Back Ön itt van: Rovatok Rovatok Humini A halál egyre csak nehezedik az ember számára
2010. január 14., csütörtök 00:00

A halál egyre csak nehezedik az ember számára

Írta:  Kertész Anna

Dr. Ranschburg Jenő gyermekpszichológus gondolatai a halálról és a gyermeki félelmekről

 

feature_ranschburg

 
Polcz Alaine gondolataival élve: „Korunk halála vad és fekete, félelmünkben tagadjuk meg, mert elvesztettük értelmét.” Mi az útja a halál elfogadásának Ön szerint?
Ha nagyon őszinte akarok lenni, nem tudom, én sosem tudtam személy szerint megbékélni ezzel a gondolattal. Fel vagyok háborodva azon, hogy el kell innen menni. Ennek következtében az a fajta beletörődés, ami nem a kognitív tudomásul-vételt jelenti, hanem a lelki elfogadást, az nehezen megy számomra. Bár sosem voltam hedonista, de mégis a magam szerény módján nagyon szerettem élni, és teljes képtelenségnek tartom azt, hogy ennek az élménynek, érzésnek meg kell szűnnie egyszer. Nagyra becsülöm az idézett szerzőt és soha nem tudtam volna azt a munkát csinálni, amit ő végzett. A távozó gyerekek megbékéltetése egyrészt szerintem nem biztos, hogy lehetséges, másrészt a haldokló gyermeket segítő személy halál-elfogadását, megbékélését igényli. Hazudni nem lehet. Olyan mérhetetlenül magányos soha nem lehet az ember, mint amikor meghal. Ezért éreztem valami inadekvátat abban a munkában, amit ugyan mélységesen tisztelek, de amitől igyekeztem magam mindvégig távol tartani. Érdekes módon öregkoromra, mintha enyhülne ez az érzés, az ellenállás a halállal szemben.
 

Ismer olyan terápiás módszert, aminek a segítségével az egyén könnyebben el tudja fogadni saját halálát?
A pszichológia álláspontja szerint, annál természetesebben fogadja az ember a halálát, minél közelebb van egy-egy életszakasz feladatainak a teljesítéséhez, megoldásukhoz. Ha az utolsó évek belső elszámolási folyamatai során, az ember oda jut, hogy nagyjából megtette azt, amit a saját képességei, az élete, az adott korszak - melyben élt -, lehetővé tettek, akkor az átmenet békés. Ehhez azonban mindenképpen az kell, hogy az ember leélje az életét, és hogy a saját halálával haljon meg. Abban az esetben, ha ez a könyvelés rosszul zárul, akkor gyötrelmessé válik a lezárás folyamata. Emellett számos döbbenetes pszichológiai szakirodalom is létezik a halál elfogadásával kapcsolatosan. Az egyik nézete szerint, ha az ember nagyon szeret élni, még öregkorában is, például benne marad a munkában és erős szociális kapcsolatai vannak, akkor nem tud majd békésen meghalni. Ennek következtében e nézetet vallók szerint a legfőbb feladat az idősebb emberrel éreztetni, hogy kilép a közösségből. Ez ugyan rengeteg sebet okoz neki, viszont könnyebben halhat meg. Ezt én felháborítónak és egy rendkívül antihumánus gondolatnak érzem. Hiszen a halál is az életünk része, ezt valamilyen módon el kell fogadnunk.
 

Halálviszonyunk ellentmondásossága és elfogadásának kérdése mindenképpen felveti a felelősség problémáját is. Az idősebbek még találkozhattak a „halál költészetével”, bölcs öregekkel, anekdotává szelídített halálesetekkel, de hogyan alakul a médiumok által uralt újabb nemzedék viszonya a halálhoz?
Nem gondolom, hogy meg lehet szelídíteni a halált. A halál se nem vad, se nem szelíd, a meghalás maga egy aktus. A halálról pedig a mai napig nem tudjuk, hogy micsoda, csupán sejtéseink és reményeink vannak vele kapcsolatban. A mai világ megpróbálja „kutyává” tenni az embert, levágja az élet szekvenciájáról a halált, próbáljuk elfelejteni, hogy ez az ijesztő dolog mindannyiunkat fenyeget, ennek következtében benyomjuk a tudatalattiba, ahol rengeteg gondot okoz. A halálfélelem sokkal általánosabb és sokkal inkább működő jelenség, mint amennyire az ember ezt önmagában tudatosítja. Talán voltak korok, és egyéniségek, akik ezzel mertek és akartak is foglalkozni, odáig ez azonban sosem jutott el, hogy a halál bekerüljön a köztudatba. Ha az ember pszichológiai szempontból végigszánt a történelmen, azt látja, hogy a törzsfejlődés egyfajta folyamatos individualizációs folyamat, amiben az egyén egyre hangsúlyozottabbá válik, és egyre nehezebben hal meg. Minél inkább csak egy fogaskerék az ember egy közösség életében, annál elfogadhatóbb és természetesebb a halál számára. Ahogy ezeket a csoportokat elkezdjük lebontani és kialakul bennük az „én”, aki a saját teste körül próbálja körülírni önmagát és a világát, annál nehezebbé válik elmennie. Az individuum nehezen hal meg, és a közösségi lény, ahol ez az ego korántsem annyira körülhatárolt, az természetszerűen könnyebben. Így aztán a halál egyre csak nehezedik az ember számára. Tény, hogy az emberek kétségbeesetten kívánnak bizonyítékot szerezni arra vonatkozóan, hogy az én-folyamatosságuk megmarad haláluk után is, hogy a halál csupán egy állomás és aztán következik egy út, amin ők utaznak majd tovább. Ezekre a kérdésekre azonban soha nem lesz egyértelmű válaszunk.
 

A felnőttek halálképe miben különbözik a gyermekekétől?
Ez egy borzasztó izgalmas kérdés. A halálnak vannak bizonyos logikai kritériumai, törvények, amiket a felnőttek elfogadnak és tudnak - ezekkel a gyerekek sok-sok évig bajban vannak. A legelső ilyen törvény, ami számunkra egyértelmű, hogy a halál irreverzibilis. A gyerek számára nem az. Öt-hat éves koráig számára egyértelmű, hogy a halálból oda-vissza lehet jönni. Ennek egyik oka, hogy a felnőttet omnipotens lénynek (mindenhatónak) tartja, vagyis teljességgel elképzelhetetlen számára, hogy ha valamit akar, akkor azt ne tudja megtenni. A legtragikusabbnak éppen ebből kifolyólag mindig is azt éreztem, hogy még a serdülő korban is előfordul, hogy a gyerek nincs tisztában a halál véglegességével. Mondok rá egy példát: felkeres egy tizenhárom éves kislány a rendelőmben, egyik zsebében gyógyszerek, másikban egy adag hánytató, és azt mondja, hogy meg akar halni, de nem is úgy „igazán”, hanem csak tizennyolc éves koráig, aztán ébresszék fel… Ez éppen annak a gondolatnak a folytatása, ami hat éves korban abszolút természetes, hogy a halálból fel lehet ébredni. A második aspektus a kauzalitás, vagyis az élet szekvenciájának elfogadása, még nem működik a gyermek számára. Az öregkort, a betegséget, vagy éppen a balesetet már összefüggésbe tudja hozni a halállal, azonban az élet fejlődési folyamatát, melyben az ember felnő, majd megöregszik és meghal, még nem ismeri. A halál univerzalitása szintén nem egyértelmű a gyerekek számára, minden további nélkül kivonják azokat ebből a körből, akiket szeretnek. Hajlamosak meg is személyesíteni a halált, ami a különböző történelmi korszakokban a felnőtt társadalmakra is jellemző volt (pl. kaszás, csontvázak). Az a mód, hogy a halált ki lehet játszani, csak ügyesnek, ravasznak és okosnak kell lenni, a gyermeki halálról való gondolkodás jellegzetes halálformáit tükrözik. Fontos értenünk továbbá, hogy a gyermek halálfélelme egyértelműen a szeparációs félelem következetes megnyilvánulása, a hozzá közelálló szerettei elvesztésének félelme, nem a saját halálfélelme. Ennek ellenére nagyon sok szorongás kíséri, már három éves korban lehet találkozni e szeparációs félelmekkel, amik a halálról szólnak. De maga a halál az ő számára mégsem ugyanazt jelenti, mint a felnőtt ember számára. Hat-hét éves korban még nehezen tudják az álmot a valóságtól, vagy éppen a belső lelki folyamatokat a külső, konkrét folyamatoktól megkülönböztetni. Gyakran találkoznak a meghalt családtaggal, ez azonban csak azt jelzi, hogy a gyerek a maga módján gyászol. Ugyanúgy fel kell dolgoznia egy hozzá közel álló személy halálát, mint a szeretteinek. A felnőttek azonban igyekeznek meg nem történtté tenni a halált. Ez a legnagyobb hiba, amit a szülő ilyenkor elkövethet. Igenis beszélni kell az eltávozott haláláról, ki kell vinni gyereket a sírhoz. Engedni kell, hogy a gyászmunka lefolyjon a gyerekben és ennek eredményeképp a gyerek képes lesz tovább élni.

 

Említette, hogy gyakori, hogy még a serdülők sem rendelkeznek megfelelő ismeretekkel a saját haláltudatukkal kapcsolatban. Lehet valahogyan fejleszteni e haláltudat kialakulását?
Ha a gyerek egy olyan családban él, ahol tudja, hogy ő mindig kérdezhet, és hogy a kérdéseire adekvát választ kap, még ha nem is a teljes igazságot, de olyan igazakat, amikre további igazságokat a későbbiekben ráépíthet, akkor a gyerekek felépítik ezt magukban. Nem lehet, és nem is szabad ezt egy időponthoz kötni. Ez egy folyamat, a kérdés-felelet játéka, aminek szabadon kell folynia a családban. Fontos, hogy a szülő mindig a kérdésre feleljen, ne beszélje túl a témát. Gyakori, hogy a gyerek a beszélgetés egy alacsony szintjén megáll, de majd eljön az idő, amikor elhangzanak a további kérdések is, ezt ki kell várni. Ez a menete.

 

Egy egészséges gyermek, aki semmilyen traumán sem ment keresztül, hány éves korában kezd először a halál gondolatával foglalkozni?
Az én tapasztalataim szerint a legkorábbi időpont, amikor ilyen jellegű kérdések elhangzanak, három éves kor körül jelenik meg, hiszen ez a nagy szeparációs félelmek időszaka. Ilyenkor szeretne a gyerek a szülő mellett aludni, szeretné a közelségüket érezni, ezért annál ijesztőbb gondolat nem létezik a számára, minthogy elveszítheti a számára biztonságot nyújtó és szeretett személyek közelségét. Így jut el a halál kérdéséhez. Nem lehet szerencsére olyan steril körülmények között tartani a gyermeket, hogy egyáltalán ne halljon a halálról, a tündérmesékben, az óvodában is megjelenik a halál, mint fogalom az ő számára. Úgy vettem észre, hogy bizonyos értelemben mintha gyorsabban fejlődnének, okosabbak lennének a gyerekek ma, mint régebben voltak. Ráadásul nyilvánvalóan magányosabbak, nem a fizikai egyedüllétre gondolok elsősorban, hanem egy nagy belső elhagyatottság élményre, ami mindig öngyilkosság-kísérlethez vezeti a serdülőkorúakat. Megdöbbentő, hogy napjainkban, Magyarországon évente átlagosan 30 befejezett öngyilkosság van a gyermekek körében. Mindemellett riasztó, hogy az öngyilkosságnak tíz éves korban kéne egy veszedelmes rizikófaktort jelentenie, ma pedig már hat-hét éves korban is megjelenik. A nyugat-európai és az amerikai szakirodalom is beszámol e jelenségről. A másokkal szemben elkövetett erőszak legdurvább formái olyan alacsony életkorban jelennek meg, mint még soha. A másik elpusztításának gondolatával párhuzamosan jelenhet meg az a hatalom, hogy mások mellett saját magamat is el tudom pusztítani. Viszont az érzést már nem kíséri az a gondolat, hogy a gyerek tisztában lenne a halál irreverzibilis voltával. Ez csak jóval hét-nyolc éves kor után jelenik meg a gyermeki halálképben. Azt mondhatjuk, hogy ma felnőttként is nagyon keveset tudunk a halálról, ennek ellenére létezik egy hosszú fejlődési folyamat, amit a gyereknek végig kell járnia, és aminek a végén eljuthat arra a nagyon kis szintre, ahol mi állunk. Ezt fontos tudniuk a szülőknek, akik hihetetlenül egocentrikusak tudnak lenni, és gyakran képzelik, hogy a gyerek ugyanazt tudja, amit ők.

 

Ön szerint létezik válasz arra a kérdésre, hogy miért jelentkezik egyre fiatalabb korban az erőszak?
Sok közhelyszerű válasz jut az ember eszébe. Egyrészt teljesen más a mai család, mint a régi korokban. Harminc-negyven évvel ezelőtt még mindig a nukleáris család nagyszerű, modern gondolata volt a domináns. Ma ilyen nukleáris család alig létezik. Tízből hat házasság válással végződik, vagyis megjelentek az egyszülős családok. Én ezeket „csonka családoknak” szoktam nevezni, mert annak a szülőnek a révén, aki kiesik a családból, az ő általa megjelenített terület kiesik a szülő-gyerek kapcsolatából. Ennek komoly következményei vannak. Megjelentek a vegyes családok, a nevelőszülős családok, stb., ezek mind egészen speciális helyzetet teremtenek a szülők és a gyermekek között. Ahol nem válnak el, ott is diszharmonikusak a családok, a gyermek maga előtt látja az indulatot, az agressziót, emellett pedig természetesen még ott a televízió is. A gyermekmesék is egyre erőteljesebben tükrözik ezt a nagyon hiperaktív, mozgalmas, egyre több agressziót tartalmazó világot. Természetszerűen válik így a gyerek is agresszívvá. Ugyanakkor alapvetően módosulóban vannak a hagyományos női-férfi szerepek is. Családon belül és kívül is tökéletes szerepbizonytalanság létezik. Nagyon könnyen elképzelhető az is, hogy létezik egy biológiai szintű akceleráció is. Akármit is vizsgálok, mindig oda lyukadok ki, hogy a mai gyerekek mindent hamarabb csinálnak, hamarabb érnek meg. A gyermek elhagyatottságából eredő indulatok, ha találkoznak a technikai tanulmányokkal, akkor ebből az következik, hogy kegyetlen agresszióra válik képessé. Éppen azért, mert a halál számára nem ugyanazt jelenti, mint a felnőtt számára, ezért könnyebben öl. Megjelennek olyan gyermekkori gyilkosságok, amelyek elképzelhetetlenek voltak régebben. Az amerikai szakirodalom ezt zöldfülű pszichopátiának nevezi… Egészen riasztó esetek ezek és úgy tűnik, hogy a világon mindenhol szaporodnak. Ha az ember indulatból öl, az megbocsáthatatlan, mégis emberi megnyilvánulás. A szenvtelen gyermeki gyilkosságok mögött nem mindig jelennek meg indulatok. E megnyilvánulások az érezni tudás hiányából fakadnak, amit szeretünk pszichopátiának nevezni. A pszichopata képtelen belebújni a másik ember bőrébe, képtelen átérezni a másik örömét vagy a fájdalmát, vagyis teljesen képtelen az empátiára. Jólesik neki a másik ember szenvedésének látványa. Ebből a kategóriából ma több gyermeket találunk, mint régen.

 

A pszichopatikus vonásokkal rendelkező gyerekeken hogyan lehet segíteni?
Ez egy nagyon messzire vezető dolog. Úgy gondolom, hogy az életnek egy nagyon-nagyon korai szakaszán ez a veszély már észlelhető, ilyenkor még lehet segíteni egy folyamatos és szisztematikus segítségnyújtással. Ennek első jeleit már kettő éves kor körül lehet látni. Az a nagy baj, hogy igazán ezekkel a gyerekekkel csak akkor kezdünk el foglalkozni, amikor már túllép e kicsi körön a probléma, megjelennek az első bűncselekmények nyolc-kilenc éves korban (iskolakerülés, kóros hazudozás). A legtöbb esetben ilyenkor már késő. A kor előrehaladtával a jellem megkeményedik, nehezebben formálható és erősen csökken az esély rá, hogy sikerüljön jellemváltozást elérni. Okaként a legjellemzőbb módon a szeretet-kapcsolat hiánya merül fel. Az anyák egyre több szerepbe kényszerülnek, ezáltal az első egy-két év nagyon meleg, személyes, sok biztonságot és nyugalmat nyújtó időszaka sérül a szülő és gyermek között. Ennek a következményei aztán megjelennek azokban a tünetekben, amikről korábban beszéltem.

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Elfogadva és kihirdetve az ENSZ Közgyűlésének 217 A (III) határozata alapján, 1948. december 10-én.

A 30 pontból álló Nyilatkozat az élet minden területét felölelő jogokról és szabadságjogokról szól. Elolvashatjátok és megismerhetitek oldalunkon.

Bővebben…

© 2009-2013 Humana Egyesület

humana logo

Impresszum

Creative Commons Licenc

A weboldalt Belák Balázs készítette.