Back Ön itt van: Rovatok Rovatok Háttér Amiről emlékezni kell – Az örmény genocídium
2010. március 18., csütörtök 00:00

Amiről emlékezni kell – Az örmény genocídium

Írta:  ST
Örményország történelmét tragédiák övezik. Egy elsők között kereszténnyé lett állam, muzulmán országokkal körülvéve, ráadásul stratégiailag fontos területen fekszik, melyet sokan akartak a magukénak tudni: ezek a tényezők mind-mind hozzájárultak ahhoz a hadjárathoz, melyet a huszadik század elején az örménység ellen indítottak.

hatter_ormenygenocidium
„Az örmény kérdéstől csak úgy szabadulhatunk meg, ha megszabadulunk az örményektől" – olvasható Abdülhamin szultán szállóigévé vált mondása az Örmény Kulturális és Információs Központ egyik szórólapján. A jelmondat pedig az 1800-as évek végétől kezdődően a gyakorlatban is érvényesült.

– Az akkori térképen Örményország egy óriási birodalom volt, háromszorosa a mai Magyarország területének. Nem véletlenül mondták, hogy tengertől-tengerig tart, mert a Kaszpi-tengertől a Fekete-tengerig terjedt a határa. Ez azonban zavarta azokat az elképzeléseket, amelyek az úgynevezett tatár, türk, mongol és muzulmán birodalom egyesülését sürgették. Ám nem az ország elfoglalása volt a cél, hanem teljes lakosságának a kiirtása, mert akkor akadályok nélkül megnyílt volna az egyesüléshez vezető út – tájékoztat minket az eseményekről Avanesian Alex, az Örmény Kulturális és Információs Központ igazgatója.

Az első világháború idején a tizenöt és ötven év közötti egészséges örmény férfiakat besorozták a török hadseregbe, majd módszeresen, ügyelve, hogy mindez a nyilvánosság szemei elől elzárva történjen, likvidálták a mintegy háromszázezer örmény katonát, a lakosság ellenállásra képes részét.

– 1915. április 23-án Isztambulban összeszedték az örmény értelmiséget, és nyolcszáz főt azonnal kivégeztek. Ha pedig egy nemzet vezetők nélkül marad, akkor kitör a káosz. A törökök úgy gondolták, hogy ezután nem lesznek képesek hamar talpra állni az örmény emberek, és be is jött a számításuk.

Az örmény értelmiségiek ellen hajtóvadászat indult, ám ez csak a kezdete volt a tragikus eseményeknek, ugyanis nem sokkal később megszületett a deportálási törvény, melynek keretében a foglyokat olyan célpontok felé indították útnak, ahová valójában sosem érkeztek meg.

– A törökök behajtották a szíriai sivatagba az örményeket, ahol kibányászott olajmezők állnak, és még ma is jelentős mennyiségű olajat tartalmaz a homok, majd pedig egészen egyszerűen meggyújtották a földet. Itt vonhatunk párhuzamot akár a náci haláltáborokban található gázkamrákkal is, mert körülbelül azok is ugyanígy működtek.

Nem véletlen a zsidó és az örmény holokauszt lezajlása közötti összefüggés: Hitler több mint húsz évvel az események után maga vallott arról, hogy mintaként tekint az örmény népirtásra, melynek során másfélmillió ember lelte halálát.

– Az édesapám árva gyerekként nevelkedett. Csak ő maradt életben egyedül a családból, a szeme láttára ölték meg a szüleit és a testvéreit. Ő úgy menekült meg, hogy elrejtették egy hordóban, aztán árvaházról-árvaházra járt, különböző helyeken nevelkedett, míg végül Magyarországra került. Az Európában élő örmények ugyanis menekültakciókat indítottak, és ennek keretében bukkantak rá édesapámra is. Anyukám Törökország belső területén született, de valahogy itt is túlélték néhányan a népirtást, amelynek százezres volt a nagyságrendje egy-egy városban. Azok, akik elérték a tengerpartot, mind túlélték az eseményeket, mert az ott állomásozó angol és francia hajók átvitték a túlpartra a menekülteket. Legközelebbi területként Szíria és Libanon váltak a legnagyobb felvevőközpontokká, továbbá Franciaországba, Marseille-be is sok örményt vittek. Itt a mai napig egy óriási, hatszázezres örmény populáció él.

A fennmaradt örmény népesség szétszóródott a világban, ám mintegy hetven év múltán, az anyaországban élő örmények továbbra sem élhettek békében, hiszen a módszeres népirtás után az azerbajdzsáni köztársaság örményellenes politikájával is szembe kellett nézniük.

– 1988. február 27-én vette kezdetét a Szumgaiti vérengzés néven ismert esemény, amelynek során ismét sok örmény vesztette életét, és mintegy háromszázezren menekültek el Azerbajdzsánból, így ott gyakorlatilag kiürültek az örmények által lakott települések.

Az örmény-török ellentét csitult az évek folyamán. Ennek egyik példája, hogy a tavalyi évben Törökország Örményországgal került össze a futball világbajnoki selejtezőkön, és a korábbi példával ellentétben, végre sikerült lejátszani a mérkőzéseket, méghozzá úgy, hogy az első mérkőzés Örményországban, a másik pedig Törökországba zajlott, és a két államfő mindkettőn részt vett. Mondhatjuk tehát, hogy megindult a diplomáciai kapcsolat a két ország között.

– A fő konfliktus még mindig Azerbajdzsánnal van, főleg a Hegyi Karabah területének kapcsán, és ez sajnos nem látszik enyhülni. Csak egy példát mondanék, ami jellemzi a mai helyzetet. 2004-ben egy azeri főhadnagy baltával lefejezett egy örmény katonát itt Magyarországon. Az elkövető jelen pillanatban éppen életfogytiglani büntetését tölti hazákban, de Azerbajdzsánban állami hőssé nyilvánították, és mindent elkövetnek, hogy hazavigyék.

Az örmények szétszóródva élnek a világban, ám mégsem gyökértelenül. Nemzeti identitásuk, talán éppen az átélt borzalmak, vagy az idősebb generációk által az utódoknak továbbadott élmények hatására, szinte erősebb bármely más nép öntudatánál.

– Jelen pillanatban kilenc-tíz millióan élnek az örmények szerte a világon. A mai Örményországban három és fél millióra csökkent a létszámuk, de ugyebár nem egy nagy területről van szó. Európában körülbelül két és fél millióan vagyunk. Amerikába nagyon nagy a populáció, de a világon mindenhol vannak örmények, még Kínában is. A magyarországi örmények számáról viszont téves információk vannak a köztudatban. Időnként azt hangoztatják, hogy tizenöt-húszezer örmény él itt, de pontosan lemérhető a nyilvántartásokból, hogy a magyarországi örmények létszáma a század elejétől kedve mind a mai napig hatszáz és az ezer fő között mozog. Azt mondják a történészek, hogy ha nem lett volna a népirtás korszaka az örmény történelemben, és itt egyaránt gondolhatunk a régire és a mostanira, akkor ma körülbelül negyven millióan kellene lennünk.

A megmásíthatatlan történelmi tények ellenére mind a mai napig nem ismerik el sok helyen az örmény genocídiumot. Így van ez Magyarországon is.

– Tavaly odáig már eljutottunk idehaza, hogy a parlament egyik ülésszakának az utolsó öt percében valamelyik képviselő beszélt a témáról. Volt amikor napirendre került az örmény népirtás elismerése, de végül leszavazták. Tény és való, nem Magyarországon történtek ezek az események, de mint a huszadik század első népirtásáról, legalább tankönyvi szinten, illene erről megemlékezni. Ezt mi, magyarországi örmények a magunk módján meg is tesszük. Általában a Duna-parton lévő kőkeresztnél koszorúzunk, majd gyertyát gyújtunk az áldozatok emlékére. Idén a Március 15. téren álló Nagyboldogasszony Főplébánián lesz megemlékező gyászmisénk, április 23-án este, az örmény népirtás 95. évfordulójának emlékére.

Úgy gondolhatnánk, hogy közel száz év távlatából, lassan mindenki elfelejtkezik a szörnyű eseményekről, főként, hogy a médiában is csak elvétve esik szó az örmény nép hányatatott sorsáról.

– Én úgy gondolom, hogy az ilyen típusú népirtásokra azért nem lehet fátylat borítani, mert ezeket „genetikailag" hordozzuk magunkban, az újszülötteknek pedig továbbadjuk a múltunkat. Ezek az események túl nagy súlyúak voltak ahhoz, hogy bármikor is feledésbe merülhessenek.

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Elfogadva és kihirdetve az ENSZ Közgyűlésének 217 A (III) határozata alapján, 1948. december 10-én.

A 30 pontból álló Nyilatkozat az élet minden területét felölelő jogokról és szabadságjogokról szól. Elolvashatjátok és megismerhetitek oldalunkon.

Bővebben…

© 2009-2013 Humana Egyesület

humana logo

Impresszum

Creative Commons Licenc

A weboldalt Belák Balázs készítette.