Back Ön itt van: Rovatok Rovatok Kultúra Hangok a gödörből – Titanic Fesztivál
2013. április 24., szerda 12:56

Hangok a gödörből – Titanic Fesztivál

Írta:  Majsa Barbara

LE-GRAND-SOIR-1-LARGE

Bár Eve Wood A ritmus diktál – A Pulp-story című dokumentumfilmje a Pulp zenekar sikertörténetét mutatja be a sheffieldi és a brit zenei szféra kontextusában, reflektál a hetvenes-nyolcvanas évek gazdasági és társadalmi változásaira is, például az 1984–85-ös bányászsztrájkra, ami Margaret Thatcher halála kapcsán igencsak aktuális témának tekinthető. Hasonlóan időszerű Gustave Kervern és Benoît Delépine drámai elemekkel átszőtt vígjátéka, a Punk’s NOT Dead is, amely a kapitalista rendszer és a fogyasztói társadalom maró gúnnyal átitatott kritikája.

A politikai játszmáknak mindig vannak győztesei és vesztesei, ennek függvényében utóbbiaktól ne várja senki, hogy dicsérő szavakat harsogjanak a számukra kedvezőtlen helyzetet teremtő politikusokról. Ahogy az egyesült királyságbeli szénbányászokon se kérje senki számon, hogy miért nem kedvelték/kedvelik az 1979. május 4-e és 1990. november 28-a között hivatalban lévő miniszterelnököt, Margaret Thatchert. Igaz, a bányászati iparban dolgozók száma az 1960-as évek eleje óta fokozatosan csökkent, a ’80-as évek intézkedései újabb lavinát indítottak el[1]: a bányák többségét bezárták, emiatt temérdek ember vesztette el az állását. Az elégedetlenség és a bizonytalanság nőttön-nőtt, a kormány és a szakszervezetek nem tudtak megegyezni, így végül 1984-ben, South Yorkshire-ben sztrájkba kezdtek a munkások, akikhez csatlakoztak a feleségek és a gyermekek, idősek és fiatalok, illetve a Sheffieldben székelő zenekarok is.

„Nem is olyan régen egy kis időt Sheffieldben, Angliában töltöttem, azon a helyen, ahonnan

származom. Noha nem költöznék vissza, azért vicces, amikor az ember eltölt egy kis időt ott, ahol felnőtt. Valahogy rájössz arra, mekkora hatással bír ez a hely, vagy hogy bizonyos módon ez a hely tett azzá, aki vagy.”[2] (Jarvis Cocker)

A majd hatszázezer lakosú Sheffield a brit zene vidéki fellegvára; az innen érkező zenészek és együttesek névsorát naphosszat lehetne sorolni, de most elégedjünk meg Joe Cockerrel, a Pulppal vagy az Arctic Monkeysszal. A ritmus diktál – A Pulp-story már címével jelzi, hogy Jarvis Cocker bandájának sikerét részletezi egészen az 1995-ös Glastonburyben tartott fellépésükig, ahol a Pulp végre megtalálta közönségét a többi „átlagember”-ben. A dokumentumfilmben megszólalnak az együttes tagjai, a kortársak, de hallatják hangjukat a bányászcsaládok is. Ha az együttes egyik legismertebb és legőszintébb dalára, a ’Common People-re gondolunk, akkor már-már elképzelhetetlennek tűnik, hogy a sheffieldi munkások és zenészek sorsa között ne húzzunk párhuzamot. Mindnyájan jobb életre, karrierre és legfőképp megélhetésre vágytak, de nem mindenkinek sikerült, és sajnos nem is mindenkinek fog. A film azonban a negatívumok kántálása helyett törekszik arra, hogy azokat a zenekar pályafutásának egyes állomásainak tekintse, hiszen általuk formálódott a tagok személyisége és világlátása, valamint fogalmazódtak meg a zenekar törekvései.

A holland rendezőnő, Eve Wood, aki már jó ideje Sheffieldben él, nemcsak életrajzi filmet, hanem kornyomatot készített: küzdelmes sorsokat ábrázol egy küzdelmes világban. A ritmus diktál középpontjában ugyan a tinédzserként együttest alapítók állnak, az a röpke tíz perc, amikor az 1984–85-ös eredeti felvételeket látjuk, a bányászoké a főszerep, akik mögött majdnem az egész lakosság felsorakozott; együtt néztek farkasszemet a rendőrökkel – az összecsapások néha a brutalitásig fajultak. A meginterjúvolt zenészek közül többek támogatták a tüntetőket, meséltek a ki- és bejárás nehézségeiről, az utakra ugyanis rendőröket vezényeltek. (Az együtteseket szállító kisbusz eleve a gyanús járművek közé tartozott.)

A zenészeket saját környezetükben figyelhetjük meg, akik őszintén vallanak sikereikről és kudarcaikról, talán csak az e körön kívül elhelyezkedők hangja hiányzik, akik még részletesebb képet tudtak volna festeni a város kulturális életéről. A moziból azonban senki sem távozik rossz szájízzel, Eve Wood a glastonburys koncertfelvételekkel búcsúzik, természetesen a ’Common People’ című számmal.

480621 10150741367550931 927051726 n

Gustave Kervern és Benoît Delépine: Punk’s NOT Dead

A vígjáték Cannes-ban az Un Certain Regard szekcióban a zsűri nagydíját kapta, s bár a punkokról nem tudunk meg semmi újat, a film kellemes szórakozást nyújt. A két testvér humoros kalandozásait nyomon követő Punk’s NOT Dead, címe ellenére nem is igazán a punkokról, hanem az emberek 99%-ról szól.

A punk mozgalomról – amelyet a zenészek szerint jobban jellemzett a „csináld magad”, mint az anarchizmus – sokszor állították már, hogy kifulladt és végleg eltűnt, de rendszertelen időközönként újra megjelenik egy kicsit más köntösben. Bár leginkább a fiatal korosztály tagjai öltik magukra a punk uniformist – ámbár eredeti céljuk szerint az egyediségre törekedtek –, például a szegecses bőrdzsekit, a szakadt, batikolt farmert és a különféle színekben pompázó acélbetétes bakancsot, elvétve néhány negyvenéves punk is fel-felbukkan az utcákon. Budapesten, a Deák térnél biztos többetek találkozott egy punkokból álló társasággal, aminek (talán) legidősebb tagja ma már olyan 37-38 éves lehet.

A Punk’s NOT Dead főszereplője Not már negyvenéves is elmúlt, de még mindig punk; az utcán él kutyájával, a közeli vízesésnél mosakszik, a szupermarketnél tarhál, és esze ágában sincs munkába állni. Bátyja vele ellentétben családdal, házzal és munkával rendelkezik, de hogy kettejük közül ki a boldogabb, azt már az első képsorok láttán meg lehet állapítani. Jean-Pierre küszködik, az üzletben senki sem akar párnát vagy matracot venni, az Interneten viszont annál inkább, és ezt nem is tagadják. Az eladó frusztrációja következtében végül csatlakozik öccséhez, aki megtanítja az utcai élet csínjára-bínjára, hogy aztán együtt készüljenek a nagy éjszakára.

A francia mozgókép eredeti címe ugyanis A nagy éjszaka, ami sokkal jobban illik a mozgóképhez mind a történet, mind a cselekmény, mind a mondanivaló tekintetében. A rendezők célja nem a punk kultúra kapcsán sokat hangoztatott tétel bizonyítása volt, hanem az, hogy inzultálja a nézőket azzal az állítással, miszerint mindannyian punkok vagyunk. Ennek ellenére mégis tehetünk nagy dolgokat, s ha mások nem is, a család (remélhetőleg) mögöttünk áll.

A mozgókép kapcsán még hosszasan sorolhatnám a már igencsak közhelynek számító kijelentéseket és alapigazságokat, amelyek explicit módon summázzák a rendezők véleményét napjaink diszfunkcionális világáról.

Bár az angolok és a franciák még mindig fújnak egymásra, az „átlagember” problémái mind a két országban azonosak. Szegénynek lenni még mindig nem menő[3], az összefogás viszont nem kerül semmibe. A ritmus diktál – A Pulp-story és Punk’s NOT Dead című filmek csoportokon – munkásokon, punkokon, zenészeken stb. – átívelő problémákat ismertetnek, előbbi visszafogottabb stílusban, utóbbi inkább az extrémitást hangsúlyozva.

Az 1984–85-ös sztrájkról:

Margaret Thatcherről egy másik szemszögből:

A punkról:

 
Fotó: Titanic Fesztivál

[2] ”I recently spent quite a bit of time in Sheffield,England, which is where I'm from. I wouldn't move back there, but it's funny when you spend a bit of time in the place where you were brought up. You kind of realize how that place has had quite a big effect on you or made you a certain way.”

[3] „Because you think that poor is cool” (Pulp: ’Common People’)

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Elfogadva és kihirdetve az ENSZ Közgyűlésének 217 A (III) határozata alapján, 1948. december 10-én.

A 30 pontból álló Nyilatkozat az élet minden területét felölelő jogokról és szabadságjogokról szól. Elolvashatjátok és megismerhetitek oldalunkon.

Bővebben…

© 2009-2013 Humana Egyesület

humana logo

Impresszum

Creative Commons Licenc

A weboldalt Belák Balázs készítette.