Back Ön itt van: Rovatok Rovatok Kultúra Halálba ment egy nemzedék
2013. június 06., csütörtök 11:22

Halálba ment egy nemzedék

Írta:  Jakab Judit

helganaplojaA Terezínbe, majd Auschwitzba deportált tizenötezer csehországi zsidó gyerek közül mindössze száz élte túl a holokausztot. Helga Weiss a száz túlélő egyike. Naplója megrázó és egészen egyedi dokumentum, amely Anne Frank naplójához hasonlóan örök érvényű olvasmány.

A most megjelent kötetet Helga fennmaradt naplóiból – két iskolai füzetből és egy papírkötegből – állították össze. Mielőtt 1944-ben deportálták, Helga nagybátyjára, Josef Polákra bízta feljegyzéseit, aki azokat a kislány rajzaival együtt a terezíni gettóban befalazta. Weiss később több ízben átdolgozta, javította, kiegészítette azokat. Bár a jelen kiadás Helga naplóját napi bejegyzések formájában mutatja be, a szöveg valódi keletkezése ennél bonyolultabb.

A feljegyzések egy visszaemlékezéssel kezdődnek Helga gyermekkoráról – mindössze kilencéves volt, amikor írni kezdett. Ezt a részt a szerző kicsit leegyszerűsítette, a cikornyásabb részeket kihúzta, és napló formátumba dolgozta át őket. A valódi naplóbejegyzések 1939 végén kezdődnek. A szöveg utolsó része szintén napló formájában íródott, de természetesen csak azt követően, hogy Helga a háború végeztével, 1945-46 folyamán visszatért Prágába. A koncentrációs táborokban nem volt lehetősége az írásra.

Egy 2011-ben készült interjúban, amely a kötet végén olvasható, Helga elmondja, hogy azért kezdett naplót írni, mert fontosnak érezte, hogy ezek az események ne sikkadjanak el.  A történések végig jelen időben játszódnak, mint mondja: „...miközben mesélek, újra átélem az eseményeket... Hát ez az a jelen idő, akkor is, ha mindez már a múlté. De bennem ugyanolyan eleven.”

A könyv tartalmazza Helga gettóbeli hétköznapokat bemutató rajzait is, amelyekben már ekkor megmutatkozott a később festőművésszé vált szerző tehetsége. A rajzok önmagukban is nagyon érdekesek és értékesek, tovább árnyalják a bemutatott képet.

A napló az 1938-as csehországi mozgósítással kezdődik, ezt követően az ország megszállását, a zsidóellenes rendelkezéseket mutatja be, majd következik az 1941-44 közötti, terezíni gettóbeli évek, végül pedig a lágerekben átélt események elbeszélése.

A háború Helga életébe azzal a rendelkezéssel tör be először, hogy zsidó fiatalként nem járhat iskolába, majd idővel nem zsidó származású barátai is elfordulnak tőle. Helga boldog kis világát hirtelen és durván szétrombolja a történelem. Nem sokkal ezután családjával együtt a terezíni gettóba kerül. 

Az írás talán legérdekesebb része a terezíni gettó társadalmának bemutatása, a maga kasztjaival, szlengjével. Terezín eredetileg egy helyőrségi város volt kaszárnyákkal. A Vének Tanácsának köszönhetően igyekeztek elviselhető körülményeket teremteni: volt gyermek-, anya- és csecsemőotthon is. 

Miközben a háttérben a történelem eseményei száguldanak a szörnyű végkifejlet felé, Helga és kortársai igyekeznek normális életet élni a gettóban is. Ugyanúgy örülnek, remélnek, szeretnek, táncestet rendeznek, előadást tartanak, énekelnek, iskolába járnak, apró ajándékokon törik a fejüket anyák napjára, születésnapra, mint akármelyik más, velük egykorú fiatal.

Tragikomikusan abszurdak azok az intézkedések, amelyeket a Nemzetközi Vöröskereszt látogatása előtt hajtanak végre a nácik a terezíni gettóban azért, hogy leplezzék a valóságot: felújítják az épületeket, parkosítanak, zenepavilont és kávéházat alakítanak ki. Ahogy Helga írja: „...mintha Terezínt valami fürdővárossá változtatnák.” Megdöbbentő és groteszk a gettó parancsnokának ötlete, hogy a nemzetközi bizottság látogatása előtt arra tanítsa a gyerekeket, hogy így finnyáskodjanak: „Már megint szardínia?” A megszállók kegyetlen komédiája, hogy megőrizzék a látszatot.

Szívfájdító, hogy Helga és családja szinte a végsőkig hisznek a náciknak. Bíznak abban, ha azt teszik, amit mondanak nekik, akkor elkerülhetik a deportálást, megmenthetik családjukat, s hogy a transzport nem a koncentrációs táborba, hanem egy új gettóba viszi majd őket.

Helga családját szétszakítják, őt édesanyjával együtt 1944-ben először Auschwitzba, majd Freibergbe, végül pedig Mauthausenbe deportálják. A terezíni gettóban töltött évek után szinte sokként éri, amit a koncentrációs táborokban tapasztal: a kimerítő munka, a kegyetlenkedések, a kevés élelem, a rossz körülmények, a gázkamrák, a krematóriumok. Aztán a teljességgel értelmetlen ámokfutás, hogy őreik a front elől menekülve marhavagonokba zsúfolva hurcolják őket egyik városból a másikba. A rettegés az egyre gyakoribbá váló légitámadások alatt, a félelem, hogy csak egyikük hal meg, majd a reménykeltő, de hamisnak bizonyuló hírek a háború közelgő végéről.

Ám Helga mindvégig megőrzi magában azt a képességét, hogy rá tud csodálkozni a természet szépségére, az erdőre, a zöldellő fűre, még ekkor is úgy érzi, milyen szép is a világ. Már-már feladják a reményt, amikor elérkezik a régen várt felszabadulás, a béke.

Az utólagos kiegészítéseknek köszönhetően Helga itt-ott olyan eseményekre is utal, amelyekről akkor még tudomása sem lehetett, illetve néhol a dátumok, helyek sem stimmelnek, de ez mit sem von le írásai értékéből. Hisz ahogy fogalmaz: „Nem vagyok történész, a mű pedig nem tudományos mű.” Ettől függetlenül a szöveg kordokumentumként is nagyon érdekes. A korai bejegyzések már említett gyerekessége – hiszen milyenek is lennének egy kilencéves szavai – és az utólag, már felnőttként hozzájuk fűzött megjegyzések váltakozása eleinte elég szokatlan, viszont az olvasót csakhamar magával ragadják a történések. A szavak egyszerű mesterkéletlensége, gyermeki őszintesége közelebb hozza a könyv lapjain bemutatott korszakot. Együtt szorongunk és izgulunk Helgával, éljük meg vele a folyamatos és kínzó bizonytalanságot, hogy a hetente érkező behívókból vajon családjuk is kap-e vagy sem. Együtt reménykedünk vele, hogy elkerüljék a deportálást.

A kötet szinte minden lapjából árad az élni akarás, hogy még a legszörnyűbb körülmények között is meg lehet látni a jót, az élet apró örömeit. Helga azok közé a különleges emberek közé tartozik, akiknek ez sikerült. Hátborzongató érzés úgy olvasni a könyvet, hogy már ismerjük a szörnyű végkifejletet. Mielőtt a gettóból deportálnák,  Helga szavaiból mindvégig árad a remény és az a hit, hogy nem lehetnek igazak azok a pletykák, amelyek haláltranszportokról, gázkamrákról, tömeges gyilkosságokról, kegyetlenkedésekről szólnak. 

„Kívülről káosznak tűnt, de az egész nagyon jól végig volt gondolva. Az elejétől a végéig. Jelentéktelenebb rendelkezésekkel kezdődött, majd fokozatosan a végső megoldáshoz vezetett”- írja. Súlyos szavak, de ma már tudjuk, hogy sajnos igazak.

Bár Helga – Anne Frankkal és sok százezer társával ellentétben – túlélte a borzalmakat, a napló utolsó sorai – „Végre itthon” – sem egyértelműen a boldog végről tanúskodnak, hiszen ahogy a szerző írja: „...az otthon már nem volt sehol.” A vele készült interjúból aztán kiderül, hogy hányattatásaik nem értek véget a Prágába való hazatérés után sem. De ez már egy másik történet.

Helga azon kevesek közé tartozik, akik visszatértek, akik túlélték a holokauszt borzalmait. Túlélte és megosztotta velünk is: „abban a reményben, hogy [a fiatalok] eleven emlékezetükben őrzik meg a múltat, s hogy sosem tapasztalják meg azt, amit az én nemzedékem átélt.” 

Ajánlom hát ezt a könyvet mindenkinek, hogy emlékezzünk, és ne engedjük, hogy ez még egyszer megtörténjen!

 

Helga Weiss: Helga Naplója

Alexandra Kiadó

 

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Elfogadva és kihirdetve az ENSZ Közgyűlésének 217 A (III) határozata alapján, 1948. december 10-én.

A 30 pontból álló Nyilatkozat az élet minden területét felölelő jogokról és szabadságjogokról szól. Elolvashatjátok és megismerhetitek oldalunkon.

Bővebben…

© 2009-2013 Humana Egyesület

humana logo

Impresszum

Creative Commons Licenc

A weboldalt Belák Balázs készítette.