Nyomtatás
2010. március 18., csütörtök 00:00

„Egyszer el kell jönnie az igazságnak Acsoliföldre is."

Írta:  Ozgyin Erika
Katonaként élni és meghalni nemes dolog, büszkeség. A két világháború között a fiatalokat arra nevelték, hogy harcmezőn elesni dicsőséges halál. Sokan ezért álltak be önként a hadseregbe, így ebben az esetben nem beszélhettünk nyomorról, szükséges kényszerről, mint az elmúlt húsz évben és akár manapság is Afrikában.

1998 óta közel öt és félmillióan vesztették életüket a kelet-kongói fegyveres konfliktus során. A régióban a lázadók és a kormány csapatai is alkalmaztak kiskorú fiúkat és lányokat, hogy velük is növeljék erejüket. Több ezerre tehető azoknak a lányoknak a száma, akiket feleségként magukkal hurcoltak, megerőszakoltak, vertek, harcra kényszerítettek. 2003-ban még harmincezer fiú- és lány gyerekkatona volt a fegyveres csapatok tagja a Kongói Demokratikus Köztársaságban. A számuk azóta csökkent, de még így is ezrekről beszélhetünk, akik még mindig fegyvert tartanak a kezükben.
Feltehetjük a kérdést, hogy miért kell gyerekeket felhasználni ilyen borzasztó cselekedetekre? A válasz önmagában is felháborító: kevesebbet esznek, nem panaszkodnak, kisebb helyen elférnek, a harcban gátlástalanabbak és lojálisabbak a csapathoz. Valamit nagy előnyük, hogy kémnek is tökéletesek, hiszen ki gondolná egy kölyökről, hogy rossz szándékkal közeledik?
A hadsereg nagyon jó propagandát folytatott a toborzás érdekében. A nehéz sorsú, rossz körülmények között élő fiatalokat könnyen be tudták csalogatni kötelékükbe. Meleg élelmet ígértek, valahova való tartozás érzését és védelmet. A gyerekek a fegyverek által erősnek, igazi férfinak érezhették magukat.
Ezzel ellentétben sok fiatalt erőszakkal hurcoltak el, családtagjaikat nem egyszer kegyetlen módon meggyilkolták. Nem maradt nekik semmi egyéb, csak a saját életük. Választhattak: ölnek, vagy őket ölik meg. Kemény kiképzéseken vettek részt, a gyengék elhullottak, a gyermek élete nem számított, eldobták, mint egy rongyot. Engedelmes, gátlástalan katonákká váltak, akik tökéletesen kitanulták, hogyan kell a fegyverrel bánni, miképp kell élni a vadonban.

Azok a gyerekkatonák, gyerekanyák, akiknek sikerült megszökniük, megszabadulniuk a lázadó csapatoktól, nem, vagy borzasztóan nehezen tudnak integrálódni korábbi környezetükbe. A civil lakosság megbélyegzésének vannak kitéve, nem fogadják el őket. A háborúból visszatérő, olykor többgyermekes fiatalokat, akik borzalmakat éltek át, és rossz cselekedeteket hajtottak végre kényszerítő erők által, nem fogadja vissza társadalmuk. Úgy viszonyulnak hozzájuk, mintha ők saját akaratukból váltak volna lázadókká. Ezeknek a gyerekeknek a nagy része stressz hatására sokkal könnyebben lesz agresszív, vagy nyúl ismét olyan szerekhez, amiket korábban használt elűzve ezzel a fel-feltörő rémképeket. Félnek az emberek, hogy esetleg ellenük fordulnak. Fennáll továbbá annak a veszélye is, hogy ismét harcra kényszerítik őket, hiszen már kellő tapasztalatot szereztek a fegyverforgatásban. A megoldást mégsem az elszigetelésben kell keresni. Az UNICEF 2001 óta próbál segíteni az egykori gyermekkatonákon, azzal, hogy táborokat tart fenn a háborús övezetek peremterületein. A táborokban a gyerekek lelkének helyreállítása nem könnyű feladat, a komoly személyiségproblémák, a fizikai és lelki sérülések olyan maradandó nyomokat hagytak bennük, melyeken többségük képtelen túllépni. Amire a leginkább vágynak, az a tanulás, mert ez az egyetlen lehetőségük a kiemelkedésre.