Nyomtatás
2010. október 15., péntek 01:00

A szólásszabadság karikatúrája

Írta:  Csonka Anna
A Mohamed-karikatúrák története – Máig ható indulatok

Mohamed egy gyújtózsinórban végződő turbánnal a fején – klasszikus, sztereotipizáló karikatúra, még csak nem is különösebben vitriolos. Valószínűleg rajzolója, a dán Kurt Westergaard sem gondolta volna, amikor öt évvel ezelőtt, elmondása szerint alig negyven perc alatt papírra vetette őket, hogy ez a néhány kép a közelmúlt egyik legmélyebb diplomáciai kríziséhez vezet majd Európa és az arab világ között, és  közvetve százötven ember halálát okozza.  Ennyien haltak meg ugyanis a karikatúrák elleni tüntetéseken.

A rajzok kiváltotta indulatok máig sem csitultak el teljesen. Dánia és néhány más ország rendőrsége több, a képeket eredetileg leközlő újság, a Jyllands-Posten szerkesztősége ellen irányuló merényletet hiúsított meg. Idén januárban a rajzok miatt világhírűvé vált Westergaard hajszál híján meghalt egy támadásban, amely egyébként már nem az első volt a karikatúrák megjelenése óta.

Nem csak a felháborodott muzulmánok nem feledkeztek meg a rajzokról és alkotójukról az évek során.  Westergaard szeptember elején az egyik legrangosabb európai médiadíjat, az M100-at vehette át, egyenesen Angela Merkel német kancellár kezéből.  A hetvenöt  éves karikaturista a sajtó szabadságát védő rendíthetetlen magatartásáért részesült a kitüntetésben, melynek átadó ünnepségén Merkel azt hangsúlyozta, a média szabadsága a legfontosabb jellemzője a demokráciáknak. „Európa egy olyan hely, ahol a karikaturisták ilyen rajzot is készíthetnek”-mondta a kancellár.

A karikatúráknak legújabban a megjelenésük ötödik évfordulóján, idén szeptember 30-án bemutatott, a történetüket taglaló könyv ad aktualitást, amelyben illusztrációként mind a tizenkettő, nagy felháborodást kiváltó rajz megjelent újra.  A Csend zsarnoksága című kötet szerzője a Jyllands-Posten kulturális rovatának egykori vezetője, Flemming Rose, aki saját bevallása szerint nem provokálni szeretne könyvével, hanem pontot tenni az ügy végére. A kötet megjelenése előtti napon a dán külügyminiszter tizenhét muzulmán állam képviselőivel tárgyalt, hogy megelőzze a feszültségek kiéleződését.

A botrány már a kezdetektől megosztotta a világsajtót, és nemcsak abban a tekintetben, hogy le kell-e, le lehet-e  közölni  a karikatúrákat, hanem abban, is, hogy műbalhé-e a rajzok szította felháborodás, vagy valóban ennyire érzékeny pontra tapintott rá Westergaard.  Nicolas Sarkozy, aki akkor még csak belügyminiszter volt Franciaországban, az eset kapcsán azt mondta: „Jobban szeretem a karikatúrák túlzását a cenzúra túlzásánál”. A Mohamed-karikatúrák és hasonló gúnyrajzok történetének fölvázolásával e két elem ellentmondásos kapcsolatát próbáljuk jobban megérteni.

Az iszlám és a karikatúrák

Kurt Westergaard gúnyrajza nem az első, és nem is az utolsó Mohamed-karikatúra a történelemben. Mivel az iszlám vallás szerint Mohamed prófétát tilos lerajzolni, vagy máshogy megjeleníteni, a Nyugat már egyszerűen a próféta ábrázolásával többször is átlépte a muzulmán szólászabadság ezen határát, de egyik ilyen ügy sem okozott olyan mély diplomáciai válságot, mint a dán alkotók művei. Bár számos olyan eset is történt, amikor muzulmánok szegték meg a szigorú előírást, és ezért súlyos börtönbüntetést szabtak ki rájuk, esetenként pedig halálra is ítélték őket, most csak a nyugatiak által elkövetett „bűnöket” vesszük sorra, s azok közül is csak kirívóbbakat.

A modern történelem során az egyik legelső feljegyzett, muzulmánokat sértő karikatúrát 1925-ben vették papírra Londonban.  A rajzon Mohamed próféta, több más, fontos világtörténelmi személyiség szobrával együtt felnéz egy akkori krikett sztár-játékost ábrázoló szoborra.  Noha a kép meglehetősen ártalmatlan, mivel egyáltalán megjeleníti Mohamedet, Indiában nagy felháborodást váltott ki, a vallási vezetők tiltakoztak a rajz megjelenése ellen.

Salman Rushdie, indiai származású brit író ügye ennél nagyobb port kavart. Rushdie-t  az iráni ajatollah, Khomeini halálra ítélte, amiért az 1989-ben megjelent, Sátáni Versek című könyvében üzletemberként festi le a muzulmán prófétát. Egy gazdag iráni három millió dollárt is felajánlott annak, aki végrehajtja az ítéletet Rushdie-n. A feldühödött iszlamisták nem elegédtek meg az író vérének követelésével: a regény japán fordítóját meggyilkolták,  olasz kollégája és a könyv norvég kiadója pedig csak nagy szerencsével élt túl egy gyilkos szándékú támadást.  A mai napig egyetlen iszlám ország van, ahol a regény legális, de Törökország nagy árat fizetett a könyv lefordításáért: a radikálisok felgyújtottak egy hotelt, ahol a kiadó és fordító tartott volna előadást. A gyújtogatásban harmincheten meghaltak. Rushdie évekig rendőri védelem alatt volt kénytelen bujkálni, míg végül 1998-ben az iráni  kormány megígérte, hogy „elhatárolja” magát kivégzéstől, az ítéletet visszavonni ugyanis nem lehet.

A Westergaard-féle karikatúrához igencsak hasonló gúnyrajzot adott ki 2002-ben a Pulitzer-díjas Doug Marlette: a képen Mohamed egy kamiont vezet, amihez egy atombombát rögzítettek.  Bár Marlette is kapott halálos fenyegetéseket és mintegy négyezer-ötszáz dühös e-mailt és levelet, soha nem fajult az ügy a tettlegességig.

Gyilkossághoz vezetett azonban két holland művész, Theo van Gogh és Ayaan Hirsi Ali 2004-es rövidfilmje, amely az iszlám társadalmakban a nők ellen elkövetett erőszakról szólt. A filmben négy, megvert nő volt látható, átlátszó ruhában. Az alkotókat a film bemutatása után többször megfenyegették, mivel a nők testének mutogatását szintén szigorúan tiltja a Korán. Néhány hónappal később van Gogh-ot brutálisan meggyilkolta egy arab férfi.

Terjedelmi korlátok miatt nem lehet, és egyébként sem érdemes az összes hasonló esetet számba venni. Érdekesebb megvizsgálni azt a kérdést, miben volt más a dán karikatúrák ügye, és miért vezethetett emberéleteket követelő tüntetésekhez.

Miért pont akkor, és miért pont ezek a rajzok?

A tizenkét Mohamed-karikatúra 2005. szeptember 30-án jelent meg a Jyllands-Posten lapjain, az alkotók szándéka szerint azért, hogy hozzájáruljon a dán napilapokban az iszlámról és az öncenzúráról folyó vitához. A gúnyrajzok hónapokig csak lokális szinten okoztak problémát, a dán muzulmán közösség imámjai azonban a helyi hatóságok nemtörődömségét tapasztalva mozgásba hozták az egész arab közösséget. Petíciót jutattak el a muzulmán többségű államok nagyköveteihez, akik találkozót követeltek Anders Fogh Rasmussen dán miniszterelnökkel. Rasmussen azonban csak egy levélben válaszolt, amelyben az írta, a kormány nem befolyásolhatja a médiát. Az ügy 2006 februárjára harapódzott el igazán, amikor szolidaritásképpen számos európai lap leközölte a karikatúrákat, és ennek nyomán kezdődtek meg a tüntetések  az arab országokban.

Érdekes tény, hogy a rajzok közül hatot egy egyiptomi újság, az al-Fagr már 2005 decemberében megjelentetett a címlapján, és egy hosszú, elítélő cikket is írt róluk. Bár Egyiptom a világ legnépesebb arab országa, az ügynek szinte egyáltalán nem volt visszhangja akkor. Egy osztrák hírportál szerint az egyes országok direkt fújták fel az ügyet késleltetve, mert így hasznot húzhattak belőle a kormányok. A szaúdi vezetésnek például azért jött a kapóra gúnyrajz-ügy, mert elterelhette a figyemet a mekkai zarándoklaton kitört újabb tömegpánikról és halálesetekről, Jordániában a minimálbérről folyó vitáról, Egyiptomban pedig az igazságügyi reformokról vonta el a tömegek figyelmét. Az osztrák online újság szerkesztői megpróbálták megkérdezni az esetről az al-Fagr szerkesztőit, ám a bécsi telefonhívásra válaszként még a kérdéses lapszámot is eltüntették a honlapjukról.

Lényeges különbség a fentebb felsorolt, az iszlám hitet sértő Mohamed-ábrázolások eseteihez képest, hogy a Jyllands-Posten karikaturistáinak ügyét szinte az egész európai sajtó felkarolta, mintegy közös támadást indítva a muzulmán média cenzúrája ellen, a sajtószabadság védelmében. Az európai országok közül csak a nagy-britanniai sajtó döntött úgy, hogy a tolerancia és a mások érzései iránti tisztelet hagyományos brit értékének jegyében nem közli le a képeket. A The Times pedig emellett arra hivatkozott, hogy több hónappal az eredeti megjelenés után újra nyomtatásba adni a karikatúrákat „bizonyos mértékig a magamutogatással érne fel”.

A Times ugyanakkor azt is kifogásolta, hogy a muzulmán cenzúra egyébként más gúnyrajzokkal szemben kifejezetten elnéző. Nap mint jelennek meg a keresztényket kigúnyoló, illetve antiszemita és holokauszt-tagadó karikatúrák az iszlám újságokban, ahol több évtizedes hagyománya van a zsidók kigúnyolásának. Sőt, a Mohamed-gúnyrajzokra válaszként, az iráni elnök, Mahmud Ahmadinezsád holokauszt-karikatúra-versenyt hirdetett, hogy megnézze, hol húzódik az oly bőszen védelmezett nyugati szólásszbadság határa.