Back Ön itt van: Rovatok Rovatok Kultúra Mégis, kinek az élete? - interjú Rudolf Péterrel
2010. január 14., csütörtök 00:00

Mégis, kinek az élete? - interjú Rudolf Péterrel

Írta:  Sós Eszter

Egy autóbalesetben nyaktól lefelé megbénult szobrász azért küzd, hogy joga legyen dönteni saját életének minőségéről, és ehhez szorosan kapcsolódóan saját halálának időpontjáról is. Vajon lehetősége nyílik arra, hogy önmaga rendelkezzen sorsáról? Egyáltalán van-e valaki másnak joga beleszólni ebbe a kérdésbe?


kultura_megiskinekazelete


Brian Clark eredetileg tévéfilmnek szánt színművéből 1981-ben született egy letaglózó erejű filmadaptáció. Ebben a harmincas évei elején járó Richard Dreyfuss személyesítette meg a tragikus sorsú művészt, ám idehaza a film bemutatása előtt egy évvel a Madách Színház közönsége már megismerkedhetett e kényes témát fókuszba állító történettel. A darab 2009 decemberétől a Centrál Színházban, Puskás Tamás rendezésében kerül ismét bemutatásra. A főszerepben Rudolf Pétert láthatjuk, aki erősen tiltakozik az ellen, hogy pusztán egy eutanáziáról szóló színdarabként könyveljék el az előadást.

Elmondaná nekünk, hogy az ön megfogalmazásában mi az üzenete a darabnak?
- Elsősorban nem arra próbál választ adni, hogy az általam alakított Ken Harrisonnak igaza van, vagy nincs, így igazából az sem mérvadó, hogy a néző egyetért-e a döntésével, vagy sem. Itt voltaképpen az a kérdés kerül terítékre, hogy dönthet-e úgy Ken Harrison, hogy nem akar ilyen körülmények között élni. Ilyen értelemben tehát úgy is fogalmazhatnék, hogy az öngyilkossághoz való jogról szól, de szerencsére ennél azért jóval több kérdés érintve van a műben. Ez a darab az emberi méltóságról szól, és ennek kapcsán Ken Harrison a bírósági tárgyalásán meg is fogalmazza, hogy miért gondolja úgy, hogy számára ez az élet már nem egy lehetséges perspektíva. Velem ellentétben, akinek van ezer kötődése a családján keresztül az élethez, ő egyedül van. Gyermeke nincs és a barátnőjét is megkéri, hogy ne látogassa, mert nem akarja magához kötni, nem akarja lehetetlen helyzetbe hozni őt. Azt sem szabad persze elfelejtenünk, hogy ő egy szobrász. Tehát a működési területe, egész élete a kézügyességhez, az elképzelt dolgok megvalósításához kötődik, ezért különösen nehéz helyzetben van. Stephen Hawkingnak huszonegy éves korában azt mondták az orvosok, hogy egy-két éve van hátra, de szerencsére ez nem így lett, és teheti mind a mai napig a dolgát. Mikor reggelente kinyitja a szemét, tudja, hogy feladatai vannak, ezáltal pedig van értelme a mindennapjainak, még akkor is, ha szenvedésekkel teli életet él. Az iszonyatos lehet, hogyha az ember nem tudja, hogy mihez kezdjen az ideje hátralévő részében. Nemrégiben megismertem valakit, akinek segítségével többet megtudtam erről az állapotról, így tisztában vagyok vele, hogy nem ér véget az ember szenvedése azzal, hogy megtörténik a baj, hanem utána számtalan megalázó, kellemetlen pillanat, és kínos szituáció övezi a mindennapjait.

 

Ön látta az 1980-as ősbemutatót a Madách Színházban?
- Igen és fantasztikus előadás volt. Sőt a Richard Dreyfuss-szal készült filmet is láttam.

Merített ötletet valamelyikből?
- A filmet szándékosan nem néztem meg előbb, csak akkor, amikor már én magam tudtam, hogy mit és hogyan akarok csinálni. Az előadás pedig rám olyan értelemben hatott, hogy egy általam tisztelt, nagyszerű színész, Huszti Péter játszotta benne a főszerepet, akivel nyilván össze is fognak majd hasonlítani, de ezek értelmetlen dolgok, hiszen ő teljesen más személyiség, mint én, nem is beszélve arról, hogy az egy teljesen más kor volt.  Beszéltem Péterrel és egy kérdést fel is tettem neki: mondja meg, hogyan lehet azt kibírni, hogy egész előadás alatt nem moccan meg az ember. Ő erre azt válaszolta, hogy úgy el kell fáradni aznap a munkában, hogy már jól is kell esnie este egy kis fekvésnek.

Ez volt akkor a legnehezebb feladat, hogy önnek gyakorlatilag az egész előadás alatt mozdulatlanul kell feküdnie?
- Az ember ebben az állapotban állandóan kevésnek érzi amit mond, főleg az agresszívebb, dühösebb, támadó mondatoknál. Amíg nem járul a szavak mellé testbeszéd, addig azt érzékeli, hogy nem is „szólal” meg. Így pedig nehezebb megjeleníteni a megfelelő reakciókat.

Több film is kereste mostanában a színdarabban felvetett kérdésekre a válaszokat, például a Millió dolláros bébi és A belső tenger. Ön szerint mi az oka annak, hogy előtérbe került ez a téma?
- Általában véve az emberiség útja nem az empátiáról, az egymásra figyelésről, vagy a harmóniáról szól, hanem az agresszivitásról, és a törtetésről. Nyilván ennek az ellenreakciójaként próbálnak emberek elbeszélni lírai és megrázó történeteket, amelyekben bemutatásra kerülnek más, fontosabb értékek.

Mi a véleménye magáról az eutanáziáról?
- Azt gondolom, hogy óriási nagy hiba általánosságban beszélni a témáról, mivel minden szituáció más és más. El tudok képzelni esetet, ahol ez a megoldás jelentheti a tisztességes megváltást, de általában véve hiszek az orvostudományban, hiszek a csodában, és hiszek az emberi erőben is, tehát csak egy-egy esethez kapcsolódóan tudnám a konkrét hozzáállásomat megfogalmazni.

Tovább a kategóriában: « Verzió6 Lökonómia »

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Elfogadva és kihirdetve az ENSZ Közgyűlésének 217 A (III) határozata alapján, 1948. december 10-én.

A 30 pontból álló Nyilatkozat az élet minden területét felölelő jogokról és szabadságjogokról szól. Elolvashatjátok és megismerhetitek oldalunkon.

Bővebben…

© 2009-2013 Humana Egyesület

humana logo

Impresszum

Creative Commons Licenc

A weboldalt Belák Balázs készítette.