Back Ön itt van: Rovatok Rovatok Kultúra Fordítsd oda a másik orcádat is! – Ruben Östlund: Play
2012. szeptember 20., csütörtök 16:02

Fordítsd oda a másik orcádat is! – Ruben Östlund: Play

Írta:  Majsa Barbara

play1Ruben Östlund merész tettet hajtott végre amikor elkészítette a Play című filmjét, hiszen  a szerfelett humánus és jó közbiztonságáról híres Svédország a helyszíne az idegengyűlöletet és a gyerekbűnözést piedesztálra emelő filmnek. Az alkotás vegyes hazai fogadtatása ellenére sorra nyeri a díjakat, ami leginkább Östlund objektivitásának köszönhető.

Ruben Östlund Play című nagyjátékfilmjét ugyan megtörtént események ihlették, de a középpontba állított társadalmi és morális problémák országhatároktól függetlenek. A svéd rendező egy komplex és több rétegből álló filmet rendezett, amelynek alapját a szegény-gazdag, az egyén-tömeg, a fiatal-idős, a felnőtt-gyermek, az állampolgár-bevándorló, a férfi-nő kettősei képezik. A rendkívül tárgyilagos alkotás egyrészt az állami gondoskodás mértékének, másrészt az állampolgárok társadalmi felelősségvállalásának, szociális érzékenységének és ingerküszöbének egyes szintjei között egyensúlyozik. A film dokumentumfilm-jellegének, a többségében amatőr és improvizációra épülő színészi játéknak, valamint a remekül megválasztott forgatási helyszíneknek köszönhetően gátlástalanul életszerű.

A több szálon futó dráma cselekményét nehéz pár mondatban összefoglalni, mivel az egyes részeket látszólag laza szerkezet tartja össze. Az alapszituáció a következő: öt fiú (Kevin, Yannick, Anas, Nanu, Abdiaziz) – emigráns szülők gyermekei – Göteborg plázájában (feltehetőleg Nordstan) korzózik lehetséges áldozataik felderítése céljából. A csoport tagjainak célkeresztjében a gazdag szülők gyermekei állnak, akikkel mondvacsinált indokkal (kistestvér trükk) beszédbe elegyednek, végül eldugott helyre csábítják és kirabolják őket. Miközben a fő történetszálak során az öttagú csoport és három áldozatának (Alex, John, Sebastian) egy délutánját, illetve egy vonaton elkallódott bölcső okozta bonyodalmakat követhetjük nyomon, addig a film prológusában és epilógusában a fabulán kívüli, de a szüzséhez szorosan kapcsolódó rablást, illetve annak következményeit mutatják be.

A mozgókép aktív és passzív cselekményszállal dolgozik. Az előbbi a gyermekekre koncentrál, a felnőttek csupán a háttérben mozognak, míg az utóbbi már az önmagában is passzív, üres bölcső utazására, és a felnőttek reakcióit hangsúlyozza. A két szálon futó (fő)cselekmény fokozatosan halad előre ellentétes irányban: a fiúk játéka egyre feszültebbé, a bölcsőt körülvevő nyugodt és komoly hangulat egyre nevetségesebbé válik, de mindkét esetben (még) magatehetetlenebb helyzetbe kerülnek az eseményeket elszenvedő alakok: a három tizenéves mindenétől megfosztva, némán tekint a semmibe a buszon, a vonat kiszolgáló személyzete pedig csak próbálkozik és próbálkozik.

play2Hiába egyetemes a téma, fontos hangsúlyozni, hogy Östlund alkotásának helyszíne Göteborg, Svédország. Az a Svédország, ahol az egyenlőség mindenek felett áll, a hétköznapokban és a közügyek gyakorlásánál, de még bizonyos óvodákban is fontos szereppel bír. Jelenleg arról folytatnak diskurzust, hogy eltöröljék-e a „han” (ő-férfi) és „hon” (ő-nő) személyes névmásokat, és helyettük a semleges „hen” szót használják-e inkább. Az efféle elméleti kérdéseken túl, a gyakorlatban is számos erőfeszítést tesznek a svéd állampolgárok az egyenlőtlenségek megszüntetése érdekében,olykor azonban a túlzott próbálkozás áll a siker útjában. A gyakorlati tevékenységek közül csak egy példát szeretnék megemlíteni, ami a külföldi nézők számára nem feltétlenül evidens, s ami a film passzív cselekményszálának elengedhetetlen eleme. A svéd kormány egyik szimpatikus szokása, hogy a svéd lakcímmel és személyi számmal rendelkező bevándorlókat térítésmentesen tanítják svédül (Svenska för invandrare), ezzel is segítve a könnyebb beilleszkedésüket. Az oktatás színvonala nem feltétlenül nevezhető a legjobbnak ismerősök elmondása szerint, de az alapok elsajátításában mindenképp segíthet. A Play szempontjából ennek azért van jelentősége, mivel a film végén fény derül a bölcső tulajdonosának kilétére, aki anyanyelvén panaszolja feleségének a történteket.

Jogosan merülhetne fel a kérdés, hogy a bölcsőért miért nem jelentkezett az úr a svéd nyelvű tájékoztatást követően? Ennek kapcsán viszont az egyes generációk közötti különbségeket kell közelebbről megvizsgálni. A kevés tudás, amit a családról megtudhat a néző kimerül abban, hogy az egyik támadó gyerek, Yannick apja az illető, s feltehetőleg nem beszél svédül, fia viszont igen. A felvázolt nyelvvel kapcsolatos problémák nemcsak Svédországban, hanem a világban egyetemesen jelen vannak. A gyermekek számára jóval könnyebben megy a beilleszkedés az új környezetbe, mivel az óvodában/iskolában rákényszerülnek arra, hogy beszéljék az adott ország hivatos nyelvét. Jelen esetben nyilvánvaló, hogy a már Svédországban született öt fiúnak a svéd a közös nyelve, ezért képesek egymással kommunikálni. Hába más-más országból származó szülők leszármazottai, ők nagy valószínűséggel már inkább svédek, mint kenyaiak, nigériaiak stb.

A csoportkohéziót a svéd nyelv, a nemzeti öntudat hiánya, a kulturális és társadalmi különbségek (az „igazi” svéd állampolgárokhoz képest), a rablások során érzett valahová tartozás élménye jelentik. Bűnözőkké válásukban feltehetőleg nem a származásuk játssza a főszerepet, hanem az a társadalmi kényszer, amelyben élniük kell, ahol a termékek használatának időtartama egyre alacsonyabb, ahol követni kell a divatot, ha nem akarnak lemaradni, de ami a filmben kiemelt szereppel bír az az, hogy a szülők a plázákra bízzák a nevelést. Szimbolikus gesztus, ahogy a három gazdagabb fiú távozik az egyik szülő irodájából, s utánuk egyszerre letörlik az üvegajtót.

Östlund objektivitását és őszinteségét sokan támadták/támadják hazájában, aminek feltehetőleg az az oka, hogy nem tulajdonítottak akkora jelentőséget az apró részleteknek, gesztusoknak, mint kellett volna. Éppen ezért fontosak a film elején és végén látható alig 10 perces jelenetsorok, amelyek a társadalomban mélyen gyökerező sztereotípiákra építenek. Abban a társadalomban, ahol ahelyett, hogy kérdeznének az emberek, egyszerre támadnak, a magyarázatot pedig egyáltalán nem képesek meghallani. Az állapotos fiatal hölgy rátámad az apára, aki épp fia mobiltelefonját szeretné visszaszerezni a tolvajtól. A kellemetlen szituáció arra próbálja meg felhívni a figyelmet, hogy a pozitív diszkrimináció is diszkrimináció, hiszen abban a pillanatban, ahogy a nő a feketebőrű fiút védeni próbálja, a gyengék, elesettek bélyegével ruházza fel, és nem egyenlőként kezeli sem magával, sem a férfival szemben. Ha valamire tanít a svéd rendező az az, hogy le kell győznünk a tanult általánosításokat, és mielőtt a problémákat orvosolni próbálnánk, érdemes megkérdezni, hogy mik is azok vagy éppen végighallgatni a magyarázatot.

 

A srácok csak játszanak?!

A digitális- és internet-forradalom kártékony hatásai erősen rányomták a bélyegüket a gyerekek játszási szokásaira, amik sok esetben már jócskán kikerültek a játék fogalomköréből. Ők azok a gyerekek, akik már a Z generációhoz – 1995-2009 között születettek – tartoznak. Számukra a technika – gondolok itt a mobiltelefonra, az internetre, a számítógépre stb. – mindennaposak, értékük már csak pénzben mérendő, a játszótér pedig virtuális térre vagy bevásárlóközpontokra cserélődött.

Ruben Östlund „gyermekei” ránézésre mind a Z generáció szülöttei, és bár eltérő családi körülmények között nevelkednek, többnyire minden szülői felügyelet nélkül plázákban töltik a szabadidejüket. A szülők jobb esetben tudják, csemetéik épp merre járnak, de a mobiltelefon csodájának köszönhetően nem kérnek pontos napirendet. Östlund két gyerekcsoport kényszerből együtt töltött délutánját követi nyomon, útjaik egy plázában keresztezik egymást. A kényszerítők emigráns, feltehetően szegényebb szülők gyermekei, a kényszerítettek többségében svéd, gazdag család csemetéi. Itt is érződik, hogy a svéd rendező nem általánosít, de „igazi” svédet mégsem mert vagy nem akart tenni a rablásokat elkövető társaságba, bár megkérdőjelezi, hogy az emigráns gyermek csak szegény és tolvaj lehet. A gazdag srácok vásárlással szórakoztatják magukat, ami társadalomkritika, és Magyarországon is megfigyelhető jelenség. Ruben Östlund „bűnbandájának” a legfőbb hiányossága, hogy tagjai nem ismerik a tisztelet fogalmát, a társadalmi normákat pedig meg sem próbálják követni. Csoportjuk csak addig életképes, amíg a közös cél – a rablásból származó jövedelem – lebeg a szemük előtt. Abban a pillanatban, ahogy az egyikük „kiszáll a melóból”, és inkább hazamegy édesanyjának segíteni(!), a banda vezetőjének is nevezhető Kevin megrugdossa a buszon, mivel árulásával gyengíti a csoportot. Kevin tipikus figura, vele már mindenki nagy valószínűséggel találkozott a való életben. Mindenkit megszólít valamilyen ürüggyel, s járókelőt, utast addig nem hagy békén, amíg az nem követi utasításait. A buszon utazó raszta fiú legalább öt évvel idősebb nála, mégis dalolni kezd, amikor a fiatalabb alku tárgyává teszi a zenelejátszóját. A többiek valamivel visszafogottabbak, túlnyomó részben ugyan ők is kegyetlenkednek, de emberi oldalukat is meg-megmutatják, különösen Yannick. Feltehetőleg nem velejéig gonoszak, csak éppen valahová tartozni szeretnének. Az már más kérdés, hogy a társaságot/barátokat nem a legjobban választják meg. A tömeg mindenképp elnyomja az egyént, Kevin akarata számít mérvadónak.

Velük ellentétben a három másik gyerek jólneveltnek tűnik, nem keresik a bajt, amikor Kevin megszólítja őket, illedelmesen válaszolnak, a másik négy fiút látva viszont bajt sejtenek. Megpróbálnak menekülni, segítséget kérnek egy kávézóban, de hiába. A barista és az üzletvezető meghallgatja ugyan őket, de a rendőrséget nem hajlandóak hívni, mondván ezzel az üggyel nem érdemes a rendőröket hívni (!).Hagyni kell a gyerekeket játszani, de néha nem ártana rájuk nézni; a felnőttek magatartása passzív és távolságtartó. Azt nem lehet egyértelműen meghatározni, hogy a nemtörődömség vagy a gyerekek nagyfokú önállósága áll-e a háttérben. (Az tény, hogy Svédországban a gyerekek ugyanannyi joggal rendelkeznek, mint a felnőttek, az általános tegeződés azonban nem minden szituációban kedvező.) Viselkedésükkel a három fiút ezüstálcán nyújtják át támadóiknak, akiktől egyedül nem képesek megszökni, a járókelők/utasok inkább nem néznek oda, vagy akkor próbálnak segíteni, miután a nagyobb veszély elhárult.

Az egyik ok, ami miatt nagy port kavart Svédországban a Play az az, hogy jól megkülönböztethető etnikumú gyerekek rabolnak ki gyerekeket. Az erő- és létszámfölényben lévő bevándorlók (5 a 3 ellen), rutinnal a hátuk mögött könnyedén engedelmességre kényszerítik az inkább naiv és verekedésben tapasztalatlan srácokat. Reményfoszlányokkal kecsegtetik áldozataikat, de a végső ütközetben, egy elhagyatott ipari területen, még egy futóverseny alkalmával sem képesek tisztességesek lenni. Kihasználva, hogy senki nem törődik velük, senki nem állítja meg őket, valamint azt, hogy mások félnek tőlük, szabadon garázdálkodnak. Teszik, mert megtehik.

A háttérben meghúzodhat egyrészt az irigység, másrészt az akciók során áttélt izgalmak iránti vágy. Céljaik egyértelműek, motivációjuk már kevésbé. Az idősebb bandával (szintén emigráltak) való konfortációt bemutató jelenet némileg megerősít bennünket abban, hogy a városban több banda működik, akik rivalizálnak egymással, a nagy hal még mindig megeszi a kisebbet. Az erőviszonyok nem igazán változnak a „játék” során, de míg a banda tagjai többségében aktívan és agresszíven cselekednek, addig a másik három fiú hozzáállása eltérő ívet ír le. Sebastian aktív cselekvőből passzív szenvedő alakká válik, tiltakozással próbálja feloldani a helyzetet, frusztráltságában fára mászik. Alex és John éppen fordítva, passzív félből aktív cselekvőkké válnak, akik próbálják menteni a menthetőt. Kevinék elvesznek mindent, aminek értéke lehet, legyen szó egy mobiltelefonról vagy egy nadrágról. A pénz fogalma végighúzódik az egész filmen, a fogyasztói társadalom újabb fricskát kap, a tolvajok pedig Robin Hood gyenge utánzóivá válnak, hiszen az ellopott pénzből ételt vásárolnak. A családi körülményeik hiányos ábrázolása miatt nem állíthatjuk egyértelműen azt, hogy a vásárolt pizzák az éhséget csillapítják vagy luxusként értelmezhetőek.

A pénz a film kilencedik főszereplője, hiszen hiánya vagy többlete vezeti a tinédzsereket a plázába. Nem a szülői felügyelet szigorítására lenne szükség, hanem a gyermek látókörét kellene szélesíteni, új hobbikat találni számukra.

 

Itt a bölcső, hol a bölcső

A Play aktív történetszála(i) mellé társult passzív történetszállal teremtődött kontraszt időt hagy a film nézőjének a látottak elmélyítésére, ugyanakkor újabb réteggel gazdagítja a mozgókép világát. A svéd alkotás aktív szálának ereje a gesztusokban, részletekben rejlik, míg a passzívban a bölcső szimbólum kiteljesedése és a hozzákapcsolt tartalmak uralják a vásznat.

A kallódó bölcső szimbóluma sokatmondó, hiszen egyrészt utal a benne lévő gyermekekre és a szülőkre, akik nem fordítottak kellő figyelmet rá. Az üres bölcső arra enged következtetni, hogy a személyzet/állam tisztában van azzal, milyen problémákkal kell megküzdeniük, de megelégszenek félmegoldásokkal és hangzatos mondatokkal, amelyekkel egy kis időre el lehet csitítani az egyes szociális szervezeket. A vonat kiszolgáló személyzete félreteszi az útból a bölcsőt, egy állomáson majdnem kiteszik, végül azonban úgy döntenek újra próbálkoznak, ezúttal egy angol nyelvű tájékoztatással. A nyelvi akadályok nélkül az egyensúly nem bomlott volna meg, s a Göteborgba tartó Öresund vonat utasai sem nevettek volna olyan jóízűen a személyzet tehetetlenségén.

Ez az igazi probléma, s nem az, hogy az apa éppenséggel nem tudott svédül, hiszen akár turista is lehetetett volna. Gyerekként még valamennyire elfogadott, hogy nevessünk mások szerencsétlenségén, de felnőttként már primitívségre utal. A két nevetgélő utas, akik közül az egyikük bizony külföldi és turista, ugyanúgy nevet, mint a mellette ülő svéd hölgy; utóbbi viccesen érdeklődik a bölcső után, hogy az úré-e. A problémák nem attól oldódnak meg, hogy minél önzetlenebbek leszünk, hanem attól, hogy felmérjük a helyzetet, lehetséges megoldásokat keresünk, és abból kiválasztjuk a legmefelelőbbnek tűnőt, majd reméljük, hogy sikerrel járunk. Amennyiben a tervünk csődöt mondott, újrakezdjük.

Így tett a vonat személyzete is. A zátonyra futott cselekedeteik után újabb akciótervvel próbálkoztak: ahogy a Play Yannickéknál játszódó jelentéből kiderül, sikerrel tették mindezt. Östlund nem fél a kudarctól, a svédek feltehetőleg valamelyest igen. Volt szerencsém részt venni egy designer előadásán, aki a sikerhez vezető út hét pontjáról beszélt, s ebből az egyik: Ne félj a kudarctól! Természetesen nemcsak a skandinávoknak kell megfogadni e felszólítást, hanem mindenkinek, hiszen bármilyen közhelyesen is hangzik, aki nem próbálkozott és bukott el, az valószínűleg nem is tett semmit. Ruben Östlundöt a családok bemutatásának hiányán túl az őszinteségéért és a face-to-face konfrontáció propagálásáért lehet támadni, minden egyéb esetben veszett fejsze nyele az erőlködés.

 

 

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Elfogadva és kihirdetve az ENSZ Közgyűlésének 217 A (III) határozata alapján, 1948. december 10-én.

A 30 pontból álló Nyilatkozat az élet minden területét felölelő jogokról és szabadságjogokról szól. Elolvashatjátok és megismerhetitek oldalunkon.

Bővebben…

© 2009-2013 Humana Egyesület

humana logo

Impresszum

Creative Commons Licenc

A weboldalt Belák Balázs készítette.