Nyomtatás
2013. szeptember 29., vasárnap 17:55

György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély

Írta:  Patakfalvi Czirják Ágnes

allatkertAz Erdéllyel kapcsolatos kérdések medrét meghatározza történetileg, hogy a hely két, egymás mellett párhuzamosan működő, egymásra kevéssé reflektáló, ellentétes érdekeket képviselő nemzetépítési stratégia része volt, amelyhez az ideológiai talpalávalótkülső, nemzetállami centrumokból húzzák.

Erdély, olyan szimbolikus politizálások és performatív cselekvések tárgya és terepe, amely egyszerre szolgáltat és szolgáltatott muníciót a magyarországi identitásstratégia intézményesített lokalizációs gyakorlatainak és a nemzeti reprezentációknak[1], és ettől függetlenül, a román nacionalista törekvéseknek[2].

Ettől a párhuzamosságtól valamennyire elszakadva, a következőkben a magyar nyilvánosságban megjelenő Erdély-reprezentációk, a magyar hatalmi és politikai harcok kisajátító mechanizmusai, történeti-kulturális és társadalmi gyökerei kerülnek a boncasztalra. Egyre gyakrabban megfigyelhető, hogy a közbeszédben az Erdélyről kialakult narratívák instrumentalizálódnak, és az azokhoz kapcsolódó konszenzusok a különböző csoportok hatalmi stratégiáinak rendelődnek alá, mivel a magyar nemzeti reprezentáció, a kisebbségek figyelembevételén keresztül nem korlátozódhat a nemzetállam határaira, a múlt-reprezentációkban kitüntetett szerepet kapnak a nemzetállam határain kívül elhelyezkedő területek (lásd Zombory 2011). Ezért a múltkonstruálás egyik bevett technikája, hogy a lokalizációs gyakorlat során a hely „kultikus térré” alakul egy „történetietlen időben”. Az eredmény sok esetben összeférhetetlen a helyi közösségek hétköznapi tapasztalataival, gyakorlataival, ezért csak azok a mozzanatok képesek beépülni a narratívákba, amelyek alkalmasak a szimbolikus cselekvések és identitás-megőrző gyakorlatok formáját ölteni. A sikeresen teret hódító ahistorikus beszédmódok, a mítoszok és idősíkok (magyar, székely, „szkíta”, stb. mítoszok) összetorlódásából, a nyilvánosságban Erdélyről egy olyan narratívaszerkezet alakult ki, amely köszönő viszonyban sincs az erdélyi Erdély-képpel, az önreprezentációk és én-gyakorlatokkal, valamint a kisebbségi irodalomban kialakult beszédmódokkal. Az erdélyi kisebbségi irodalom (litterature mineur[3]), amely a maga történetein keresztül folyamatosan megpróbálta megteremteni saját mozgásterét, kialakítani azt a keretrendszert, amelyben hiteles tud maradni, és megalkotni, kikísérletezni azt a beszédmódot, amelyen keresztül képes önmagát megfogalmazni, a magyarországi nyilvánosság számára többé-kevésbé egy távoli, más érzékenységekkel játszó szöveg maradt. Ebben a kiegyensúlyozatlan hatalmi viszonyban azok a hitelessé avatott erdélyi személyiségek, helyszínek, cselekedetek  érhették és érhetik el a magyar nyilvánosság ingerküszöbét, akiket/amiket az kiemelt, áruba bocsátott és narratívába illesztett.

György Péter új könyve, Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély rafinált módon közelít a személyesség, a nemzeti identitás emlékhelyeinek topográfiája, a Trianon-trauma különböző aspektusai, a reprezentációk és narratívák kusza hálózatai, és az elképzelt Erdélyek felé. Az elképzelt helyekhez kötődő lokális tudások felelevenítése, az emlékezés és felejtés mechanizmusainak feltárása elengedhetetlennek tűnik a Trianon-trauma megemésztéséhez. A nemzeti identitás megélésének lokalizációjában, a szimbolikus, kultikus helyek felavatásának folyamataiban Erdély mint a nemzeti létezés ősi, autentikus és igaz formája jelenik meg,[4] teljesen leválasztva az aktuális földrajzi, kulturális, politikai kontextusától, egy kipreparált, fogyasztható élménnyé sűrűsödve össze. György Péter új könyve ezt az imaginárius egységet (az élmény, a hely, a helyhez fűzött jelentések, illetve ezek fogyasztása) a Trianon-trauma elemzésén keresztül, több szálon futó társadalomtörténeti dimenzióval egészíti ki, miközben az emlékezetpolitikát, a traumát hordozó elemek és kontextusok összefüggéseit is vizsgálja. Esszékötetében a szerző, eddigi munkásságához híven, az emlékezet politikája mögött meghúzódó folyamatokat fejti fel, a Trianon-trauma félmondatait, végig nem gondolt indulatait, ideológiákat igazoló jelentéseit és reprezentációit, amelyeket a mai magyar nyilvánosság importál, földrajzilag lokalizál, illetve kitüntetett kultuszhelyekké alakít[5].

Erdély a magyarországi nyilvánosság kontextusában egy foucault-i értelemben vett heterotópiává alakult, olyan elképzelt hellyé, amely a nemzet ősi eredetét és nagyságát hivatott megtestesíteni, az ehhez kapcsolódó „bizonyítékokat” lokalizálni, és ezzel párhuzamosan, nagyvonalúan „megfeledkezni” a helyi magyar, kisebbségben élő közösségekről, életük kulturális-politikai és társadalmi kontextusairól. Erdély olyan non-lieu-vé alakult (lásd Augé[6]), amelyben a nemzeti identitás megtapasztalásának élménye a fogyasztás kiüresedett aktusain, rítusain keresztül konstruálódik. A szakadékot, amely a fogyasztáshoz kapcsolt jelentések (a nemzeti érzés megélése) és a valós helyszín, kontextus között (egy másik ország, egy másik kultúra) feszül, egy ködös történelmi, politikai, szakrális massza tölti meg, és mindez olyan eufemizáló narratívát feltételez, amelyben a szemlélődő önmagát, saját identitását ismeri fel, „mintha a végeredményben a szemlélődő helyzete válna önnön látványosságává.” (Augé 2007: 81) A szemlélődő számára a nemzeti kötődés és identitás ezeknek a folyamatoknak a során egy fogyasztható élménnyé sűrűsödik: „A médiumváltás egyben habitus- és kulturális tőkeváltást is jelent. Mindazok számára, akiknek a mondatokból összerótt nemzeti történelem idegen ország maradt, a nemzeti emlékhelyekből összeálló történelembe való belépés azonnali siker reményével kecsegtet. A nemzeti identitás reprezentációinak leválasztása a reáliákról olyan fordulat, amelynek jelentőségét nehéz túlbecsülni. (…) A történelem történeteinek rekonstrukciója helyett a történelminek kinevezett terek kultusza olyan fordulat, amely jelentőségével hamarabb tisztába jön valaki, mint jelentésével, és következményével.” (György 2013: 379) Ezt a médiumváltást és annak hátterében meghúzódó tendenciákat a szerző kiemelt problémának látja, a neotradicionalizmus különböző megnyilvánulási formáit pedig kifejezetten károsnak.

Ezeknek a folyamatoknak, és megnyilvánulási formáinak az eredményeképpen Erdélyt az autentikus másságából, valós történetek és események értelmezéseiből, érzelmekből és ömlengésekből, szimbolikus politikai attrakciókból, performatív gyakorlatokból, zsánerképekből és szimbolikus térfoglalásokból, az ellenállás és megmaradás heroikus mítoszaiból, és ugyanakkor az otthontalanság döbbenetéből, a másságot távolról szemlélők kényelméből és közönyéből gyúrták szorgos kezek, életkorra, nemre, fajra való tekintet nélkül. György Péter új könyve azt mutatja be, hogy hogyan lehet új fejezetet nyitni ebben a viszonyrendszerben, hogyan lehet elmesélni mindazt, ami az etnoturizmuson és a politikai kisajátítások eufemisztikus, ahistorikus és neotradicionalista narratíváin túl létezik. Hogyan lehet értelmet adni annak az Erdélynek, ami a kommunista pecsét nyomát magán viseli, amelyben szerepet kap a kisebbségi magyar irodalom önreflexiója, az emlékezetpolitikai verseny erdélyi alakítóinak eredményessége, amelyben az interetnikus viszonyok hétköznapiak, és a kisebbségi lét, az egyén és közösség viszonyának egy ismeretlen csillagrendszerét alakította ki.

György Péter új kötete tizenhat fejezeten keresztül tárgyalja Trianon-trauma restitúcióját, a képzelt Erdély kialakulásának rekonstrukcióját. Ahogyan pontosan megfogalmazza: „Trianon jó példa arra, hogy a tér és idő nem euklidészi, tehát nem objektív keretei a történeti eseményeknek, hanem jelentésteremtő és azt lehetővé tevő konstrukciók kulturálisan determinált, folyamatosan az adott politikai kontextus függvényében változó összefüggésrendszere.” (György 2013: 91) A szerző munkásságából már ismert metodológiai apparátussal közelít a Trianon-trauma felé, megvizsgálja a különböző kultuszhelyek használattörténetét, az elmúlt évtizedek gombamód szaporodó emlékhelyeit és tárgyait, ugyanakkor beemeli az elemzés tárgykörébe az irodalmi reprezentáció rétegét is. Elsőként olyan, a békediktátum időszakából származó munkák kerülnek elemzésre, amelyek jól mutatják, hogy: „a Monarchia végével összeomlott a társadalmi képzelet és az identitások, különbözőségek addigi összefüggéseinek egyensúlya.” (György 2013: 163) Másrészt az erdélyi, legfőképp a Forrás-nemzedékekhez tartozó szerzők munkáinak kontextusa kerül elemzésre. A romániai kommunizmus éveiben, amelyekben az etnokulturális elnyomás elleni küzdelem esszenciálissá vált, a kisebbségben élő (magyar) közösségeknek folyamatosan szembe kellett nézniük azzal a paradoxonnal, miszerint a közösség fennmaradásáért folytatott küzdelemben a közösség iránti lojalitás egzisztenciális kérdéssé válik. György Péter olyan meghatározó személyiségek szerepének és munkáinak adja lebilincselő olvasatát, mint a filozófus Bretter György, Székely Szabédi László, vagy a hányattatott sorsú Szilágyi Domokos. A könyvben megszólalnak a kortárs romániai magyar humán értelmiség legismertebb alakjai, megelevenedik a nyolcvanas évek közepén akítv Limes kör, majd a kétezres években alakult, az Éneklő Borz „élő folyóirat”, utalás történik a Tranzit Ház és a Láthatatlan Kollégium által szervezett: Emberi piramis – beszélgetések a pártállami diktatúráról konferenciára és beszélgetéssorozatra, amely a maga nemében a mai napig egyedülállónak mondható[7].

A szerző azonban a megszólaltatott szereplők szelekciója során kifejezetten a hozzá közel álló retorikai területnek[8] ad hangot. Kevés szó esik ezeknek az értelmiségi csoportoknak a román társadalomba való beágyazottságáról, a román–magyar helyi viszonyokról, a könyv számára ezek a kérdések érintőlegesen jelennek meg, miközben nehéz lenne Kolozsvárt románok nélkül elképzelni, és a közönség számára fontos szövegeket, írásokat, szereplőket ettől a párbeszédtől leválasztani. A könyv fajsúlyos kritikával él a magyarországi nyilvánosságban megjelenő Erdély-reprezentációk elnagyolt és önkényes jellegével szemben, és habár a „határon helyezi el” a beszélő pozícióját[9], Erdély az esszékben folyamatosan a magyar Erdély marad. Ezen a távolságon és paradoxonon a címet adó Bodor Ádám történet old, ami képes megidézni a romániai kommunizmus emlékeinek szelét, az írás, az lefolytatott párbeszédek pozícióját és szerepét az akkori társadalomban. Az erdélyi magyar és a többségi magyar nyilvánosság közötti távolság, a hangsúlyozások gyakorlatának érzékeltetésében beszédesek lehetnek azok a tematikák, amelyek a múlt feltárása, a felejtés és az emlékezés egyensúlya kapcsán felmerülnek. Míg a magyar nyilvánosságban leginkább a hetvenes évekig megtörtént események rekonstrukciója kerül középpontba, az erdélyi magyar kisebbség egyik kitüntetett feladataként a „titokratikus” társadalmi berendezkedést, a nyolcvankilenc előtti időszak feltárását tűzte ki célul.

Tény, hogy a György Péter munkáiban kikristályosodott metodológia kifejezetten jó szolgálatot tesz az Erdély-kérdés megvitatására, és a Trianon-trauma pontos elemzésére. A könyv gazdag anyagot mozgat meg, és egyszerre több reprezentációs síkot képes összekapcsolni. Úgy gondolom, hogy az emlékezetpolitikával kapcsolatban a könyv nélkülözhetetlen irányt szab a múltról való párbeszédek hangsúlyainak kijelölésében, ugyanakkor képes a közbeszédben megjelenő hisztériát is figyelembe venni és kezelni.

 

Irodalom

Augé, Marc (2007) A helyektől a nem helyekig. Anthropolis 4(1-2): 62-82.

Balázs Imre József (2006) Minor és maior nyelvhasználai módok az erdélyi magyar irodalomban. In: Kisebbségkutatás 2006/2

Feischmidt Margit (2005) A magyar nacionalizmus autenticitás-diskurzusainak szimbolikus térfoglalása Erdélyben. In: Feischmidt (szerk.) Erdély-(de)konstrukciók. Budapest-Pécs. Néprajzi Múzeum – PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék. 7-50.

György Péter (2013) Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély. Budapest. Magvető.

Tóth Sándor (1987) Jelentés Erdélyből II. Magyar Füzetek Könyvei 13. Párizs

Zombory Máté (2011) A nemzeti hovatartozás mint térbeli probléma. Emlékezetpolitika Magyarországon 1989 után. Doktori disszertáció http://doktori.tatk.elte.hu/2011_zombory.pdf (Utoljára ellenőrizve: 2013. 06. 25.)

 A kötet a Magvető Könyvkiadó gondozásában jelent meg.

Fotó: Bookline.hu



[1] Lásd Zombory 2011.

[2] A romániai nemzetépítés és nacionalizmus programját Tóth Sándor a következőképpen foglalja össze: „Egységes és oszthatatlan nemzeti állam (1923), a románok és csak a románok Romániája (1936-44), homogenizáció (1972-től) – Romániában ezek az államnemzet (francia ihletésű) programját jelző szinonimák. A program lényege: egy sok nyelvű, sok kultúrájú, sok nemzetiségű ország egyneműsítése. Lehetséges-e egyáltalán? Nem könnyű feladat, de elvben és általában nem is lehetetlen. Eszközei: kiüldözés, kiirtás, beolvasztás. Románia története folyamán különböző etnikumokkal szemben mind a hárommal kisérletezett már kisebb nagyobb sikerrel. Rendelkezik tehát (e téren bizonyos) történetinek számító tapasztalatokkal, és rendelkezik ez idő szerint egy centralizált-totalitárius államgépezettel...” (1989:135). A román nemzetépítési stratégiákban az Erdély történetével kapcsolatos kérdések kiemelt fontossággal bírtak és a propaganda-gépezet egyik kiemelt témájává alakultak: „Az a historiográfiai iskola vagy törekvés, amely a román nacionalizmus XX. századi aspirációit a történelemmel kívánta igazolni és megalapozni, a hatvanas években vált újra uralkodóvá,  majd kizárólagossá az irányított román tudományos életben. E történészek foglalatosságának egyik központi témája Erdély múltja volt. Ezt az erdélyi múltat kizárólagosan román történelemnek mutatják be, melynek lapjain a nem-románok vagy a román őslakosság létét fenyegető veszedelmes, de mégis mint e meghiúsult hódítási kísérletek hordaléka, amolyan segédnépi státuszban megrekedt, befogadott idegenekként.” (1989:91)

[3] Lásd. Balázs Imre József 2006 Minor és maior nyelvhasználai módok az erdélyi magyar irodalomban című tanulmányát.

[4] Feischmidt Margit kiemeli, hogy Erdély a hetvenes nyolcvanas évek óta reprezentálja a nemzeti kultúra archetípusát, és mint ilyen, az „alföldi paraszt” reprezentációját váltotta fel. Az átpozicionálás leginkább a népi írók munkájának és a táncházmozgalomnak volt betudható. (Feischmidt: 2005)

[5] „az egykori állameszme nagyságát, az ok nélkül változatlannak, csak a fantáziában élő hajdani nemzeti identitást a természetbe vetett remény, tehát a magyar táj érzéki tapasztalata állíthatja helyre, amely kívül van a történeti idő hatalmán, a politikai világ uralmán. Tehát akármi is történt, Csíksomlyó Csíksomlyón van, azonban a kultikus tér a történeti idő tagadása.” (György 2013: 378)

[6] „... a társadalmi játékot máshol játsszák, nem a mai kor előretolt helyőrségein. A nem-helyek óriási zárójelekként fogadnak magukba egyre több embert nap mint nap. S a nem-helyeket különösképpen leginkább azok veszik célba, akik a fanatikusságig fokozzák a szülőföld megőrzése vagy visszahódítása iránti szenvedélyüket.” (Augé 2007: 81)

[7] A  beszélgetéssorozat a romániai kommunista múlt, a „feltáruló titokratikus (sic!) társadalmi berendezkedés” feldolgozása és értelmezése céljából szervezték meg. (Lásd bővebben: http://itthon.transindex.ro/?cikk=5687&nyomtat=1)

[8] Augé a retorikai terület fogalmának értelmezése kapcsán Vincent Descombes-t idézi: „Az ember akkor érzi otthon magát, ha jól érzi magát abban a retorikában, amelyben a hasonló háttérrel rendelkező emberekkel osztozik. Az jelzi, hogy az ember otthon érzi magát, hogy képes magát nehézségek nélkül megértetni, és a beszélgetőpartnereinek gondolatmenetébe belehelyezkedni anélkül, hogy hosszas magyarázatokra lenne szükség.” (Augé 2006: 80)

[9] „Ez a leírás a határokon kívül történik, a trianoni amnézia, a kikényszerített felejtés alatt történtek hosszú időt igénybe vevő, bonyolult rekonstrukciója nélkül nem lehet teljes. Ez a számos embert követelő munka azonban még előttünk áll, s ez a könyv abban mindössze egyetlen, szerény lépés lehet a határon.” (György 2013: 34)

Kapcsolódó elemek