Back Ön itt van: Rovatok Rovatok Háttér Társadalmi akarat nélkül fújhatjuk – A Harlem’s Children Zone Magyarországon
2010. november 19., péntek 00:00

Társadalmi akarat nélkül fújhatjuk – A Harlem’s Children Zone Magyarországon

Írta:  Csonka Anna

Ritkán fordul elő, hogy az amerikai szociálpolitika egyes elemeit egy ország importálná, hiszen az Egyesült Államok „védőhálója” épp nem az erősségeiről ismert.  Egy, a főként feketék lakta New York-i Harlemben működő oktatási-szociális integrációs program azonban felkeltette Szombati Béla washingtoni magyar nagykövet figyelmét, és merész analógiát vont a harlemi afroamerikai és a magyarországi cigánygyerekek helyzete között.

A nagykövet úr úgy gondolta, a Harlem’s Children Zone (HCZ) a gyerekeket az anyaméhtől az egyetemig követő oktatási, foglalkoztatási, városfejlesztési és egészségügyi programokat összefogó koncepciója jól működhetne a magyar romák integrációjának elősegítésében is. Ötletének megvitatására Szalai Júlia, a Közép-Európai Egyetem szociológia professzorának segítségével idén júniusban egy konferenciát hívott össze, amelyen magyar és amerikai szakembereken kívül amerikai politikusok, és Geoffrey Canada, a HCZ alapító-vezérigazgatója is részt vett.

A kétnapos eszmecserén az egybegyűltek arra jutottak, hogy - Canada szavaival élve - „a roma közösségekkel kapcsolatos kérdések annyira hasonlatosak azokhoz a problémákhoz, amelyekkel mi Harlemben találkoztunk, amikor a munkát elkezdtük, hogy ez a megközelítés működne”.  Az adaptációkor azonban ügyelni kell a kulturális és egyéb, az emberek érzékenységét érintő különbségekre – tette hozzá.

A Harlem’s Children Zone

Amikor Geoffrey Canada a ’90-es közepén megálmodta a HCZ-projektet, már sok éve az oktatásban, hátrányos helyzetű gyerekekkel dolgozott. Ám akár az állami, akár a civil oldalon tevékenykedett, mindenütt azt tapasztalta, hogy a programok nem elég átfogóak és túl sok gyerek esik ki az iskolából, a rendszerből, és még ennél is nagyobb azok száma, akik be sem kerülnek a különféle iskola utáni-melletti fejlesztőprogramokba, mert nincs elég hely. Canadát a végtelen hosszú várólisták sora és a nagy lemorzsolódási arány mélyen elkeserítette: “Amikor egy gyereknek segítünk, ezer másik csúszik ki a kezünk közül ”- olvashatunk őrlődéseiről Paul Tough a HCZ-ről szóló, Whatever It Takes (Bármi áron) című könyvében. A bronxi feketenegyedből származó férfi ezért elhatározta, hogy egy olyan módszert fog kidolgozni, amely egyszerre ad értelmes választ a gettó szubkultúra összes kérdésre.

Canada alapjaiban szerette volna megváltoztatni a közoktatást. Nyilvánvaló volt azonban, hogy nagyratörő tervének megvalósítását először egy kicsi, specifikus területen kell kezdenie, minden energiáját arra helyre összpontosítva.  Azt is fontosnak tartotta, hogy a gyerekek életébe már születésük előtt beavatkozzanak, már az anyákat “behúzzák a csőbe”, és aztán fokozatosan egymásra épülő programokkal mindent megtegyenek azért, hogy minden gyerek eljusson legalább az érettségig.

Kísérlete helyszínéül Canada Harlem egy huszonnégy háztömbből álló részét választotta, ahol nagyjából háromezer gyerek élt, többségük a szegénységi küszöb alatt. Munkatársaival egy összetett programot állítottak össze, amely a szülők oktatásával kezdődött, egy intenzív, óvodai előkészítővel folytatódott, a kisiskolásokat korrepetálással és délutáni foglalkozásokkal tartották a biztonsági hálóban, a kamaszoknak pedig egy mentor-rendszert alakítottak ki. Emelett biztosították a gyerekek jó táplálkozását, és külön figyelmet fordítottak az asztmás diákokra.

A program első pár éve alatt azonban kiderült, hogy a helyi állami iskolákkal az együttműködés koránt sem könnyű. Az igazgatók gyakran nem biztosítottak a foglalkozások számára termet, és még azokban az iskolákban is, ahol a dolgozók készségesek voltak, a program nem ért el változást a gyerekek matematika és olvasás eredményeiben. Canada ezért úgy döntött, saját kvázi-alapítványi, ún. charter iskolát alapít, amelyben saját módszerei szerint folyhat tanítás, ha bizonyos eredmények garantálnak az állam felé.

A HCZ tehát mint a közoktatás reformja megbukott . Az első Promise Academy (Ígéret Akadémia) charter iskola 2004-ben nyitotta meg kapuit, egy iskolai előkészítő- és egy hatodik osztállyal. Ez utóbbit néhány múlva szélnek eresztették, mivel nem hozta meg a kívánt eredményeket. A később indított osztályokkal azonban látványos sikereket értek el: a gyerekek csaknem száz százaléka ugyanúgy vagy jobban teljesít, mint más New York-i iskolákban tanuló társaik.  Jelenleg két Promise Academyben folyik a harlemi gyerekek oktatása, s a programok ma már kilencvenhét háztömböt érnek el. Barack Obama amerikai elnök több milliárd dollárt különített el a program országos kiterjesztésére, amelyre 2011-ben kerülhet sor.

Bár az Egyesült Államok közvéleménye a HCZ-t az évezred oktatási sikerének könyvelte el, a sajtóban szkeptikus nézetek is keringenek arról, hogy a program más városokban adaptálható-e. Az egyik leggyakoribb kifogás, hogy mivel a HCZ nemcsak oktatási, hanem egy komplett szociális ellátóprogram, sokkal drágább, mint egy, csupán az oktatásra koncentráló charter iskola. A Brookings kutatóintézet egyik tanulmánya pedig kimutatta, hogy a Promise Academykben tanuló gyerekek eredményei csak a közintézményekben tanuló társaikét haladják meg, más charter iskolákhoz képest a HCZ nem teljesít kiemelkedően.

Lesz egyszer Miskolci Gyermek Zóna is?

A HCZ-program lehetséges magyarországi alkalmazásairól, a felmerülő problémákról és a harlemi minta-iskolákban tapasztaltakról Csongor Annával, az Autonómia Alapítvány igazgatójával beszélgettem, aki maga is részt vett a júniusi konferencián.

"A HCZ számos szolgáltatása már létezik itthon, csak ezek a programok nem épülnek egymásra” - mondta Csongor, aki leszögezte, hogy a projekt hazai kidolgozására létrehozott kutatócsoport nem megvalósítani akarja a HCZ-t, hanem ötletet akar adni helyi roma közösségnek a probléma ehhez hasonló, holisztikus megközelítésű megoldására. “Nagyon fontos, hogy a kezdeményezést helyi akaratra kell építeni, ahogy az Harlemben is történt. Arra törekszünk, hogy minél többet gondolkozhassanak a projekten azok, akiket érint.”

Az mindenestre biztos, hogy a HCZ-modellt csak városi környezetben lehet megvalósítani, mert itt áll rendelkezésre a megfelelő infrastruktúra, van közel iskola, sőt akár egyetem is. Ez azért lényeges, mert a gyerekeket nem elvinni kell a lakóhelyükről, hanem a lakóhelyüket kell élhetőbbé tenni, hogy ott maradhassanak - ez a HCZ-nek is az egyik alapvető célja, amely New Yorkban szerencsére találkozott Michael Bloomberg polgármester városfejlesztési terveivel, aki a lepukkant feketenegyedből modern városrésszé alakította Harlemet. “A helyi önkormányzatokkal való együttműködés elengedhetetlen” - jegyzi meg Csongor.  “Az alapítványi iskolák nem vehetik le a terhet a közoktatás válláról”-teszi hozzá.

Alapvető különbség a magyarországi és a harlemi helyzet között, hogy nálunk ilyen típusú városi gettók nincsenek, ezért nehezen lehet elképzelni, hogy a programot X város Y utcájában a 17/F-es panelháztól a 23/B-ig indítják be. A Promise Academykben ráadásul egyértelmű különnevelés folyik, ami Magyarországon több szempontból is problémás. “Nálunk a romák oktatási-társadalmi integrációja a cél, amelyet ilyen szinten szegregált oktatással nem lehet megoldani. A HCZ legtöbb munkatársa is fekete, ez ott egyfajta koncepció is, hogy példát mutassanak a gyerekeknek. De nálunk alig van felvállaltan cigány értelmiség, mert aki eljut odáig, jó okkal inkább rejtegeti a származását, de nem áll ki példaképnek” -mondta Csongor.

Erre rátesz egy lapáttal, hogy a mélyszegénységben élő gyerekeknek egy klasszikus értelmiségi nem is feltétlenül példakép, mert Magyarországon, Amerikával ellentétben, a tudással megszerezhető pénz mértéke nem látványos. Míg a harlemi ovisok a szüleikkel együtt álmodoznak arról, hogy szívsebész lesz belőlük, nálunk ilyesmi fel sem merül. Pedig ahhoz elsősorban a szülők motivációjára van szükség, hogy jobb iskolába küldjék a gyerekeiket; pláne, ha egy olyan kemény szigort diktáló intézményről van szó, mint a Promise Academy.

"A harlemi minta-iskolákban az öltözködésen át a hajviseletig mindent leszabályoznak, és megmondják, hogy mi a helyes út: az amerikai középosztály útja. Az iskolákban dolgozók mindent megtesznek azért, hogy a gyerekek erről ne térjenek le: a szünet csupán addig tart, amíg a walkie-talkie-s biztonsági őrök az egyik teremtől a másikig kísérik a tanulókat, és amikor délután véget ér az iskola, szintén ők kísérik haza a gyerekeket. Fontos eleme az oktatásnak az állandó verseny, szinte folyton felmérések vannak, amelyek eredményei a folyosókon lógnak. Ha egy diák alulteljesít, rögtön segítséget kap” - meséli a Harlemben tapasztaltakat Csongor, s azt is hozzáteszi, a HCZ egy “totális rendszer”, hiszen a legnagyobb harlemi foglalkoztatóként egyes családok életét teljesen átszövi, a munkától a szabadidőn át a személyes döntésekig.

Mindez Harlemben egy sokkal egyszerűbb világba illeszkedik bele, ahol kisebb a szakadék a középosztály és a deprivált rétegek között, s ahol a közbeszédben már régóta tabunak számítanak az olyan frázisok, amelyeket nálunk parlamenti képviselők is előszeretettel hangoztatnak, mint például egyes etnikai csoportok azonosítása a bűnözéssel. Amerikában a társadalmi támogatottsága is nagyobb a hasonló programoknak. “Társadalmi akarat nélkül pedig fújhatjuk” - mondja az igazgatónő.

A HCZ hihetetlen előnye a jelenlegi magyar kezdeményezésekkel szemben, hogy Canada úgy írta meg alapítványi iskolája pályázatát, mint egy vállalkozás üzleti tervét, s ezzel nemcsak a leghidegebb szívű kapitalistákat nyerte meg támogatónak, hanem egy hosszú távú, racionalizáltan működő projektet hozott létre. “A magyar oktatástól és szociális szférától teljesen idegen ez az üzletszerű felfogás, pedig ez egy tervezhető dolog, vannak indikátorok, in- és outputok. Ahogy a HCZ-nél, nálunk is a célok állandó tudatosítására lenne szükség. Ott például az ovis csoportokat is Harvardnak meg Yale-nek nevezték el”.

Soros György pár hete az Indexnek adott interjújában azt mondta, eurómilliókat áldozna egy sikeres magyarországi roma integrációs projektre, amely szerinte lehetne például, a HCZ hazai adaptációja. A kérdésben Orbán Viktorral is egyeztetett. Fölülről tehát mintha meglenne az a bizonyos akarat, s reméljük, találunk a gombhoz kabátot is.

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Elfogadva és kihirdetve az ENSZ Közgyűlésének 217 A (III) határozata alapján, 1948. december 10-én.

A 30 pontból álló Nyilatkozat az élet minden területét felölelő jogokról és szabadságjogokról szól. Elolvashatjátok és megismerhetitek oldalunkon.

Bővebben…

© 2009-2013 Humana Egyesület

humana logo

Impresszum

Creative Commons Licenc

A weboldalt Belák Balázs készítette.