkori diákok, oktatók és itt élő skandinávok – azzal a céllal, hogy a skandináv kultúrának legyen egy bázisa Budapesten, mivel nem volt (és máig nincs) skandináv kulturális központ, csupán Dán Kulturális Intézet létezik Kecskeméten. Azóta kisebb-nagyobb intenzitással szervezzük a programokat; az eredeti társaság nagyjából kicserélődött; folyamatosan toborozzuk az önkénteseket – egyébként ma is mindenki a szabad idejében önkéntesként dolgozik.  

                                                                  Mik voltak az előzetes célkitűzéseitek?
                                                                  Szerettünk volna – és most is szeretnénk – felépíteni egy skandináv kulturális központot, amely olyan szerepet tölt be, mint például a Francia Intézet vagy a Goethe Intézet.

                                                                  Milyen tevékenységek tartoznak az intézmény profiljába?
                                                                  Egyrészt kulturális programok szervezése: irodalmi programok, könyvbemutatók, zenei programok, színházi előadások, kiállítások stb. Másrészt nyelvtanfolyamok és nyelvi klubok szervezése, könyvtár kialakítása, tudományos előadások szervezése. Gyerekprogramokkal is foglalkozunk, valamint a honlapunk és hírlevelünk segítségével szeretnénk a Skandinávia iránt érdeklődőket a mások által szervezett programokról is informálni.

                                                                  Mik a tapasztalatok? Magyarországon sokan érdeklődnek Skandinávia iránt? Nyitottak az emberek? Személyes ismerőseim közül többen már Svédországban élnek, szerinted mi fogja meg a magyarokat Svédországban, valamint Skandináviában? Te például miért a dánt választottad?
                                                                  Az utolsó kérdéssel kezdeném: én véletlenszerűen választottam a dánt. Valamelyik skandináv nyelvet szerettem volna tanulni, és az akkori kedvesemnek voltak Dániában barátai, azért esett erre a választás. Egyébként sokan érdeklődnek Skandinávia iránt Magyarországon, mert ezekben az országokban olyan hangulat, szellemiség uralkodik, ami nálunk nem nagyon található meg, de az emberek mégis vágynak rá: összetartás, szolidaritás, tisztesség, egymásra figyelés, valamint hozzánk sokan jönnek olyanok, akik rövidebb-hosszabb ideig valamelyik skandináv országban tartózkodtak, és szeretnék ezt a szellemi kapcsot megőrizni hazatérésük után is. Összességében elmondható, hogy elég nagy az érdeklődés a programjaink és a klubfoglalkozások iránt is.

                                                                  Egy idegen kultúrához köthető intézmény mindig arra törekszik, hogy másokkal is megismertesse és közkedveltté tegye az adott népcsoportra jellemző hagyományokat, tevékenységeket és így tovább. Nálatok mi a felállás? A Magyarországon élő svédek, dánok, norvégok, izlandiak látogatják a Skandináv Házat vagy ez csak valamilyen speciális esetben történik meg?
                                                                  Természetesen nekünk is az a fő célunk, hogy a kultúra minden területén bemutassuk a skandinávokat. Sajnos a Magyarországon élő skandinávok nagy része vagy üzletember, vagy diplomata, akik rendkívül elfoglaltak, így nagyon ritkán üdvözölhetjük őket a rendezvényeinken, de sokan közülük figyelemmel kísérik a munkánkat, és esetenként számíthatunk is a támogatásukra. A nyelvi klubokban egyébként mindig vannak anyanyelvűek a nyelvgyakorlás miatt.

                                                                  Az előző kérdéshez kapcsolódva kérdezném meg, elsődlegesen kiket céloztok meg: a skandináv kultúra iránt érdeklődő magyarokat, a skandinávokat vagy tulajdonképpen mindenkit?
                                                                  Eleinte szerettünk volna egyfajta találkozóhely lenni az itt élő skandinávoknak, speciálisan nekik szervezett programjaink is voltak, de nem vették igénybe ezt a lehetőséget, így inkább magyaroknak szervezünk, azonban mindenkit szívesen látunk!

                                                                  Az Emberi Jogok Nyilatkozatában van egy cikkely, amely arról szól, hogy mindenkinek joga van a kultúrához. „(1) Mindenkinek joga van a közösség kulturális életében való szabad részvételhez, a művészetek élvezéséhez, a tudomány haladásában és annak előnyeiben való részesedéshez. (2) Mindenkinek joga van az általa alkotott tudományos, irodalmi vagy művészeti termékekkel kapcsolatos erkölcsi és anyagi érdekeinek védelméhez.” (27. Cikk) Szerinted ma Magyarországon milyen esélyekkel indulnak a külföldi kultúrák képviselői? Nektek mennyire volt könnyű vagy épp nehéz az elindulás?
                                                                  Azoknak az intézményeknek, amelyek állami támogatást kapnak, szerintem jók az esélyeik, mert a magyarok érdeklődnek a külföldi kultúrák iránt, például a különböző kiemelt rendezvények, mint filmhetek vagy nemzeti hetek mindig nagyszámú közönséget vonzanak. Nálunk kicsit más volt a helyzet: mi magánalapítványként, állami támogatás nélkül indultunk, és apránként fejlődünk, de nem panaszkodom. Mindig a lehetőségeinkhez mérten dolgozunk, függetlenek vagyunk, ami manapság nagy kincs szerintem.

                                                                  Több kulturális alapítvánnyal volt szerencsém már együtt dolgozni, akik közül többen küzdöttek a fennmaradásért. Sajnos mindenhol a pénzhiány okozza a legnagyobb problémát, végül azonban mindannyian sikerrel zárták a küzdelmet, és így nem kellett lehúzniuk a rolót. Nálatok akadtak esetleg olyan problémák, amelyek megoldása nagy falat volt, és már-már úgy éreztétek, felfal titeket? Esetleg van rendszeres támogatótok vagy különböző pályázatokból tartjátok fenn magatokat?
                                                                  Sajnos állandó támogatónk nincs, a nyelvtanfolyamok bevételeiből, eseti támogatásokból, és újabban pályázati pénzekből is gazdálkodunk. Mi elhatároztuk, hogy olyan célokat tűzünk ki magunk elé, amelyek megvalósíthatóak: sok az alacsony költségvetésű programunk, mindenki önkéntesként dolgozik, ami persze problémákkal is jár, de nem vagyunk eladósodva és eddig nem kellett lehúznunk a rolót. Persze jó lenne állandó támogatásokat is kapni, hogy legalább egyvalakit tudjunk alkalmazni. Ez biztosan sokat dobna az alapítványon, de mi türelmesek vagyunk, ennek is biztos eljön majd az ideje.

                                                                  Mit tanácsolnál azoknak, akik épp tervezik, hogy létrehoznak, egy a Skandináv Házhoz hasonló intézményt? Mivel kezdjék? Miknek nézzenek utána?
                                                                  Hú, ezt nehéz néhány mondatban összefoglalni: javaslom a lassan fejlődést és a függetlenséget, mivel akkor nagy baj nem történhet! Egyébként sajnos az első hónapok az alapítással járó adminisztrációval telnek, az izgalmasabb feladatok csak utána jönnek.

                                                                  Te dán szakon végeztél az ELTE-n. Akármilyen nagyszerűek is a dán filmek, köztudottan nem egy egyszerű nyelvvel állunk szemben. Mégis mivel győznéd meg azokat az embereket, akik valamely északi nyelven szeretnének tanulni, hogy épp a dánt válasszák?
                                                                  A kacifántos kiejtés miatt a dánt tartják a legnehezebbnek a skandináv nyelvek közül. Ha valaki megtanul dánul, akkor a svéd és a norvég nyelvek már sokkal könnyebben elsajátíthatóak utána.

                                                                  Végezetül szeretnélek megkérni, hogy avasd be az olvasókat a terveitekbe. Milyen programok várhatóak az elkövetkezendőkben?
                                                                  Most nyári szünet van az alapítványnál, szeptembertől azonban sok érdekes programmal készülünk, csak néhányat említenék ízelítőül: modern skandináv irodalmi estek, zenetörténeti előadások és koncertek, filmklub és társadalomtudományi előadássorozat. A részleteket megtalálhatja mindenki a honlapunkon: www.skandinavhaz.hu

                                                                  • jog a kultúrához
                                                                  • hagyományőrzés
                                                                  • Skandináv ház
                                                                  • interjú
                                                                    ]]>
                                                                    info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Szubjektív Thu, 15 Jul 2010 01:00:00 +0200
                                                                    Árral szemben https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/737-árral-szemben https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/737-árral-szemben Szendi Gábor pszichológus, gondolkodó, az orvostudományok igazságkereső kritikusa. Június 3-án jelent meg új könyve „Boldogtalanság és evolúció” címmel, amiben a depressziónak egy merőben új megközelítését tárgyalja. A szakmai felelősségvállalásról, a gyógyítást átszövő gazdasági lobbiról és a gyógyszeriparról is beszélgettünk.

                                                                    ember_szendigabor

                                                                    Mit takar Ön szerint az egészséghez való jog?

                                                                    Tudományos szempontból tekintve az egészséghez való jog azt jelentené, hogy az összes olyan vizsgálatot publikálják, amik alapján akár egy laikus, de még inkább egy szakember el tudja dönteni, hogy egy gyógyszer hatékony-e vagy sem. Valamint fontos lenne, hogy ezekhez a vizsgálatokhoz hozzá lehessen férni. Jelenleg az orvoslás szlogenje, miszerint a bizalmon alapul a gyógyítás, valójában egy hamisított bizonyítékokon alapuló kezelést takar. Rengeteg alkalommal fordul elő - a pszichiátriáról most nem is beszélve – hogy megalapozatlan gyógymódokat alkalmaznak, arra hivatkozva, hogy ezt tudományos vizsgálatok igazolják. Az azt cáfoló módszereket, vagy a gyógyszerek veszélyességét azonban eltitkolják. Az elmúlt húsz évben körülbelül húsz gyógyszert vontak vissza a piacról a halálos mellékhatások miatt. Az esetek egy részében az is kiderült, hogy a gyártó cég már a kibocsátáskor tudta, hogy ezek veszélyes szerek. A kibocsátás után el kell telnie pár évnek, mire megjelennek a hatékonyságot cáfoló esetek a szakirodalomban. Így telik az idő miközben emberek halnak meg.

                                                                    Az egészséghez való jog azt is takarja továbbá, hogy átláthatóvá kell válnia a tudományos szakirodalomnak. Nem állítom, hogy egy laikus majd elkezd böngészni a cikkek között, de önmagában a lehetőség biztosítaná, hogy a felelősségteljes szakemberek és érdekvédelmi csoportok megfelelő tájékoztatást nyújthassanak a közvélemény számára. Az egészséghez való jog sérelmét látom részben már az EU szintjén is, de Magyarországon is abban, hogy korlátozzák az alternatív gyógymódokat. Durva beavatkozásnak tartom, hogy a vitamin piacot oly módon akarják szabályozni, hogy teljesen nevetséges, az 1940-50-es években megállapított határértékekhez próbálják igazítani a napi fogyasztás mértékét, miközben bizonyítható, hogy annak a százszorosa is ártalmatlan a szervezetünkre.

                                                                     

                                                                    Ha már ott tartunk, hogy jogunk van az egészséghez, akkor felmerül annak a kérdése is, hogy kinek a felelőssége, hogy e jogot biztosítsa számunkra? Ha egy laikus emberből indulok ki, akkor ő a tudományos szakértekezést nem biztos, hogy érteni fogja. De kinek kell azt biztosítania, hogy mindez közérthetően hozzáférhető legyen minden érdeklődő számára?

                                                                    Sajnos nincs ilyen felelősség, az a probléma, hogy miközben évtizedekre szóló hatalmas hazugságok élnek (pl. a koleszterin-biznisz) megjelent a gyógyszeriparban az úgynevezett tulajdonosi tudomány. A tizenkilencedik században még létezett egy tudomány-eszmény, hogy a tudós az emberiség javát szolgálja, éppen ezért minden tudományos eredmény nyilvános volt. Szentgyörgyi például nem akarta a C-vitamint levédetni, mert azt mondta, hogy az mindenkié. Ha ma valaki egy ilyen volumenű dolgot fölfedezne, rögtön levédetné, és dúsgazdag ember válna belőle. Ezzel nincs is bajom. A baj ott kezdődik, hogy ha valaki tőkét fektet egy tudományos kutatásba, annak lesz valamilyen eredménye, utána ő dönt arról, hogy azt az eredményt nyilvánosságra hozza-e, vagy annak egy részét közli csak. Például készít egy új gyógyszert, megvizsgálják, és úgy találják, hogy hatékonyan csökkenti a vérnyomást, viszont ötszörösére növeli az infarktus kockázatát. Ez esetben nyilvánosságra hozzák, hogy hatékonyan csökkenti a vérnyomást és eltitkolják, hogy fokozza az infarktus veszélyét. A tulajdonosi tudománynak ez a problémája. Ezt egy nagyon komoly állami ellenőrzéssel lehetne csak szabályozni. Ehelyett a mai gyakorlat az, hogy a gyógyszeripar találja ki a gyógyszert, ő gyártja le, ő teszteli, és ő nyújtja be törzskönyvezésre. A gyógyszerhatóság egyet tesz: átnézi az adatokat. Vagyis nem folytat le független vizsgálatot. Az egész világon a törzskönyvezés szabályai hasonlóan néznek ki; ha valaki egy gyógyszert törzskönyveztetni akar, akkor két dolgot kell igazolnia. Az első, hogy van kettő olyan vizsgálat, amiben ez a gyógyszer statisztikai értelemben hatékonynak bizonyult, a másik dolog pedig az utóbbi egy-két év vívmánya, hogy most már minden klinikai vizsgálatot regisztrálni kell. Korábban működött a fiók-effektus, vagyis a nem jól sikerült vizsgálatok nagy része az orvosok asztalfiókjába kerültek. Ezt ez a regisztrációs rendszer megpróbálja kiiktatni.

                                                                    A probléma gyökere mégis az, hogy az állam kivonult a gyógyszerfejlesztésből és a gyógyszerellenőrzésből. Ezért valójában a gyógyszeripar és ezen keresztül az orvoslást is kivásárolták. Becslések szerint a szakirodalomban megjelent gyógyszerek, vagy eljárások hatékonyságát igazoló szakcikkek 20-40 százaléka hamisítvány. Aki pedig vezető szakember Magyarországon, vagy akár külföldön, azt már régen megfizette egy gyógyszercég.

                                                                     

                                                                    Mi nyújthat segítséget egy átlagembernek abban, hogy tájékozódni tudjon?

                                                                    A média egyértelműen nem látja el ez irányú feladatát, Magyarországon. Ha külföldön megnézzük a nagy szaklapokat, pl. a New York Times-t, vagy az Independent-et, akkor ott azt látjuk, hogy a szakrovataikba szakújságírók írnak, akik évek óta ezzel a területtel foglalkoznak és rendkívül felelősen és kritikusan vizsgálják a szakirodalmat. Ott nehezebben képzelhető el, ami Magyarországon könnyedén, hogy egy pszichiáter nagy bölcsen azt mondja, hogy az antidepresszánsok fantasztikusan hatékonyak és akkor ott ül egy újságíró, aki mindezt leírja és kritikátlanul megjelenteti. Nagy baj, hogy nálunk a média rendkívüli módon megtéveszti az embereket. Teljesen gátlástalanul hirdetik a koleszterin-hipotézist, hirdetik az antidepresszánsok hatékonyságát, és egy csomó más olyan orvostudományi, vagy pszichiátriai tévhitet, amik félrevezetik az embereket. Ilyen visszás helyzetben az egyén nagyon keveset tehet, mert a szakfolyóiratok fizetés nélkül nem hozzáférhetők, így vegyesen hamis és téves információk jutnak el hozzá, amit nem tud megfelelően szelektálni. A nagyobb és civilizáltabb országokban sok érdekvédő szervezet működik, amelyek szakértőket alkalmaznak, akik nagyon kritikusan olvassák a szakirodalmat és a laikusok számára közérthető nyelven jelenítik meg a vitatható tudományos eredményeket vagy az állításokat. Nálunk ez gyakorlatilag hiányzik.

                                                                     

                                                                    Ebben a tekintetben akkor azt hiszem a szakma és szakemberek felelőssége is lenne a tájékoztatás.

                                                                    Abszolút. Csak ez nem megfogható. Senki nem fog álmatlanul aludni, hogy képviseli a koleszterin-hipotézist, vagy azt állítja, hogy a nyugati táplálkozás úgy jó, ahogy van. Őket erre tanították meg. A tudomány, tudomásul kell venni, hogy tele van középszerű emberekkel. Amit tölcsérrel a fejükbe töltöttek azt visszaböfögik 20-30 éven át. A gyógyszeripar kézbe vette a kötelező orvos továbbképzéseket Magyarországon, és külföldön is. Ezeken a továbbképzéseken nem kritikus szemmel és nem a tiszta tudományt kapják a növendékek, hanem majd a gyógyszeripar fizetett embereitől tulajdonképpen reklámelőadásokat kapnak különböző gyógyszerek hatékonyságáról. Tehát elvész az egyén felelőssége. A pszichológus szakma kussol és lapít, meg van félemlítve. A pszichiátriai szakmát pedig megvásárolták. Minél korruptabb egy országban a pszichiátria, annál erősebben tudja a gyógyszeripar a hatását éreztetni. A mi kis országunkban meg lehetett tenni azt, hogy megölték a pszichoterápiát. A pszichológusok visszavonultak családvédelmi központokba, nevelési tanácsadóba, meg magánpraxisba, vagy elmentek kutatónak, netán reklámszakembernek. Akad egy-két ember, aki elszigetelten, otthon a fürdőszobában nem ért egyet a hivatalos nézetekkel, de nem mer ennek hangot adni, nem mer csoportba verődni, vagy valamilyen módon formát adni annak, hogy eljutassa az emberekhez az ellenvéleményét, mert attól fél, hogy ki fogják zárni, ki fogják rúgni a munkahelyéről. Nálunk nagyon erős ez a fajta nyomás.

                                                                     

                                                                    Akkor mégis kik és mit tehetnek e mítoszok lerombolásának érdekében?

                                                                     Tulajdonképpen – ez most naiv gondolat – de az állam részéről kéne olyan független intézményeket létrehozni, ha már nem megy amatőr önerőből, amik azt vizsgálnák, hogy adott gyógyszerek, kezelési módszerek mennyire hatékonyak. Ez azért naiv gondolat, mert hát teljesen nyilvánvaló, hogy oda olyan szakemberek jutnának el, akik végig mennek a kiképzés és a rangok megszerzésének hierarchiáján és mire elérnének ide, addigra őket már ötször megvásárolta körmönfontan a gyógyszeripar. Eltűntek a független szakemberek.

                                                                     

                                                                    Gondolkodott azon, hogy miért vált magányos farkassá a mítoszteremtőkkel és követőikkel szemben?

                                                                    Itt az a probléma, hogy amikor az ember azt mondja, hogy utánam, és nem megy utána senki, akkor ennek ez a következménye. Az ember egyszer csak megy tovább egyedül és akkor magányos farkassá válik. Azért én azt gondolom, hogy vannak követőim, csak azok nem merik a nevüket adni ehhez. Szoktak orvosok írni nekem, hogy elolvasták a Paleolit táplálkozás című könyvemet, azóta ajánlják a betegeiknek. Valamiféle partizán-akciók léteznek már az orvosi- és a pszichológus szakmában is, csak ez Magyarországon nem tud intézményesülni. Félnek az emberek.

                                                                     

                                                                    Ön szerint a napjainkra jellemző betegségek az agyban, vagy a gyomorban dőlnek el?

                                                                    Ha a népegészségügyi jelentőségű betegségekre gondolunk, tehát ha azt nézzük, hogy a huszadik században milyen nagy betegség csoportok jelentek meg, vagy, ha azt vesszük alapul, hogy a természeti népeknél milyen betegségek nem figyelhetők meg, amik viszont rendkívül gyakoriak a civilizált világban, akkor azt kell mondjam, hogy ezek egyértelműen a táplálkozásra vezethetők vissza. A rák pszichés aspektusával én is sokat foglalkoztam, ennek ellenére azt mondom, hogy ez túl van értékelve, és nagyon sokan visszaélnek vele. Természetes, hogy a stressz az immunrendszert befolyásolja, ez nyílván elősegíti a fertőző betegségek kialakulását. Kétségtelen, hogy a szív és érrendszeri betegségekben is a stressz az egyik tényező, amivel számolni lehet, ennek ellenére, ezek elenyésző hatások a táplálkozáshoz képest. A gyógyszeripar pedig mindig olyan betegségekben érdekelt, ahol élethossziglan lehet adni egy szert. Milliárdokat ölnek egy gyógyszercsaládba, egy kezelésbe, egy tévhitbe. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag, ha valakit tévesen kezelünk, akkor krónikussá tesszük a betegségét és nem megállítjuk az előrehaladását, hanem az illető állapota tovább romlik, ami újabb kezeléseket tesz indokolttá. Vagyonokba kerül majd ennek az embernek a megmentése, közben már ugyanannyit ráköltöttünk arra, hogy megelőzzük úgymond ezeket a bajokat.

                                                                     

                                                                    Miket sorolna a leggyakoribb civilizációs betegségek közé és miért?

                                                                    A metabolikus szindróma tulajdonképpen egy komplex anyagcserezavarra utal. Ennek következményeként a magas vérnyomást, és a magas vérzsírszintet szokták említeni, valamint a szív és érrendszeri megbetegedéseket, amik ugye a természeti népeknél ismeretlenek. A másik a cukorbetegség. A harmadik, meglepő módon a depresszió. Aztán itt vannak még az autoimmun betegségek is, például az egyes típusú cukorbetegség, a multiplex szklerózis, a pajzsmirigy zavarok, ezek szintén ismeretlenek a természeti népeknél.

                                                                     

                                                                    A paleolit táplálkozással ezeknek a betegségeknek a többsége megelőzhető lenne?

                                                                    Igen, sőt gyógyítható, vagy legalábbis javítható. Persze, például a szív és érrendszeri megbetegedésnél már bizonyított tény, hogy ezek visszafordíthatók. A táplálkozás területén megint ugyanaz tapasztalható, mint az orvostudományoknál: a nyugati táplálkozás mögött ott áll egy hatalmas monstrum, az élelmiszeripar. Ami még talán a gyógyszeriparnál is hatalmasabb, nem lehet kikezdeni. A mezőgazdaság, a tejipar, a húsipar, ezek olyan komplexumot képeznek, amik jelen vannak az emberek mindennapi életében.

                                                                     

                                                                    Volt olyan területe az orvostudománynak, ahol nem ütközött ilyen mítoszokba? Mert azt látjuk, hogy az eddig vizsgált témák mindegyike mögött iszonyatos gazdasági érdekek állnak. Azt látom, hogy Ön is belekóstol a tudományok széles területébe, amikről egy idő után kiderül, hogy az őket éltető alapvetések fele sem igaz…

                                                                    Így van, mindazt, amiben korábban hittem, ma bírálni kényszerülök. Pont azért, mert én is csak felszínesen olvastam a jéghegy csúcsát. Ha valami megjelent a szakirodalomban én azt úgy idéztem, hogy kétség sem férhet annak hitelességéhez. Ez egy naiv korszakom volt és tulajdonképpen hát picit az „antidepresszáns kérdés” nyitotta fel a szememet. Nem voltam már teljesen gyanútlan előtte sem, de mindig azt gondoltam, hogy ezek izolált jelenségek. Mostanra tényleg az a benyomásom nekem is, hogy bármit megkapirgálunk, ott villámgyorsan kiderül, hogy valami hamisítás van mögötte. Ez rendre megdöbbent engem is.

                                                                     

                                                                    Hogyan találja meg a legkülönfélébb témákat, amikkel a könyveiben foglalkozik?

                                                                    A „Depresszió ipar” című könyvemet, meg az azt megelőző tanulmányt, ami a Mozgó Világban jelent meg, tulajdonképpen Irving Kirsch amerikai placebo-kutató tanulmánya indította el, ami egy metaanalizis volt arról, hogy az antidepresszánsok a placebóval azonos hatékonyságúak. Amikor ezt elolvastam, rögtön megragadt a gondolataimban. Már korábban is fenntartásaim voltak az antidepresszánsokkal szemben, mert az ambulancián ahol dolgoztam, azt tapasztaltam, hogy bizonyos betegek esetében kéthónapnyi pszichoterápiás kezeléssel meg tudtuk gyógyítani az antidepresszáns kezelésekre „érzéketlen” betegeket. El kezdte csípni a szememet, hogy a pszichiáterek miért nem látják át, hogy hát nincs is olyan, hogy pánikbetegség, vagy ha van, akkor is ez egy kitágított kategória, mint a depresszió. Nem értettem, hogy a szakemberek miért nem egy-két pszichoterápiás eszközzel próbálkoznak meg először, miért nyúlnak rögtön antidepresszánsokhoz, amik ezek szerint nem hatékonyak a betegeknél. Aztán jött a Kirsch tanulmány, és akkor innentől elkezdtem kritikusabban nézni a dolgokat.

                                                                     

                                                                    A „Nők felemelkedése és tündöklése” című könyvéhez honnan merített ihletet?

                                                                    Az orvoslásnak az egyik fő problémája, de a pszichológiának is, hogy az evolúciós gondolat hiányzik belőle. A mai orvoslás úgy tekinti az embert, mintha tegnap valaki előállított volna valami bonyolult szerkezetet, és nekünk most már csak vizsgálni kellene, hogy ez miért így működik, és mivel lehetne befolyásolni. Az evolúció ezzel ellentétben mivel kifejlődésében vizsgálja a szervezetet, minden probléma ennek vetületében jelenik meg. Ha ebből a nézőpontból vizsgálódunk nagyon sok mindent meg lehet tudni az emberről, meg az emberi lélek sajátosságairól, a nemek kapcsolatáról. De ezek ugye nem az én találmányaim. Nagyon szerettem ezt a kötetet készíteni, mert érdekes téma szerintem, túl a viccességén. Engem nagyon érdekelt mindig, hogy hogyan működünk igazából.

                                                                     

                                                                    Minden témakör tekintetében bőséges hivatkozással, és nagy szakirodalommal dolgozik. Hogyan állnak össze a könyvei?

                                                                    A tudományos gondolkodás úgy működik, hogy van egy ötlet, egy koncepció, ami már nyilván korábban összegyűjtött adatok meg összefüggések átszűréséből alakult ki. Ez képezi a vezérfonalat, ami mentén az ember elindul és megvizsgál minden fellelhető tudományos vizsgálatot, szakcikket. Ha a vezérgondolattal szembehelyezkedő, annak ellentmondó tanulmányra találok, akkor egy-egy kiemelkedő cáfolatot megvizsgálok, szétszedek és kimutatok. Egy vizsgálat igazi cáfolata mindig az, ha magában a vizsgálatban tudjuk kimutatni. Ebben az intenzív alkotói szakaszban még rengeteg mindent begyűjtök, azt még mind elolvasom és integrálom, és menet közben is alakul persze a könyv.

                                                                     

                                                                    A szakirodalomnál mi alapján tudja eldönteni, hogy mi számít hitelesnek azok közül, amikkel dolgozik?

                                                                    Ha a paleolit táplálkozás témáját nézzük, ma egy olyan közleményt leközölni, hogy mondjuk tízezer embert megvizsgáltunk, és akik azok közül szívbetegségben haltak meg, azoknak érdekes módon alacsonyabb volt a koleszterinszintje, mint a biztonságosnak tartott határ - aki egy ilyen tartalmú cikket leközöl, akkor egészen biztos, hogy nem hogy érdeke fűződne hozzá, hanem kockázatot is vállal az írásával. Nagyon sok tanulmánynak úgy lehet fölmérni a hitelességét, hogy az illető a mainstream-mel egyező dolgot állít-e. Mindig azokban a vizsgálatokban kell inkább kételkedni, melyek a mainstream-hez csatlakoznak, tehát a kórust erősítik. Persze vannak olyan állítások a mai orvostudományban, amik helytállóak. Nem kell mindent kikezdeni, viszont érdemes a felszínt egy picit megkapirgálni. Ha a tudományos forradalmak szerkezetét megnézzük, akkor először kialakul egy „paradigma” ami lényegében úgy tűnik, hogy magyarázza az akkor ismert tényeket és adatokat. És mindig vannak, amik kilógnak a paradigma alól, engem ez utóbbiak érdekelnek elsősorban.

                                                                     

                                                                    Minden korszakban nehéz volt és ma talán a korábban említett gazdasági lobbi hatása miatt még nehezebb szembe helyezkedni az uralkodó paradigmával. Mi motiválhat valakit, hogy a szakmai karrierjét, előremenetelét kockáztatva kritikusan viszonyuljon a tudományokhoz?

                                                                    Most tulajdonképpen ezzel oda érkeztünk, hogy egyrészt becsületesnek lenni valószínűleg sok ember szemében luxus, viszont szerintem sok ember meg nem tud más lenni. Nem akarom itt magam fényezni, de én nem tudtam más lenni. Nyilván gyerekkorban az ember még nem tudós, de már igazságkereső. Bizonyos személyiségtényezők kellenek ahhoz, hogy azután később az ember belecsöppenve a tudomány világába akkor ott ezeket a hozott képességeit elkezdje kamatoztatni, mondjuk a tudományos igazság érdekében. Ha most azt nézzük, hogy hány ilyen ember van, és hányan tudják közülük bejárni a tudományos képzésnek az útját és tudnak eljutni oda, hogy végül függetlenül eltarthassák a családjukat… A legtöbben elakadnak valahol; vagy értelmetlen küzdelmekbe mennek bele, vagy lelkileg nem bírják, föladják, elhagyják a pályát, és akkor maradunk egy kevesen: a tudomány szolgálatában.

                                                                     

                                                                     

                                                                    • Kertész Anna
                                                                    • Szendi Gábor
                                                                    • interjú
                                                                    • kép
                                                                    • pszichológia
                                                                    • egészséghez való jog
                                                                    • orvostudomány
                                                                    • táplálkozás
                                                                    • depresszió
                                                                    • gyógyszeripar
                                                                      ]]>
                                                                      info@humanamagazin.eu (Kertész Anna) Ember Thu, 17 Jun 2010 01:00:00 +0200
                                                                      A szépség foglyai - a plasztikai sebészet diadalútja https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/szubjektiv/item/732-a-szépség-foglyai-a-plasztikai-sebészet-diadalútja https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/szubjektiv/item/732-a-szépség-foglyai-a-plasztikai-sebészet-diadalútja A második évezredben minden eddiginél nagyobb szerepet kap a művi tökéletesség, vagy legalábbis megközelítésének vágya. Elég csak a plakátokat, magazinokat, és azok hirdetéseit figyelnünk, vagy a televízióból, filmekből megismert sztárokat csodálnunk, akik mindig jól néznek ki – legalábbis ezt próbálják nekünk sugallni. Mindemellett a dömpingszámban sugárzott kórházsorozatok olyan közel hozták a nézőkhöz a legkülönbözőbb orvosi beavatkozásokat, hogy azok már teljesen a mindennapok részévé váltak. De valóban elég lenne ennyi lökés az embereknek, hogy „könnyedén” kés alá feküdjenek, vagy jobban a felszín alá kell ásnunk, hogy megkaphassuk a válaszokat? A következő interjúban dr. Kelemen Ottó, plasztikai sebész segít rávilágítani a hazai…

                                                                      Miért lett plasztikai sebész?

                                                                      1987-ben szakvizsgáztam általános sebészetből. Magyarországon a plasztikai sebészet egy ráépített szakvizsga, még manapság sem lehet első képesítésként megszerezni, ellentétben a fejlettebb nyugat-európai országokkal.

                                                                      Nem divatból és a kecsegtető jövő miatt választottam ezt a specialitást. Találkoztam olyan esetekkel, amelyeket nem tudtam megoperálni, meggyógyítani. Így be kellett vallanom magamnak, hogy én ezeket nem tudom megoldani. Ez adott nekem egy olyan motivációt, ami miatt eldöntöttem, hogy az ilyen, a speciális plasztikai ismereteket igénylő eseteket kezelését is elsajátítsam. Egyébként is van bennem egy örökletes tanulási vágy, a mai napig tanulok, és folyamatosan képzem magam. A ’90-es évek elején sikerült a plasztikai sebészeti szakképesítést megszereznem, amely Magyarországon az égéssebészetet is magába foglalja. Természetesen esztétikai plasztikai sebészettel is elkezdtem foglalkozni, mert arra is volt igény. De az alap, amiből kiindultam, az a helyreállító plasztikai sebészet volt. Csak 1997-ben indítottam el a magán praxisomat, amikor már a plasztikai sebészet mindkét területén kellően tapasztaltnak és felkészültnek éreztem magam.

                                                                       

                                                                      Milyen korosztály veszi igénybe a plasztikai beavatkozásokat és milyen nemi arányokról beszélhetünk köreikben?

                                                                      A nemek közti arányok lassú átalakulásának vagyunk a szemtanúi, ugyanis egyre több a férfi páciens. A férfiak aránya fokozatosan nő, a saját tapasztalataim alapján huszonöt-harminc százalék már a férfiak aránya az összes páciens között. Ez régebben - úgy tíz évvel ezelőtt - mintegy tíz százalékkal alacsonyabb volt. Azt tapasztalom, hogy a férfi páciensek kicsit zárkózottabbak, nehezebben nyílnak meg, még inkább igénylik az intimitást, a diszkréciót, és egy kicsit szemérmesebbek is. Ha a korosztályokat nézzük, azt tapasztalhatjuk, hogy már a tinédzserek is szeretnének plasztikai műtéteket! Nagyon korai a nemi érés, és különösen a kamaszlányok hangsúlyozzák erőteljesen nemi identitásukat. Ehhez hozzátartozik a másik nemnek való megfelelési vágy, ami az esetleges alkati hiányosságok korrekcióját hordozza magában. Nagyon kivételes esetben operálunk 18 év alatti pácienst, és csak egy-két műtétnek van olyan javallata, mely „megengedi” azt: lányoknál az orr és ritkán a súlyos emlő asszimetria, fiúknál és lányoknál az elálló fül jelenti a szakmailag indokolt kivételt. Viszont ez a 18 éves korhatár szerintem nem jelenti azt, hogy ha valaki be is tölti azt, akkor már önállóan dönthet, és a kérésére bármilyen műtétet elvégzünk. A páciensek személyisége sok esetben még nem teszi őket alkalmassá arra, hogy egy esztétikai műtétet felelősséggel elvégezzünk. Még a 20 éves korosztályt más is motiválhatja, és különféle személyiségzavarok is fennállhatnak. Nagyon fontos, hogy ezeket a pácienseket kiszűrjük, pontosan meghatározott szakmai szabályok alapján. Nem ritkán be kell vonnunk más szakmák képviselőit is (pszichológust vagy pszichiátert) a műtét előtti konzultációba, és családi környezettanulmányra is szükség lehet. Csak így lehet felelősségteljes döntést hozni a műtét elvégezhetőségéről.

                                                                      A páciensek jelentős része a fiatal felnőttek közül kerül ki. Nagyszámú páciens jelentkezik a fiatal középkorú hölgyek közül, akik a szülés és a szoptatás után ismét önmaguk megjelenésére tudnak figyelni, és szeretnék a terhesség utáni nem kívánatos változások korrekcióját.

                                                                      Az életkor előre haladása, azaz az öregedés okozta változások műtétei ma reneszánszukat élik, közülük is egyre népszerűbbek az úgynevezett anti-aging kezelések. Azt látom, hogy már a harmincas éveik elején járó hölgyek első, apró, szemkörüli ráncocskái már plasztikai sebészhez viszik őket. Ezeknek a fiatalító beavatkozásoknak a felső határa igazából nem is húzható meg, mert 60-70 év feletti páciensek is felkeresnek a legkülönbözőbb kérésekkel. Ezek a fiatalító műtétek és kezelések elsősorban az arc-, a nyak-, a dekoltázs- és a kezek területeire összpontosulnak, tehát azokra a testrészekre, melyek állandóan szem előtt vannak.

                                                                      Vannak olyan páciensek, akik divatos dolgokat kérnek, mert úgy gondolják, hogy ez fontos a trendi megjelenésükhöz (pld.: ajaknagyobbítás, mert egy hírességhez akar hasonlítani). Én ezeket a kéréseket nem teljesítem, mert ezek az én értékrendszerembe nem férnek bele.

                                                                       

                                                                      Beszélhetünk a műtétek kapcsán trendbeli változásokról?

                                                                      Az alapvető tendencia az, hogy minél kevesebb heggel, minél kevésbé megterhelő módon, gyorsan gyógyuló és egyszerű érzéstelenítést igénylő módszerekkel fiatalodjanak meg a páciensek. Csak az elmúlt négy-öt évre visszatekintve óriási a fejlődés a szakmában ezen a téren. A beadható töltőanyagok felhasználása évről-évre megtöbbszöröződik szerte a világon. Ezek ráncfeltöltő és bőrmegújító (mezoterápiás), és ránctalanító (Botox) és egyéb, más kezelések.

                                                                      A hagyományos műtéti hegekkel és metszésekkel járó arc-és nyakplasztikai módszerek fokozatosan háttérbe szorultak. Előtérbe kerülnek a minimál invazív és az endoszkóppal asszisztált arc- és nyakplasztikák. A legújabb technika az úgynevezett Silhouette-arcplasztika (a halántéktájon egy 2 cm-es kis metszésből speciális, részben felszívódó sziluett-szárakkal  emelik meg az arc közepet, visszaállítván a fiatalos arckontúrokat). Ez a műtéti megoldás inkább a fiatal középkorú, tehát a 40-50-es éveiben járó korosztálynak javallott, mivel az ő arcbőrük még nincs annyira megereszkedve, hogy csak a hagyományos eljárás tudna rajtuk segíteni. A módszer is természetesen megismételhető idővel, és szakszerűen végezve elhanyagolható a szövődmény rátája. A változások másik területe az orvos technológiát érinti. Alakformálásra, fiatalításra, narancsbőr (cellulit) kezelésre alkalmas modern eszközöket fejlesztettek ki. Gondolok itt az ultrahangos, a lézeres, a rádiófrekvenciás, a villanófényes és a bőrcsiszolásos technikákra, stb. Ezek ma már általában számítógép által vezérelt kezelések, és akár egy kezeléssel is nagyon szép eredményt lehet elérni. És nem utolsó sorban, de soha nem látott mennyiségben tudjuk alkalmazni a legmodernebb kozmetikumokat is, akár műtétek elő- és utókezelésére, akár műtétek közben is (kiváló, hatékony és biztonságos vegyület: a hialuronsav). A mai korra jellemző még az úgynevezett „lunch-time-treatment”, amely magyarul egy akár ebédidőben is elvégezhető, max. 30 percig tartó fiatalító kezelést jelent. Leggyakrabban a Botox ránctalanító, ill. ráncfeltöltő injekciók (ún.: injektábilis implantátumok) beadását jelenti. Van ahol kéthetente vagy akár hetente is végeznek Botox kezeléseket, általában kozmetikai vagy szépségszalonokban. Ez a szemlélet főleg az elüzletiesedett országokra jellemző, és véleményem szerint nem követendő, mert sok szakmai szabályt figyelmen kívül hagy.

                                                                       

                                                                      Mennyire fontos a páciensek lelkiállapotának felmérése?

                                                                      A saját praxisomban időt és energiát nem sajnálva fordítok figyelmet a páciensekre. Egy-egy nagyobb esztétikai műtét előtti konzultáció egy-egy órát, és adott esetben többszöri alkalmat is igénybe vehet. A páciens nem egy munkadarab, aki bejön a rendelőbe, hogy elvégezzünk rajta egy beavatkozást. Tudatosan fel kell tárni a motivációit, meg kell ismerni a személyiségét. Ez nagyon időigényes folyamat, ráadásul olyan környezetre van szükség, mely meleg és barátságos miliőt ad, ahol intim, diszkrét körülmények vannak. Oda kell figyelni arra, hogy a páciens érezze, csak ő van ott és csak rá figyelünk. Minden kérdésére válaszolni kell, de meg kell kérni őt is, hogy válaszoljon őszintén a kérdésekre. Az esetek döntő többségében jellegzetes testi-lelki állapotok állnak fenn. Ezt tapasztalom az esetek nyolcvan-kilencven százalékában.

                                                                      De vannak problematikusabb páciensek is (mintegy 5- 10%). Esetükben a motiváció feltárása a legfontosabb, továbbá az életkörülmények vizsgálata (család, párkapcsolat, neveltetés, stb.). Mi motiválja őt? Egy divatos dolgot szeretne, vagy szeretne megfelelni valakinek, vagy úgy gondolja, hogy a rossz párkapcsolatát ezzel helyre tudja hozni? Ezek közül egyik esetben sem megoldás egy plasztikai műtét elvégzése. Ugyan hozzátehet, és hozzá is tesz a páciens a fellépéséhez és az önbizalmához a műtét, de önmagában egy esztétikai beavatkozástól az előbb említett problémák megoldását elvárni nem lehet. Gyakran találkozunk ilyen esettel, tehát ilyenkor nagyon fontos a testi énképzavar feltérképezése. Előfordul, hogy nem is létező torzulást képzelnek be maguknak, vagy irreális elvárással lépnek fel a doktorral szemben! Előfordul, hogy egy olyan személyiség fejlődési zavar áll fenn, amikor a páciens a teljes saját testi énképét nem képes elfogadni. Nagyon időigényes ezeket az eseteket felderíteni. Ezek a páciensek sokszor depresszív hangulatzavarban is szenvednek, emiatt zárkózottak, nagyon nehezen nyílnak meg, oldódnak fel. Ha a fiatal pácienst a szülők vagy társuk elkíséri, akkor sok esetben a hozzátartozók jelenléte a konzultáción fokozottabb gátoltságot eredményez. Nagyon fontos tehát a négyszemközti konzultáció, hogy a páciens meg tudjon nyílni, elmondja a különböző késztetéseit.

                                                                      Nagyon gyakran találkozunk olyan esettel, amikor ezeknek a lelki zavaroknak és kóros állapotoknak az okai a gyermekkori személyiségfejlődés zavarában, eltitkolt lelki sérülésben gyökereznek. Ezeket a pácienseket ilyen állapotban nem szabad műtétre vinni. Ilyen esetekben, ha helyesen meg tudtuk ítélni a probléma súlyosságát, pszichológus vagy  pszichiáter segítségére van szükség. A probléma az, hogy ezeknek a betegeknek nincs ilyen értelemben lelki-betegség tudata, és vannak köztük olyanok, akik a lelki gyógykezelést nem fogadják el. A páciensek döntő többsége tájékozódik az interneten, és olvasván azt az információt, miszerint az ilyen súlyos lelki zavarok esetén a szépészeti műtéteket a társadalombiztosítás támogatja, akkor erre alapozva kéri ezt a finanszírozási lehetőséget.

                                                                      Ez egy „22-es csapdája” helyzet, ugyanis az a páciens, akinek olyan súlyos depressziója van, hogy indokolt lenne a TB támogatott műtét, nos, az a beteg nincsen operálható állapotban. Ugyanis őt előbb meg kell gyógyítani, és a kezelését végző pszichiáternek kell majd véleményt mondania az operálhatóságáról. Gyakran alakulnak ki később is olyan élethelyzetek, amelyek újra szituatív depressziót okoznak. Tehát a beteg visszaesik, és kezdődik minden elölről. Az ilyen organikus lelki betegségben szenvedő pácienseket nem ajánlott megoperálni!

                                                                      Természetesen valamilyen fokú lelki zavart mindenkinek okoz egy ilyen, esztétikai panaszokkal járó állapot. Ennek mértékét, mélységét és fokát meg kell határoznunk.

                                                                      Amíg ez egy enyhe gátoltság, és a műtét elvégzésével segítünk ezen, akkor ezek a páciensek valóban megváltoznak, kivirulnak, önbizalommal teli lesz a fellépésük, jól fognak kommunikálni és sikeresek lesznek. A műtét tehát nem önmagában hozza meg a sikert, hanem a személyiségben létrejövő változás segíti a pácienst annak elérésében.

                                                                      A jó plasztikai sebész egyben jó pszichológus is, és jó pedagógiai érzékkel is rendelkeznie kell. A páciensnek mindig éreznie kell, hogy fontos minden kérdése, minden panasza.

                                                                       

                                                                      Mi a véleménye a mai ránctalanító krémekről, szérumokról, zsírégető sprayk-ről, illetve kapszulákról?

                                                                      Volt, van, és lesz is igény ezekre az alternatív módszerekre. Az emberek igénylik ezeket a módszereket. Úgy gondolják, hogy csodák igenis vannak, és hajlamosak hinni a mesékben. Azonban nagyon nehéz (drága és időigényes is lenne) tudományos vizsgálatokkal meghatározni és alátámasztani pld. egy könnyű és gyors fogyást ígérő étrend kiegészítő szer hatásosságát. Az életmódváltás alapvető a testsúlycsökkenés eléréséhez.

                                                                      A megfiatalító csodaszerekkel kapcsolatban is az előzőekkel megegyező a véleményem.

                                                                      Úgy gondolom, hogy ha valaki szépen és az életkorának megfelelően öregszik, szép és harmonikus lehet a megjelenése bármely életkorban. De ezt el is kell tudni fogadnia!

                                                                      • beteg jogok
                                                                      • interjú
                                                                        ]]>
                                                                        info@humanamagazin.eu (Köhler Krisztina) Szubjektív Thu, 17 Jun 2010 01:00:00 +0200
                                                                        "A Föld sorsához képest gyíkfing, amit mi művelünk" https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/607-a-föld-sorsához-képest-gyíkfing-amit-mi-művelünk https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/607-a-föld-sorsához-képest-gyíkfing-amit-mi-művelünk Erős kisugárzás, cinkos mosoly és fürkésző tekintet, ő Hajós András. Laza, a maga módján szociális és mindenről őszintén megmondja, amit gondol. Talán éppen ezért tud hiteles maradni, mindegy, hogy éppen énekel, műsort vezet, jótékonysági gyűjtésen vesz részt vagy interjút ad a Humanának. A környezetvédelemről, a zöldekről, a biciklikről és a társadalmi felelősségvállalásról is beszélgettünk.

                                                                        ember_hajosandras_1
                                                                        Mit foglal magába számodra az, hogy élhető környezet? Mitől lesz élhető egy környezet?

                                                                        Én csak a saját élhető környezetemet tudom megfogalmazni, amiben sokkal kevesebb ember lenne és lassabban mennének a dolgok. Az én környezetem sokkal inkább szociokulturális oldalról közelíthető meg, mint mondjuk a környezetvédelem szempontjából. Szerintem a fák, a növények, az állatok mellett az emberi psziché is a környezet része, így elsősorban a fenntartható normalitás érdekel. Nem szeretnék máshol élni, mint Budapest, viszont örülnék neki, ha azok, akik nem szeretik a fővárost, nem élnének itt. Lassabb, sétálósabb, biciklisebb, Duna-partra kimenősebb várost szeretnék, ahol emberek hevernek a zöldben. Más helyeken is éltem hosszabb ideig; Liverpoolban, Jászberényben, de sosem értettem azokat, akik egy-egy nagyvárosban tett látogatásuk után arról áradoznak, hogy ott kertek vannak és minden jobb. Ezt itthon is meg lehet valósítani, mint ahogyan egyre többen bicikliznek, vagy használják pihenésre, feltöltődésre Budapest tereit. Szerintem a várost elsősorban nem közlekedési útvonalként kell felfogni.

                                                                        Melyiket tartod a legélhetőbb városnak azok közül, ahol már jártál és miért?

                                                                        Nehéz ezt így eldönteni, az a két-három hét, amíg az ember valahol átutazóban van, kevés idő. Barcelonát nagyon csíptem, de bármelyik várost, ami tenger közelében van, azt szeretem, ezért zavar különösen az, hogy a Dunával nem kezdünk semmit, mert az, amitől a tengerpart olyan vonzó sokak számára - hogy ki lehet ülni, mindig történik ott valami - azt itthon is meg lehetne valósítani.

                                                                        Ha már azt említetted, hogy az élhető környezet számodra elsősorban szociokulturális szempontból lényeges, akkor milyen egy élhető társadalom?

                                                                        Egy élhető társadalom őszintébb, kommunikatívabb, ahhoz képest, amit ma Magyarországon tapasztalok, hogy az emberek ugyan fizikailag nagyon közel vannak egymáshoz, de szellemileg nagyon messze. Én ezt éppen fordítva szeretném. Hihetetlenül fárasztanak a meccsek, a játszmák az emberi érintkezések során, valószínűleg azért, mert egy nagyon szabad és őszinte közegben mozgok, mind a munkámat, mind pedig a baráti kapcsolataimat tekintve. Azt látom a mai magyar társadalomban, hogy a kis stressz csomagocskáinkat rakosgatjuk át egymásra. Ezt felválthatná a nyílt és őszinte kommunikáció. Ha mindenki egy picit rendbe tenné a saját életét, akkor már azzal sokat javíthatnánk a mindennapi kapcsolatainkon. Egyébként is én egy '68-as hippi vagyok a lelkem mélyén és vállalom, hogy a világbékéről is beszélni kell. A magyar popnak volt egyszer egy olyan vonulata, ami a társadalmi felelősségvállalást magának érezte, nagyon csípném, ha ez visszajönne.

                                                                        A zenén kívül milyen területeken lehetne még a társadalmi felelősségvállalást erősíteni?

                                                                        Nyilván a nagyvállalati szektornak van egy fokú felelőssége, ami most ezt a CSR „hárombetűset" benyalta. Én a civil társadalom magára találásában is hinnék, szerintem lassan leszoknak arról, hogy egy szent célért pályázzanak. Inkább az olyan kezdeményezésekben bízok nagyon, amik a saját környezetükben próbálnak meg valamilyen célt elérni. Ebben még nagyon hátul járunk. Saját magunkat tekintve pedig az önmérsékletben hiszek. Az utóbbi húsz évünk a szerzésről szól, bár nem tekintem magam sem antiglobalistának, sem kapitalizmus-ellenesnek, de azért bizonyos cinizmussal igyekszem e folyamatokat szemlélni. A megszerzett szabadság, a megszerzett jogok, a győzelem mind a szerzésről szólnak, holott ennek is egyensúlyban kellene lennie, ezért is hiszek az önmérsékletben. Ha az egész világ összeesküdik ellenünk, akkor is lehet annyi szerepünk a történésekben, hogy önmérsékletet gyakorlunk és nem agresszióval vagy indulatokkal próbáljuk kezelni a kellemetlen helyzeteket.

                                                                        Te mit teszel a környezeted védelméért?

                                                                        Próbáljuk teljesíteni a programpontokat; szelektív hulladékgyűjtés, amikor tehetem, biciklivel járok, és tudatos vásárlónak tartom magam. Amikor a kocsinkat vásároltuk, akkor egy bioetanollal is működő autót választottunk. Persze vádolhatnak a jóléti társadalom divat hibridségével, de leszarom. Én azt tudom, hogy egy autónk van, és amikor a dugóban állunk és a szinte nulla károsanyag-kibocsájtású bioetanol ketyeg az autómban, akkor én igenis büszke lehetek magamra és nem érdekel, hogy ugyanebből a pénzből vehettem volna például navigációs rendszert. Egyébként is hiszem, hogy a Föld egy nagyon bonyolult ökológiai szisztéma, nem működhet úgy, hogy elhatározzuk, hogy minden fát megmentünk, mert akkor a fakitermelők munka nélkül maradnak. Ezeket az összefüggéseket látni kell és érteni, szerintem a Földet nem lehet megmenteni a Rottenbiller és Király utca sarkán, ott csak a Rottenbiller és Király utca sarkát kell bizonyos ésszerű határok mentén megmenteni.
                                                                        Mindemellett azt gondolom fontos, hogy a környezetvédelmi szempontokat a gyerekeimnek is felvázolom. Az én generációm ezt felnőtt fejjel próbálja megtanulni, de mivel átadtuk a gyerekeinknek, lassan a mindennapjaink részévé válik. Nem vagyok betegesen környezetvédő, azt gondolom, hogy van olyan, amikor ki kell vágni a fákat egy parkolóház miatt, csak gondolkodjunk el rajta és ne automatikusan taroljunk, emellett pedig a tiltakozásnak is legyen meg a módja és az eszköze.

                                                                        Említetted, hogy a helyi problémákra helyi válaszokat kell adni. Ezek alapján mit gondolsz, a globális civil mozgalmak hatékonyak tudnak lenni?

                                                                        Nem tudok sokat erről a témáról, amit én a civil világból tapasztalok, az egy állandó küzdelem az európai bürokráciával. Szerintem én generációs okokból és a munkámból kifolyólag is kimaradtam ebből a nemzetközi körforgásból. A mi életünkben - akik a rendszerváltozás környékén kerültünk a munkaerőpiacra vagy az egyetemekre - még nem volt ilyen erősen jelen ez a civil vonal. A civil szféra egy nagyon jó felvevőterep, ahogy régen a katonaság volt, ahová a „mit kezdjek magammal bölcsészek" elmentek. Sorkatonaság helyett simán bevezetném a sorönkéntességet. Jót tenne minden fiatalnak, ha világot látna, kipróbálhatná magát, amíg nem dönti el, hogy mihez akar kezdeni.
                                                                        Látom ugyan a globális civil hálót, de messze nem tartom olyan erőnek, mint akár a globális művészeti hálót, internetet, vagy annak idején a '68-as eszmét. Nem tudom, hogy ez a civil életérzés mennyire tud végigsöpörni a jóléti társadalmakon. Irigykedve is nézem néha, hogy például azoknak a fiataloknak, akikkel a 100 Legszegényebb Magyar projektet csináltam, az életük részévé vált ez a munka. Nekem ez nagyon furcsa, számomra még a befutni, elérni, megcsinálni régi értékek állnak a középpontban. Látok ilyen fiatal srácokat, akik halálosan jól elvannak azzal, hogy ugyan nem keresnek sok pénzt, de értelmét látják annak, amit csinálnak. Ha erre van lehetőség, akkor ez baromi jó.

                                                                        ember_hajosandras_2

                                                                        Ha újrakezdenéd a pályádat, változtatnál rajta?

                                                                        Ha újrakezdeném egy raszta hajú, városi biciklista lennék, gerillazenész, aki megáll az utcán és a világbékéről énekel. De így sem panaszkodhatom, mert ha van valaki, aki megteheti, hogy a világbékéről énekel, akkor az éppen én vagyok. Nem nagyon hiszek az újrakezdésben, de például pont a biciklizéstől rengeteg tapasztalatot kaptam, amire nem számítottam. Ha valaki korábban azt mondja, hogy 35 körül ilyen mértékű szemlélet- és életmódváltáson megyek keresztül, biztos nem hittem volna el.

                                                                        Mi a véleményed arról, hogy híres emberek, kihasználva népszerűségüket, felhívják a figyelmet globális problémákra? Ez inkább önpromóció, vagy tényleg fel lehet ezzel kelteni több ember figyelmét egy-egy fontos téma iránt?

                                                                        Fontos dolog, de pont arra kell figyelni, amit említettél, hogy ez ne váljon önfényezéssé. Azt tartanám helyesnek, ha a médiában a közvéleményt formálók egy-két ügyet képviselnének. Ez persze nagyon kellemetlen tud lenni, hiszen így előfordul, hogy nemet kell mondani teljesen jogos felkérésekre is, de annak semmi értelmét nem látom, hogy hétfőn egy sajtótájékoztatón feltűnök roma ügyben, majd mire az a sajtóban megjelenne, már biciklis ügyben kampányolok, aztán valami egészen más cél érdekében állok ki. Ez hitelteleníti az üzenetet, szerintem. Mindenki tartozzon valahova, találjon magának egy ügyet, amit tényleg fontosnak tart, amiben hiteles tud lenni, mert különben nem működik. A kevesebb néha több.

                                                                        Te milyen ügyek mellett állsz ki?

                                                                        Az esélyegyenlőség, a roma kérdés, illetve az iskolai demokratizálódási folyamatok iránt még a szociológiai tanulmányaim során kezdtem el érdeklődni, a biciklis történetek személyes érintettség okán kerülnek előtérbe nálam, illetve viszonylag sűrűn járatom a számat konkrét belpolitikai kérdésekben is. A Heti Hetesben óhatatlanul szó van erről, de a radiocafé-s műsorunkban, a Bolhacirkuszban is előfordul a politika mint téma.

                                                                        Elképzelhetőnek tartod, hogy a jövőben az ember összhangba kerülhet a természettel?

                                                                        Szerintem az ember összhangban van a természettel a maga nagyon furcsa módján. Az ember is a természet része. Tudomásul kell venni, hogy azért még mindig a természet az úr, elég csak az árvizekre, vagy hasonló természeti katasztrófákra gondolni. Szerintem nagyrészt az ipari forradalom által felvázolt társadalom végét éljük és az információs társadalom ebből a szempontból kicsit más; a kevesebb autó és több wifi biztos, hogy valamennyit tisztít. Ezzel együtt azt gondolom, hogy a Föld sorsához képest gyíkfing, amit mi művelünk. Valahogy nem vagyok képes elhinni, hogy tönkre tudjuk tenni a Földet.

                                                                        • Kertész Anna
                                                                        • Hajós András
                                                                        • interjú
                                                                        • kép
                                                                        • élhető környezet
                                                                        • zene
                                                                        • társadalmi felelősségvállalás
                                                                        • környezetvédelem
                                                                        • bicikli
                                                                          ]]>
                                                                          info@humanamagazin.eu (Kertész Anna) Ember Thu, 13 May 2010 01:00:00 +0200
                                                                          „Mindannyian hiszékenyek vagyunk” - interjú Incze Zsuzsával https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/487-„mindannyian-hiszékenyek-vagyunk”-interjú-incze-zsuzsával https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/487-„mindannyian-hiszékenyek-vagyunk”-interjú-incze-zsuzsával Incze Zsuzsa és a Csellengők. Két név, ami mára összeforrt. Pár év és nagykorúvá válik a műsor, ami nézettségi rekordokat döntve, 1994-ben indult útjára a Magyar Televízióban. Azóta sok mindenen ment keresztül Zsuzsa, de „negyedik” gyermekétől képtelen elszakadni. Töretlen lelkesedéssel és kitartással végzi a sorsszerűen rá szabott társadalmi feladatot, így szerencsére minden hétvégén találkozhatunk Vele, és az emberi sorsokat, csellengő gyermekeket bemutató műsorával a Duna televízióban.

                                                                          ember_inczezsuzsa

                                                                          Milyen céllal indult a Csellengők és az eltelt tizenhat év alatt milyen változásokon ment keresztül a műsor?

                                                                           Érdekes véletlen a Csellengők indulása. Vagy talán sorsszerű? Amikor 1994-ben megjelent a Soul Asylum Runaway train (Rohanó vonat) című klipje, a látvány és a zene nem hagyott nyugodni. Televíziós sorozat lehetőségét láttam benne. Ennek tizenhat éve, s a klip elemei még ma is alkalmasak arra, hogy képernyő elé ültessék a nézőket. Akkor éppen a harmadik gyerekem születése után voltam. Abban az évben az akkor még egyetlen hazai televízió minden műsorát produkciós irodákhoz rendelték, s engem három gyerekkel nem vettek vissza az MTV1 egyik legnépszerűbb műsorába, az Ablakba. Stílusosan: az a „vonat” elment. Az amerikai klip kínálta téma azonban eredeti ötletnek bizonyult. Az, hogy eltűnt gyerekek fotóit beraktuk egy zenés klipbe, csak kezdete volt annak a televíziós humán szolgálatnak, amely a Csellengők címmel végül létrejött, s még ma is működőképes.

                                                                          Amikor az első adást túléltük, s megkerült az egyik, majd a másik gyerek, látni való volt, hogy a műsort készítő stábbal hatalmas lehetőséget kaptunk az sorstól, s egyben mérhetetlen felelősséget is vettünk a nyakunkba. Emberek avattak be az életük legsanyarúbb titkaiba, részesei lehettünk a semmihez sem fogható boldogságnak, amikor megkerült az, akiért a családja tűvé tette volna a világot. S mindehhez elég volt egy üzenet a Csellengőkben. Több mint tizenöt év alatt ez a műsor azonossá vált velem: önmagamat és a saját erkölcsi normáimat építettem bele.

                                                                          A cél tehát az volt, hogy visszaforduljanak, hazakerüljenek az elkóborolt gyerekek, és eközben minél kevésbé sérüljenek. Senki nem tanította azonban, hogyan kell bánni velük, hogyan kell ezt a műsort vezetni. Igyekeztem a „Csellengők produkciót” a magam képére formálni; úgy feldolgozni a történéseket, úgy segíteni az élet adta vészhelyzetek megoldását, s átformálni azokat a média nyelvére, ahogyan a saját életem konfliktusait is kezelni próbáltam.

                                                                          Folyamatosan változott, velünk együtt fejlődött a műsor. Egyre több felnőtt eltűnése került elénk. Bizonyossá vált, hogy ha egy felnőtt tűnik el, legyen az apa, vagy anya, akkor is a gyerek az áldozat. Erős egyszerűsítéssel: mindig a gyerekekről szól minden. Más jogszabályok, más kötelezettségek vonatkoznak azonban a gyerekek és a felnőttek eltűnése esetén az eljáró hatóságokra, illetve a családtagokra. Míg Magyarországon a kiskorúakat kötelessége a szülőknek keresni, addig a felnőttek szabadon eltűnhetnek. S ha a rendőr nyomára bukkan egy országos körözés alatt álló felnőttnek, csak akkor árulhatja el a családnak a hollétét, ha az eltűnt is beleegyezik. Ellenkező esetben nem. Ennek a látszólag vitatható megoldásnak az egyik fontos magyarázata az, hogy abban az esetben, ha családon belüli erőszak áldozataként tűnik el a felnőtt, s a rendőrség felfedi a hollétét, könnyen az erőszaktevő családtag kezére adhatja újra az áldozatot.

                                                                          Május 4-én lesz tizenhat éves a Csellengők, ez idő alatt nem találkoztunk két egyforma történettel. Bár a motivációk sok esetben hasonlóak, de jellegéből fakadóan minden esetben más és más emberi helyzetekkel találjuk szembe magunkat. Így aztán a műsor foglalkozik minden olyan szociális jelenséggel, amely konfliktus forrása lehet. Találkozunk a családon belüli erőszak, a prostitúció, a drog, az alkoholproblémák, a munkanélküliség, a hajléktalanság áldozataival, a gyermekvédelem rendszerébe került gyerekek, vagy a munkanélküliségtől szenvedő felnőttek történeteivel, az iskolai gondokkal, az identitásból eredő problémákkal, gyakorlatilag minden olyan területtel, amivel Magyarország lakossága szembesülhet bizonyos élethelyzetekben. Hihetetlen téma-gazdagság ez, amit az élet kínál és tár elénk. Ez tartja életben a műsort.

                                                                          Ilyen kényes témák esetében hogyan sikerült a műsornak elkerülnie a bulvárosodás csapdáit és megőriznie a hitelességét?

                                                                          Rengeteg olyan műsorfolyam van ma Magyarországon és Európában is, amely álságos emberi történeteket mutat be, indulatokat, erőszakot gerjeszt. Nem oldja az emberekben a feszültséget és nem javít a lelki egészségükön. Személy szerint én megvetem ezeket a műsorokat, hiszen nem az a céljuk, hogy kapaszkodót nyújtsanak a bajba jutottaknak, ellenkezőleg: megszégyenítve szórakoztatnak. Miközben nekünk, a médiában dolgozóknak, akik óhatatlanul formáljuk az emberek gondolkodását, az a feladatunk, hogy tisztességes szándékkal, emberi alázattal, s nem álságos jóindulattal a segítségre szorulók felé forduljunk.

                                                                          Nekem örök vágyam a hitelesség megőrzése, amit soha senkinek nem adnak ingyen. Naponta meg kell dolgoznod érte, nem átörökíthető, prolongálni sem lehet. Kötelez, hogy kitartóan, feltételek nélkül képviselj valamit, amely által önmagadat is képviseled. Ez a legnagyobb, s a leginkább sérülékeny kincsed. Ez az, amit a legkönnyebben el tudsz veszíteni.

                                                                          Ahhoz, hogy az ember ne menjen rá ezekre a témákra, az kell, hogy hite szerint szakmailag, emberileg mindent megtegyen és így rajzolódjon ki számára egy tiszta képlet. Tisztán fekete-fehér helyzetek, történetek persze nem léteznek. A sokszínűséget, a naponta másként és másként megmutatkozó tanulságokat kell folyamatosan ébren tartani ebben a műsorban. Minden esetben nyitottnak kell lenned, hogy teljes lényeddel tudj az emberek felé fordulni. S ez nem engedi meg számodra, hogy bíráld a történet szereplőit, az adott helyzetet, vagy a körülményeket. Aztán, ha fel tudod oldani az embereket, akkor – tiszta szavakért cserébe – őszinte szavakat kaphatsz tőlük.

                                                                          Az elmúlt évtizedben négyszeresére nőtt a csellengők száma hazánkban. Az Ön megítélése szerint, milyen folyamatok állhatnak a növekvő számú eltűnések hátterében?

                                                                          Az uniós csatlakozásunk idején elég jelentős változás következett be hazánkban: megjelent az internet és ledőltek a kommunikációs határok. Az emberi kapcsolatteremtés átalakult, olyan közel férkőztek a felhajtók egy-egy internetes kapcsolatban kiszemelt áldozatukhoz, hogy az elhurcolt, becsapott lányok és fiúk története mindennapivá vált – csakúgy, mint a személyiségükből kiforgatott, kihasznált, kényszermunkára fogott munkavállalóké. Mindannyian hiszékenyek vagyunk és hajlamosak arra, hogy egy emberi kapcsolat, esély reményében csak azt akarjuk látni, amit elérni szeretnénk.

                                                                          Mára nem csak a kommunikációs határok tűntek el, egyre könnyebben áramlik a határokon át mindenféle embertömeg, a drog, szabadabbá vált az emberkereskedelem, a bűnözés és a fegyverkereskedelem is. Mindezekre nem készült fel Magyarország. Sem a jogalkotók, sem a hatóságok, sem az érdekvédők, de még a család intézménye sem. A gyerekek az iskolában is korlátlanul hozzájutnak az internethez és ezzel együtt olyan lehetőségekhez is, amiknek korábban a létezéséről sem tudtak. Mi pedig, mint az alulképzett, mindenből kimaradt felnőttek társadalma, a mai napig nem tudjuk azt a helyzetet megfelelően kezelni, hogy a gyerekeink nem arra szocializálódtak, hogy a rájuk zúduló nyilvánosságot és lehetőséget veszélyként is értelmezni tudják. Mert – korukból eredően – többnyire nem tudnak különbséget tenni a veszélyek, az esélyek és a lehetőségek között.

                                                                          Magánemberként hogyan tudja ezt a sok emberi tragédiát feldolgozni? Képes a magánéletéttől külön választani a műsorban vállalt segítő szerepét?

                                                                          Mindaddig, amíg egy-egy történetnél kevéske esélyét is látom annak, hogy sikert érjünk el, nem adom fel. A siker persze a mi esetünkben is mindig relatív. Amikor bizonyosnak látszik, hogy a gyermek már nem él, a család számára mi még mindig a kapcsot jelentjük az eltűnt családtagjuk felé. Egy esélyt, hogy mindent megtehessenek azért, hogy előkerüljön – az utolsó percig. A bizonyság - még ha tragédia van is mögötte - mindig sokkal jobb, mint a bizonytalanság. Minden alkalommal végig kell gondolnom, hogy mennyire vehetem magamra „az árvák könnyét”. Tizenhat év „csellengős” életem alatt kiépítettem már bizonyos fékeket magamban; egy dolog a magánéleted, és egy dolog a munkád. Meg kell adni a kezdő lépést a rászorulónak, és utána elengedni a kezüket, hiszen az én dolgom az, hogy közvetítsek, hogy minél több emberhez eljuthassanak ezek a történetek, s velük együtt a műsor sokunkra érvényes üzenetei.

                                                                           Tizenhat évnyi szakmai tapasztalattal a háta mögött mit gondol, egy szülő mit tehet annak érdekében, hogy a gyermeke ne váljon csellengővé?

                                                                          Addig, amíg a gyerek meg tudja osztani a szüleivel az érzelmeit, be tudja avatni őket a gondjaiba, és szimbiózisban élnek együtt, kisebb az esély arra, hogy eltűnik. Mégis, még így is előfordulhat, hogy elrabolják, bűncselekmény áldozatává válik, vagy megbotlik egy napon, amit aztán nehezen képes feldolgozni és elbujdosik. S ha jön a Csellengők, segítségével a gyerek bizonyságot kaphat arról, hogy mennyire fontos a szülei számára, hiszen – félretéve a nyilvánossággal szembeni előítéleteiket - keresik és szeretik őt. Lehet, hogy áthallgatott éveken vannak túl, tele kérdésekkel és csalódásokkal, kudarcokkal, de megtapasztalhatja, hogy mégiscsak összetart a család. Mindannyian hibázunk, de a szeretet örökös bizonyságot tud nyújtani. Nekem pedig az a dolgom, hogy az otthonról hozott, kapott, szerzett bizonyosságot, szeretetet beleépítsem a műsoraimba, s közvetítsem mindenki számára. Szeretném hinni, hogy ha az ember a maga teremtette értékeket meg tudja őrizni és közvetíteni tudja a családja számára, akkor a gyermekei már jóval gazdagabbak s egyre védettebbek lesznek.

                                                                           

                                                                           

                                                                           

                                                                           

                                                                          • Kertész Anna
                                                                          • Incze Zsuzsa
                                                                          • interjú
                                                                          • kép
                                                                          • csellengők
                                                                          • otthon nélkül
                                                                          • televízió
                                                                          • gyermek jogok
                                                                            ]]>
                                                                            info@humanamagazin.eu (Kertész Anna) Ember Thu, 15 Apr 2010 01:00:00 +0200
                                                                            „A tapasztalataimban hiszek”- interjú Joshi Bharattal https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/486-„a-tapasztalataimban-hiszek”-interjú-joshi-bharattal https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/486-„a-tapasztalataimban-hiszek”-interjú-joshi-bharattal Joshi Bharat papi kasztban született Indiában 1955-ben. A honlapján azt írja, hogy „...biztos vagyok benne, hogy a mi sorsunk nem előre meghatározott dolog.” Már harminc éve él Magyarországon. Ez sem lehet véletlen.  

                                                                            ember_joshibharat

                                                                            Hogy került Magyarországra?

                                                                            Joshi Bharat: Bábszínészként ösztöndíjat kaptam. Mielőtt idejöttem különböző országokban jártam. A bábosoknak van egy nemzetközi szövetsége, és rajtuk keresztül kaptam az ösztöndíjat.

                                                                            Hogyan lett az Állami Bábszínház művésze?

                                                                            J. B.: Magyarországon végeztem el a bábszínész képzőt. Ez akkoriban a Színművészeti Főiskolának egy kihelyezett szakja volt. Papírom van róla. Régen, a nyolcvanas években, ahhoz, hogy valaki színész vagy rendező lehessen az Országos Rendező Iroda (ORI) engedélye kellett. Ez is megvolt nekem.

                                                                            Mi tetszett meg Önnek hazánkban?

                                                                            J. B.: Akkoriban magas fokú nyugalom volt. A szűkösséggel együtt járt a nyugalom is. Az emberek sokkal melegszívűbbek voltak. Stockholmból jöttem ide. Nagy volt a kontraszt. A színház és a bábszínház is nagyon tetszett. Tehát ez egy összetett dolog volt.

                                                                            Van-e valamilyen kialakult képe a magyarokról?

                                                                            J. B.: Harminc éve élek itt, tehát már nem tudok kívülállóként véleményt mondani. Ha az ember harminc évig él valahol, akkor már nem külföldi. Pláne ha a munkáim nézem: magánpraxisom vagy a tévét. Teljesen másként látom az embereket, mint sok átlag magyar ember. Ha ilyen szempontból nézzük, akkor nagyon érzelmesek és sokkal bizonytalanabbak. A lelke mélyén valahol mediterrán, de inkább keleti a lelkülete a magyar népnek. Lehet érezni, hogy ami történik körülötte az távol áll  tőle, ezért van magas fokú bizonytalanság mindenkiben. Attól befelé fordulóvá, gyanakvó válik az ember. Hozzáadódik ez az állandó túlélési kényszer, amiben van. Emiatt szétesik az, aminek alapnak kellene lennie. A nyolcvanas évek elején még lehetett látni, hogy nagyon fontos a családi kapcsolat, ami mostanra sokkal bizonytalanabbá vált.

                                                                            Hogyan sajátította el ilyen jól a magyar nyelvet?

                                                                            J. B.: Úgy tanultam, mint a csecsemők. Külföldiek számára volt magyar nyelvtanfolyam. Aztán váltottam, mert rájöttem, hogy így igazából nem működik a dolog. Túl lassú volt. Két hét után is azt gyakoroltatták az emberekkel, hogy hány óra van és mennyibe kerül a tojás. Nem működött, így nem is ment volna. Ahogy emberekkel beszéltem, úgy rám ragadt.

                                                                            Milyen szellemben neveli a lányait?

                                                                            J. B.: A Joshi-módszer szerint. Nem választom külön. Nem lehet Magyarországon indiai módszer szerint nevelni, mert az nem működne sehogy se. Ugyanakkor a lányok apja indiai, tehát a szellemisége megjelenik, de direktben nem az indiai rendszer szerint történik a nevelés.

                                                                            Színésznek tanult, Indiában közgazdász végzettséget is szerzett, érdekli a kozmológia és jártas a sorselemzésben is. Ön minek tartja magát?

                                                                            J. B.: Nem tudom, hogy mi vagyok. Talán majd kész leszek valamikor. Nyitott és kíváncsi embernek tartom magam, aki semmit nem tagad ki csak azért, mert rosszul hangzik vagy semmit nem fogad el, mert jól hangzik. Tapasztalataimban hiszek.

                                                                            Volt olyan, amit nehéz volt megszoknia Magyarországon?

                                                                            J. B.: Most már nincs olyan, viszont eleinte volt. Furcsának tűnt pár dolog, de akkoriban nagyon tipikus indai emberként néztem a világot.

                                                                            Mit mondana, hogyha Magyarországot kellene ajánlania egy külföldinek?

                                                                            J. B.: Nem hiszek abban, hogy bárkinek bármely országot tudnám ajánlani. Ez embertípus kérdése, ezért nem is merek senkinek semmilyen országot ajánlani, de egy biztos: itt azért jó és melegszívű emberekről van szó.

                                                                            Ön hogyan ünnepelte a húsvétot?

                                                                            J. B.: Ugyanúgy mint mindenki más. Régen, amikor ez tényleg működött akkor locsolkodtam, de sajnos ez már kiveszőben van. Nem úgy működik mint régen.

                                                                            • Áts Márton
                                                                            • Varga Norbert
                                                                            • Joshi Bharat
                                                                            • interjú
                                                                            • kép
                                                                            • televízió
                                                                            • otthon nélkül
                                                                              ]]>
                                                                              info@humanamagazin.eu (Áts Márton és Varga Norbert) Ember Thu, 15 Apr 2010 01:00:00 +0200
                                                                              Más szemmel Magyarország https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/szubjektiv/item/481-más-szemmel-magyarország https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/szubjektiv/item/481-más-szemmel-magyarország Más szemmel. Mások szemén keresztül. Vajon Pimenta, Todd, Mehmet, Danila és Kembe-Sorel Arthur mit szeret Magyarországban?

                                                                              szubjektiv_masszemmel


                                                                              1.) Miért szeretsz itt élni?

                                                                              2.) Mennyire volt nehéz elhelyezkedned?

                                                                              3.) Mihez tudsz a legnehezebben alkalmazkodni?

                                                                              4.) A te megfogalmazásodban mit jelent magyarnak lenni?

                                                                              5.) Általánosan mi a véleményed a magyarországi bevándorlók helyzetéről?

                                                                              Pimenta, capoeira és táncoktató

                                                                              1.) Elsősorban mert a magyarok szeretnek engem, meg a népem, és áltálában a magyarok egy nagyon kedves nép. Az ország gyönyörű, sok kulturális tevékenységgel.

                                                                              2.) A munkával kapcsolatosan kicsit nehéz, még most is, mert külföldiként a bürokrácia eléggé megnehezíti a helyzetünket. Azután, hogy hivatalosan is tanultam magyarul, (kb. 1 évet) sokkal könnyebb lett a helyzet, de a hideg időjárás nagyon kínoz minket.

                                                                              3.) Ahhoz, hogy nem lehet hangosan élni. Én eredendően zajos típusú vagyok, hangosan beszélek, imádom otthon a hangos zenét, és ezt nem mindig szabad; szegény szomszédaim...hihihi. És sajnos nincs tengerpart! :(

                                                                              4.) Számomra azt jelenti, hogy büszke vagy a népedre, ismered a történelmét, hogy eszel paprikás krumplit és nyaralsz a Balatonon...Imádsz külföldre menni, de mindig haza vágysz. Még akkor is ha a politikai helyzet nem egyszerű, akkor sem adod föl a reményeid! Tudsz mindent Petőfiről, Puskásról aki a KIRÁLY!!! Tisztában vagy azzal, hogy sok művész, tudós, magyar származású. Egyszer elvileg a Nobel díj átadáson a hivatalos nyelv a magyar (komolyan) volt, mert a legtöbb tudós Magyarországról származott...ennyi! :) (szerk. Pimenta a Manhattan tervre gondolhatott: A tervben részt vettek magyar tudósok is, egy öttagú atomfizikusokból álló kutatócsoport; melynek feje az olasz Fermi Enrico volt, a többi tagja Fermi híres űrlakói, akik magyarok voltak.)

                                                                              5.) Egyre jobb, most már jobban megértem, hogy nehéz itt az embereknek, az anyagi szempontok meghatározzák az emberek kedély állapotát... Én személy szerint félek a szkinhedektől, mert előfordult, hogy megverték a brazil barátaimat, ezért szomorú vagyok. És azért is, mert nem tudunk kimenni utcára a nemzetközi ünnepeken...Úgy mennék én is a magyar családommal, de ilyenkor otthon kell maradni,mert bánthatnak.

                                                                              Todd Williams

                                                                              1.) Ez nem teljesen más, mint az otthonom. Van néhány különbség, például a konyha, a kaja, meg a mindennapi szokások. De az embereknek ugyanúgy van munkája, szórakoznak, olyan mint otthon, sőt mivel én egy kisebb városból jövök és Budapest egy igazi nagyváros, ahol minden van, ezért is szeretek itt élni. A másik pedig, hogy nem csak Budapestről beszélek, ha itt élek, hiszen Magyarország igazi európai ország, emiatt azért is jó itt élni, mert az emberi kapcsolatok közelebb vannak, mint Amerikában, ahol mindenki kocsit vezet, emiatt kevesebb az emberi érintkezés. Mikor gyalog megyek itt az utcán este valamelyik nap, hajnali háromkor is látok valakit, akit ismerek, ezért is szeretek itt élni.

                                                                              2.) Először nagyon nehéz volt, mert nem tudtam beszélni magyarul és nem csak ez volt a probléma, mert ha nem tudod beszélni a nyelvet, akkor nem ismered a kultúrát sem. Nem tudtam, hogy kéne vásárolni, bemenni egy könyvtárba, nem tudtam semmit. Elég nehéz volt, de voltak barátaim, akik segítettek nekem. Megismertem egy ausztrál csávót, aki átlátta a problémámat és megmagyarázta nekem, hogy kéne itt élni. A kultúrát és a mindennapi dolgokat volt nehéz megszokni, de az emberekkel nem volt gond, mindenhol vannak jók meg rosszak.

                                                                              3.) Először biztos, hogy az adminisztrációhoz; a telefon, az Elmű, a bürokrácia, a posta. A posta, az nehéz hely, mert maga az épület nem annyira jó, mert nincs hely sorban állni, mindent lehet ott csinálni, de annyira hosszú és bonyolult, hogy ilyen dolgokat nehéz még mindig nekem intézni.

                                                                              4.) Először is, aki itt született Magyarországon, másodszor beszélni kell magyarul, harmadik pedig, hogy fehérnek kell lennie. Ha valaki itt született és jól beszél magyarul, de kínaiak a szülei, senki nem fogja gondolni, hogy ő magyar. Vannak kivételek, például az Erdélyben vagy Felvidéken születettek, ők is magyarok, de szintén fehérek. Azt gondolom, van egy másik leírása is a magyarnak, ha valaki mondja magáról, hogy magyar. Én amerikainak vallom magam, mert ott születtem, beszélek angolul és fekete vagyok.

                                                                              5.) Nagyon befogadó a társadalom szerintem. Nem érzem, hogy van egy ilyen probléma a külföldieknek. Itt Magyarországon a rasszizmus főleg az itteni helyi emberektől, elsősorban a romák és zsidók ellen él. Erről a két csoportról a magyarok mást gondolnak, mint mondjuk egy másik fajta külföldiről. Tehát úgy látom, hogy van egy ilyen nagy csoport, aminek az a neve, hogy külföldiek, és van egy ilyen különleges romák és zsidók csoportja. És ezt a magyarok a fejükben megkülönböztetik. Emiatt gondolom, hogy nincs egy ilyen probléma a külföldieknek, mindegy hogy fekete vagy sárga.

                                                                              Kostil Danila, videoklip rendező

                                                                              1.) Ez úgy kezdődött, hogy amikor 1996-ban idejöttünk az egész családdal meglátogatni a rokonainkat még gyerekek voltunk az öcsémmel, és nem emlékszem pontosan az okaira, de valamiért annyira szomorúak voltunk, amikor hazafelé a vonatra szálltunk, és ez feltűnt a szüleinknek is. Talán csak egy gyerekes megérzés volt, de valami már akkor nagyon megtetszett Magyarországban. Jártam már sok helyen a világban, és laknék is szívesen jó pár helyen, de azért valamiért mindig ide húz a szívem, és ha Európa más nagyvárosában élnék, akkor valószínűleg nagyon hiányozna. Röviden szólva: az öcsémmel együtt beleszerettünk az országba.

                                                                              2.) Soha nem ért negatív megkülönböztetés a származásom miatt, és hátrányt sem szenvedtem semmiben emiatt. De ha lett is volna rá példa, akkor sem szívesen adnék ennek hangot.

                                                                              3.) Az itteni emberek teljesen más a temperamentumúak, mint az oroszok, és ez a különbség néha érthetetlenné teszik számomra a magyarokat. Magyarországon például indokolatlanul pesszimisták az emberek, ezzel szemben az oroszok indokolatlanul optimisták. Ott mindennek a jó oldalát nézik, pedig sok gond van. Itt Magyarországon nincsenek akkora problémák szerintem, de ennek ellenére az emberek mindenből óriási gondot csinálnak. Ilyen szempontból tehát nagyon is számít, hogy ki hol született, mert az ember viszi magával azt, amit gyerekkorában otthon kapott. Éppen ezért egyfajta különbség örökre meg fog maradni köztem és a magyar származású barátaim között is.

                                                                              4.) Ugyanazt, mint mondjuk orosznak, vagy franciának lenni. Azt jelenti, hogy egy kultúra tagja vagy, de ennél nem többet.

                                                                              5.) Nem rossz a helyzetük, de szerintem vannak olyan reális dolgok, amikkel sokkal jobb, és nem mellesleg könnyebb is lehetne az életük. Itt elsősorban a bevándorlókra vonatkozó törvényekre gondolok. Magyarországon nagyon nehéz állampolgárságot szerezni, vagy éppenséggel itt élnie annak, aki nem EU tagországból, vagy a schengeni övezeten kívülről jött ide. Most huszonöt éves vagyok. Tizenkettő voltam, amikor idejöttünk, és harminc évesen lehet majd magyar állampolgárságom. Előtte be sem adhatom a kérelmemet, még akkor sem, ha közben feleségül veszek egy magyar lányt. Tehát lenne még mit javítani a bevándorlók helyzetén, de szerintem csak akkor lesz valamiféle változás ebben az ügyben, ha egy olyan miniszternek a figyelmébe kerül a téma, akinek valamelyik ismerőse külföldi, és valamilyen szinten így ő is átlátja majd ezt a problémát.

                                                                              Yilmaz Mehmet, egyetemi hallgató

                                                                              1.) Öt évvel ezelőtt jöttem Magyarországra, tanulás céljából. Még most azért is itt vagyok, mert Corvinus Egyetemen tanulok. Másfél évem van hátra a diplomáig. És feleségem is magyar. Emiatt a két dolog miatt vagyok Magyarországon. Sok mindent szeretek itt. Például, hogy nagyon szélesek a tanulási lehetőségek. Az iskolában nagyon segítőkészek, a tanárok nagyon jók. Az élet sokkal könnyebb, mint Törökországban.

                                                                              2.) Az iskolámat úgy találtam, hogy ugyanitt tanult egy barátom, és oda tudtam én is menni. Nagyon-nagyon könnyű volt beilleszkedni, mert mindenki, a hallgatók is kedvesek voltak.

                                                                              3.) Nem tetszik például, hogy főleg baráti körben, nagyon gyenge a kapcsolat. Rokonok között is eléggé. Az nekem ilyen szempontból hiányzik. Például barátaimat hívom hozzám, akkor kevesen jönnek. Ritkán találkoznak egymással, ez nekem furcsa, mert Törökországban a héten legalább egyszer összejöttünk, beszélgettünk, teáztunk, egy kávézóban találkoztunk, vagy vacsoráztunk együtt, aztán elmentünk valahová szórakozni.

                                                                              4.) Szerintem az a magyar, aki magyarnak született. Nálam az is számít, hogy azon a nyelven beszélsz, és azt a kultúrát el tudod sajátítani, és akkor az ember magyar lehet. Aki Törökországba született, de anyukája, vagy apukája magyar, az magyar lehet, de aki öt vagy tíz éve él itt, az az ember nem lehet magyar. Akármennyire is jól beszéli a nyelvet.

                                                                              5.) Én nekem voltak itt a barátaim kórházban, nagyon jók az ottani orvosok és nővérek. Tényleg nagyon-nagyon rendesek. Más helyeken is így van, csak a Bevándorlási Hivatalnál szokott probléma lenni. Ez a legrosszabb hely az itteni külföldieknek szerintem. Főleg akinek évente le kell cserélnie a tartózkodási engedélyét, állandóan hosszabbítania kell, annak tényleg nehéz. Mert ha az ember idejön, akkor tehernek érzik azt a munkát, amit okozok nekik. De nem hiszem, hogy ez magyar politika hibája, hanem a hivataloké.

                                                                              Kembe Sorel- Arthur, televíziós és rádiós műsorvezető

                                                                              1.) Itt találtam meg az érvényesüléshez szükséges alapokat, így itt élek. Persze sokszor megfordul az ember fejében, hogy esetleg külföldön próbálkozzon, de valami mindig visszatart. Talán a bizonytalanság. Sokan mondják, hogy az, aki nem mer külföldre menni, az gyáva. Én egyszerűen nem szeretnék mindent a nulláról kezdeni, és egyszerűen nem hiszem el, hogy ne lehetne Magyarországon becsületes kemény munkával komoly egzisztenciát létrehozni. Szerintem, ha valami nagyon rossz dolog nem történik, akkor itt maradok, hiszen itt születtem, ez a hazám.

                                                                               2.) A kilencvenes évek elején a rendszerváltoztatás(nem elírás) után rengeteg verekedésben volt részem a különböző skin-head csoportokkal, amiből aztán lettek komolyabb jogi következmények is. Mára az e fajta nyílt konfrontáció már gyakorlatilag eltűnt. Persze nem teljesen. Mindig vannak olyan napok, amikor egy-egy elkapott szófoszlányból fura dolgok kerekednek, de már nem annyira jellemző. Egy időben több, mint száz álláshírdetésre jelentkeztem teljesen sikertelenül. Akkor még azt gondoltam, hogy bennem van a hiba. Ma sem gondolom azt, hogy mindig minden sikertelenségért mások a felelősek, de egy barátom hívta fel a figyelmemet egy dologra. Egy bankban dolgozik, ahol egy megüresedett pozícióra kerestek egy munkatársat, és a követelményeknek megfeleltem. Viccből mondtam neki, hogy majd én jelentkezek az állásra (akkor már a Duna-tv-nél dolgoztam), mire ő csak annyit mondott, hogy a főnökeit ismerve nem nagyon javasolja, hogy beállítsak egy önéletrajzzal. A véletlenek nagyon szerencsés egybeesése, és egy kis tudatosság is közrejátszott abba, hogy mára már a Duna Televízió szerkesztő-műsorvezetője lehetek, a RadioCafe műsorvezetőjeként dolgozhatok és a Játékszínben olyan nagyságokkal léphetek színpadra, mint Balázsovits Lajos és Tordy Géza.

                                                                               3.) Nem volt mihez alkalmazkodnom, hiszem Magyarországon születtem, itt nőttem fel és itt is jártam ki az iskolarendszer minden lépcsőfokát. Voltak azért kitérők. 1989-ben egy évet Párizsban töltöttem, majd a 2003-as évet Nizzában másoddiplomás képzésen. Talán azt a sok szomorú és gondterhelt arcot volt nehéz mindig megszokni egy-egy ilyen hosszabb külföldi tartózkodás után, mint amiket a négyes-hatos villamoson látok naponta.

                                                                               4.) Sokan nem tudják elválasztani a fizikumot az identitástudattól, pedig szerintem a kettőnek semmi köze egymáshoz. Főleg egy ilyen szó szerint sokszínű történelemmel rendelkező országban, mint Magyarország. Tatárjárás, török uralom, Monarchia és a szovjet megszállás, hogy csak a jelentősebbeket említsem. Szerintem a magyarság nem származás, hanem identitástudat kérdése.

                                                                               5.) Annak ellenére, hogy a Radiocafe-n vasárnaponként sokat foglalkozunk az esélyegyenlőség kérdésével az Africaféban, igazából csak a sajtóból értesülünk a bevándorlók általános helyzetéről. Az Európai Únió sok olyan projektet támogat, ami elviekben közelebb kellene hozza egymáshoz a különböző kultúrákat. Nem tudom mennyire lehet megoldani egy könyvvel, vagy egy rövidfilmmel ezeket a problémákat, de nem látok nagy esélyt rá. A megoldás az lenne-és most előjön egy kicsit a sci-fi rajongó oldalam is, mert megvalósíthatatlan a kivitelezése-, hogy minden kisgyermeket egy vagy két hónapra egy teljesen más kultúrkörbe kellene küldeni a szülőkkel együtt, teljesem más kontinensre. Csak így lehetne elejét venni mindennemű megkülönböztetésnek, mert "a gyerekek azzal foglalkoznak, hogy kinek milyen kisautója van és nem azzal, hogy ki indián, afrikai, zsidó vagy cigány." (Bombera Krisztina utólagos engedelmével idéztem az április 7-i héten megjelenő Nők Lapjából).

                                                                              • bevándorlás
                                                                              • esélyegyenlőség
                                                                              • kép
                                                                              • interjú
                                                                                ]]>
                                                                                info@humanamagazin.eu (Jakab Magda, Kertész Anna, Molnár Kriszta, Sós Eszter) Szubjektív Thu, 15 Apr 2010 01:00:00 +0200
                                                                                Senki sem tökéletes és a világ sem az https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/349-senki-sem-tökéletes-és-a-világ-sem-az https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/349-senki-sem-tökéletes-és-a-világ-sem-az Interjú Mugyenzi Innocenttel a népirtásról és a jelenlegi ruandai helyzetről Mugyenzi 1989-ben született Ruandában, családjával az 1994-es népirtás idején hagyták el az országot. Ugandába töltötte gyerekkora nagy részét egy menekülttáborban, majd Walesben tanult a United World College of the Atlanticben. Jelenleg az Egyesült Államokban él, a Colby College első éves hallgatója.

                                                                                 

                                                                                ember_mugyenzi
                                                                                Ruanda, az „ezer domb országa'', kelet-afrikai állam, amely 1962-ben nyerte el függetlenségét Belgiumtól. Legtöbben akkor hallottak róla először, amikor a Juvénal Habyarimana elnök elleni 1994-es merénylet után legalább félmillió ember lett népirtás áldozata az országban.

                                                                                Hogy élted túl a népirtást?
                                                                                Ötéves voltam. Az apám tuszi, egy munkatársa figyelmeztette a közelgő eseményekre, még idejében el tudott menekülni. Aztán két évig nem láttam. Az anyám hutu, őt átengedték az úton, a testvérem és én szerencsére az ő igazolványán voltunk bejelentve, így éltük túl az eseményeket.

                                                                                Vannak emlékeid a népirtásról?

                                                                                Persze. Elvesztettem a nagyanyámat és a nagynénémet, akik mindig hiányoznak, különösen az emléknapokon. Később a menekülttáborban rengeteg árvával és megcsonkított emberrel találkoztam. Múlt nyáron UWC-diákokkal tértem vissza, több emlékközpontot is meglátogattunk.

                                                                                Hogyan befolyásolja a népirtás a világlátásodat?

                                                                                Senki sem tökéletes és a világ sem az. Egy kis probléma gyorsan átcsaphat valami nagyobba. Lelőtték az elnök repülőgépét, és ártatlan polgárokat gyilkoltak meg, akik nem érdemelték meg halálukat. Mindnyájan felelősséggel tartozunk, öreg vagy fiatal, hogy harcoljunk az igazságért, és hogy biztosítsuk, hogy soha nem történnek ilyen gonosz és önző dolgok.

                                                                                Hogyan lehetséges a népirtáshoz hasonló eseményekről beszélni? Megérthetik ezt olyanok, akik nem mentek rajta keresztül?

                                                                                Az emberek talán nem tudják elképzelni a népirtást, de szerintem mindenki tanulhat belőle. Sokan, akikkel beszéltem, megértettek valamit belőle. Minél többet hallanak róla, annál jobban el tudják képzelni az eseményeket, és azt, hogy hogyan lehet ezeket a jövőben elkerülni.

                                                                                Mi a véleményed a jelenlegi helyzetről az országban és a régióban (Uganda, Kongó, Kenya, Tanzánia)? Milyen esélyt adsz a demokráciának? Szerinted a Kagame kormányzat biztosítani tudja a békét?

                                                                                Kongó kivételével, ami a szerencsejátékok terepe, történt előrehaladás. Ruanda sokat tett, hogy polgárai összefogjanak, Uganda túllépett a Kony-féle Isten Ellenállási Hadseregén (LRA), Kenyában is béke van a koalíciós kormányzás alatt. Ruanda tekintetében nem hiszem, hogy Kagame egyedül biztosíthatná a békét, ez össztársadalmi felelősség. Minél jobb az együttműködés az emberek között, annál inkább eltűnik majd a népirtás ideológiája.

                                                                                És Nkunda és a jelenlegi események?
                                                                                A kongói események egyszerűen szánalmasak. Szerintem a szerencsejátékosok uralma alatt áll az ország. A legtöbb harcban álló csoportnak nincsenek meghatározott céljai, ha kimerülnek az ásványkincsek, béke lesz. Azért azt szeretném megemlíteni, hogy a kongói eseményekben jelentős szerepük van a multinacionális vállalatoknak, és más gazdag embereknek. Nekik nem áll érdekükben a béke, mert piacokat veszíthetnének. Kína adja el a legtöbb fegyvert a különböző afrikai lázadó csoportoknak, nyersanyagokért cserébe. Az ilyen emberek nem kívánják a háború végét.

                                                                                Mesélj, arról kérlek, hogyan kerültél az Egyesült Államokba és mik a jövőbeli terveid?
                                                                                Ugandában egy helyi általános iskolába, majd középiskolába jártam. Amikor hallottam az United World Colleges programról, jelentkeztem. Az interjúk után, a sok menekült közül engem választottak ki. Utána több amerikai egyetemre is jelentkeztem, végül a Colby mellett döntöttem. Jelenleg közgazdaságtant és nemzetközi politikát tanulok, 2013-ban fogok végezni. Szeretnék továbbtanulni, később pedig visszatérni Ruandába, és valamilyen nemzetközi szervezetnél vállalni munkát.

                                                                                • Prinz Dániel
                                                                                • Mugyenzi Innocent
                                                                                • interjú
                                                                                • kép
                                                                                • Ruanda
                                                                                • népirtás
                                                                                • háború és béke
                                                                                  ]]>
                                                                                  info@humanamagazin.eu (Prinz Dániel) Ember Thu, 18 Mar 2010 00:00:00 +0100