Back Ön itt van: Rovatok Rovatok Háttér „Az Úriember”
2010. szeptember 23., csütörtök 01:00

„Az Úriember”

Írta:  Németh Gábor

Nem emlékszem, ki és mikor szólított először „uramnak”. Talán az a régivágású ruhabolti eladó , akinél tizenhat évesen szert tettem az első hosszúkabátomra, talán valaki más. Akárhogy is történt, biztos vagyok benne, hogy előbb tituláltak úrnak, semmint hogy én így gondoltam volna magamra.

ferfi_uriemberAz ember hajlamos betudni olyan, a korral együtt járó jelenségnek, mint hogy magázni kezdik az idegenek, holott itt többről van szó. Úrnak, sőt, úriembernek lenni a társadalomban betöltött szerepünket is jelenti. Ahogyan pedig a nemek történetét sem lehet külön-külön megírni, úgy az úriember-szerep alakulásának vizsgálata során is ki kell térni a női nemhez fűződő viszonyra.

Sorra véve a fontosabb mozzanatokat a gentlemanek történetében, nehéz a kezdeteket pontosan definiálni. A történelem során minden társadalomnak megvolt az elképzelése az ideális férfi szerepéről, ám a nyugati értelemben vett gentleman alakja a középkori Európa lovagi tradíciójában gyökerezik. A harcban bátor, a győzelemben kegyes, a szegényeket gyámolító, a szerelemben szenvedélyes, a költészetben jártas és persze istenfélő nemes férfi alakja éppúgy megtalálható az európai, mint az arab kultúrában. A tizenkettedik századra kialakult az a lovageszmény, amelyArtúr király legendájából és Antarah („az Oroszlán”) arábiai harcos-költő alakjából egyaránt merít, és amelynek bölcsőjét a keresztény és az iszlám kultúra találkozását jelentő, a mórok által megszállt Ibéria jelentette.

A máig közismert „fényes páncélú lovag” alakját megteremtő középkori nemes ifjak harci gyakorlatokkal, lovaglással, vadászattal készültek fel az életre, a rátermettségüket a csatatéren vagy a harci játékokon bizonyították. Utóbbiak egyik kedvelt formája volt a francia nemesség körében az úgynevezett Pas d'armes. Lovagok egy csoportja elállt egy forgalmasabb utat, hidat, városkaput, és az arra haladó nemeseket párbajra hívta ki az áthaladás jogáért.

A kifinomult férfi értett a költészethez, -ha olvasni nem is tudott-, a középkor jellegzetes alakja volt a trubadúr, aki a szíve hölgye iránti szerelmét énekelte meg. A hódolat tárgya előkelő és gyakran férjezett hölgy, akinek a szépsége mellett rendszerint a tudását és az udvari finomságát dicsérték. A lovag felajánlotta a szolgálatait a hölgynek, és feltétlen hűséggel tartozott neki; a hölgy azonban nem tartozott viszonzással, de nagylelkűségből megjutalmazhatta a lovagját.

A kor ifjú nemesei körében mindazonáltal nagy népszerűségnek örvendett a prostitúció egy különleges ága. Az „entremetteuse” félig madám, félig javasasszony; egy idősebb nő, aki fiatal prostituáltak bevonásával oktatja a testi szerelem fortélyaira az ifjú nemeseket.

A lovagi kultúra nőkhöz való viszonya kettős, és ennek egyik oka a házasság akkori gyakorlatában keresendő. Szokásos volt ugyanis a több, mint tíz évnyi korkülönbség a férj javára, s a fiatal nemes leánynak lényegében nem volt beleszólása a gazdasági és politikai érdekek mentén kötött házasságba,  ahol a legfőbb kötelessége minél több egészséges fiúgyermek világra hozása volt.

A reneszánsz úriember a kora középkori elődjével szemben nem érhette be a harcmező vagy a harci játékok dicsőségével, a lovagi költészet szellemiségével. Az új idők új gondolatokat hozva átformálták az úriemberről alkotott képet is. Nemesi körökben a kor hívószava az olasz Sprezzatura, amelynek a lényege a természetes, fesztelen, vagy legalábbis annak ható viselkedésmód volt.

A fogalmat Baldassare Castiglione olasz udvaronc írta körül Az udvari ember (Il cortegiano) című munkájában, amely az antik irodalomban és filozófiában gyökerező reneszánsz alapmű: nemcsak erkölcsfilozófia, retorikatan, viselkedési kézikönyv, de egyben a modern ember művelődésének a tükre. A dialógus formájában megírt könyv az urbinói udvarban a tizenhatodik század elején, aművelt urak és hölgyek között zajló beszélgetéseket eleveníti fel, ezáltala reneszánsz udvari kultúra társadalomrajza.

A humanista korszellem megkövetelte a művelt nemesektől a görög és latin írástudást, és többek között a hét szabad művészetben való jártasságot is (nyelvtan, retorika, dialektika, csillagászat, számtan, mértan, zene). A reneszánsz kor úriemberének mindezen téren elsajátított tudását a Sprezzatura szellemében olyan módon kellett demonstrálnia, hogy az ne csak könnyednek tűnjék, de a gyakorlás és tanulás korábbi erőfeszítése is rejtve maradjon. Mikor a reneszánsz úriember kihívással szembesült, mindig arra törekedett, hogy bármely szellemi vagy fizikai gyakorlatot úgy mutathasson be, mintha annak egyszerű megoldása  magától értetődő lett volna. Hasonló fesztelenséggel fordult a női nem felé is, ahol a kora középkorral ellentétben már nemcsak az erény és a finomság, de műveltség is része volt az ideálnak.

A felvilágosodással és az abszolutizmus kialakulásával az európai kultúra és hatalom központja az olasz városállamoktól a lassan központosodó Franciaország felé csúszott el. Az új kor új embere pedig új ideálokat követett. A barokk arisztokrata a társaságban elsősorban önmagára számított, nem tárta fel saját belső világát és pusztán egyetlen képességre volt igazán szüksége, ami egyaránt szolgált fegyverként és tájékozódó eszközként a véget nem érő változások világában: ez pedig a jó ízlés. A jó ízlés által és a köré szerveződő udvari közösséggel olyan kultúrtársadalom jött létre, amely elkezdett leválni a rendi kötöttségekről: a társadalmi státus szempontjából egyre kevésbé volt meghatározó a születés és a rang. Pascal gondolatai között megtaláljuk a művelt társasági ember jellemzését: Mind gondolkodásában, mind viselkedésében egy sajátos finomság a jellemző, érdeklődésében pedig egyfajta széleskörű nyitottság, semmint valamiféle határozott szaktudás vagy szilárd elvi megalapozottság. Szellemes, illemet ismerő, és bizonyos általános műveltséggel rendelkező udvaronc, aki legfeljebb a háború, a különféle játékok és a cselszövés területén rendelkezik elmélyültebb ismeretekkel, s felszínes sokoldalúságával egyértelműen az egyoldalúan képzett szakember fölött áll. A nagy érdeklődés a társas és társalkodó világ iránt annak köszönhető, hogy a tizenhetedik században a metafizikailag megalapozott értékrend helyébe az állandóan változó és csak néhány társasági tekintély által szavatolt közvélekedés, általános ítélet került. A társasági életben az ízlés gyakran többet jelentett, mint a józan ítélőerő.

A tizennyolcadik századra lassan megváltozott a helyzet, az idealizált úriember már nem a királyi udvar intrikusa volt, hanem a baráti társaságával vidéki kúriába visszahúzódó, ott a világról és önmagáról őszintén társalgó gentleman.

Bár a kor bevett szokásai közé tartoztak a hosszas udvarlási ceremóniák: levélváltások, a leendő partner távolról való megszemlélése, később ajándékok cseréje, közös séta szigorú felügyelet mellett, a szabadabb gondolkodás már az érzelmi szempontoknak is teret engedett a leendő párkapcsolatok kialakításakor. Azt pedig, hogy a felvilágosodás szerint a szexuális öröm természetes és kívánatos, mi sem példázza jobban, mint hogy korabeli feljegyzések szerint a házasságok ötödénél már az esküvő előtt megfogant az első gyermek.(Sexuality Now: Embracing Diversity By Janell L. Carroll)

A tizenkilencedik században pedig megjelent az úriember képét máig leginkább meghatározó alak: a viktoriánus gentleman. Bár az angolok maguk sem határozták meg pontosan, mit is értenek alatta, mégis megtestesített egy ideált, amelyhez a társadalom legtöbb férfitagja közeledni próbált. Szinte mindig állt mögötte társadalmi státusz: nemesi rang, jelentős vagyon, vagy köztiszteletben álló hivatás. Erkölcsiségében is meghatározó volt, ebben a lovagkori hagyományokhoz nyúlt vissza. Az igazi úriember tulajdonságai közé sorolták többek közt a következőket: bátor, mert tiszta a lelkiismerete és nincs oka félni. Keserűség nélkül ellenkezik és vereség nélkül képes megadni magát. Nem arrogáns és nem gyenge. Elöljáróival szolgalelkűség nélkül tisztelettudó, a társaival udvarias, az alsóbbrendűekkel jóindulatú.

A viktoriánus társadalom megrögzöttje volt a megfelelő viselkedési formáknak, melyek be nem tartása súlyos következményekkel járhatott a társasági életben. Számon tartani és kitárgyalni, ki, mikor és mit cselekedett a konvencióktól eltérően, már magában komoly elfoglaltságot jelentett. A gentleman ennek megfelelően az élet minden területét behálózó szokások és illemszabályok egész hadának volt kénytelen megfelelni a nap minden órájában. Olyan jelek jelentését kellett ismernie, minta hölgyek legyezőinek mozgása. Gyors legyezés, a hölgy szabad. Lassú, már eljegyezték. Jobb kézzel az arc előtt, közelebb jöhet az úr. Bal kézzel az arc előtt, az úr közeledése nem kívánatos. Félig nyitott legyező, barátság. Széttárt, szerelem.  Összezárva, utálat. Párkapcsolatok terén konzervatívabbak lettek a viktoriánus úriember erkölcsei, a házasságok tervezésekor előtérbe kerültek a társadalmi megfontolások, háttérbe szorítva romantikus szempontokat. A nősülni vágyó gentleman a leendő apósával nyíltan tárgyalta a házasság anyagi vonzatait.

A huszadik század ikonikus nyugati férfialakja kétség kívül James Bond. Három rész gin, egy rész vodka, fél rész fehérbor, rázva, nem keverve. Ian Flemming 1953-as Casino Royale című regényével teremtette meg Bond alakját, ugyanabban az évben, amikor Hugh Hefner elindította a Playboyt. Bár a két franchise nemigen keresztezte egymás útját, kulturális értelemben mégis összenőttek: a szexuális forradalom közepette megszülető új úriember alakját mintázták meg. Hefner Playboy-filozófiája szerint a modern férfi kifinomult lény, kiváló ízléssel, aki távolságot tart romantikától, a szexet pedig rekreációnak tekinti: „Úriember: aki úgy üríti fenékig az élet élvezetének poharát, hogy közben nem lehet hedonistának nevezni.” Hefner leírása a playboy-ról valóban tökéletesen illik Bondra. A sors iróniája, hogy a születésekor ez a férfiideál kéz a kézben harcolhatott a szexuális forradalom feministáival. A playboy-nyuszik és a Bond-lányok egyaránt idealizált formái voltak a felszabadult nőnek, aki tisztában van a saját szexualitásával és szabadon rendelkezett felette. A hatvanas évek szexuális forradalma azonban a hetvenes évek kemény pornójába fulladt, a nyolcvanas évek pedig elhozták az AIDS-pánikot. A szabados szexualitás rohamosan vesztett a népszerűségéből. Az ezredforduló harcos női feministái pedig már nem az ágyban, hanem az irodában vágynak egyenlő elismertségre. Számukra az egykori nagy, felszabadító ikonok, Bond alakja és Hefner filozófiája már nem a szabadság felé vezető utat, hanem a nők szexuális kizsákmányolását jelentik.

Ezzel el is érkeztünk a jelenbe, s hogy milyen a jelen úriembere, nehéz lenne eldöntenem. Egy biztos, ahogyan minden korban, úgy most is alapvetően mi határozzuk meg, férfiak és nők együtt, a habitusunkkal, a gondolkodásmódunkkal.

„Azt kívánom, hogy a palotahölgy az irodalom, a zene és a festészet terén művelt legyen és tudjon táncolni és mulatni, azzal a mértékletes szerénységgel kísérve minden tudását, melyre az Udvari Embert tanítottuk, úgyhogy mindig jó véleményt keltsen önmagáról másokban. És ilyen lesz a beszélgetés, nevetés, játék, élcelődés közben, egyszóval minden cselekedete legyen csupa báj - társalgása időszerű, olyan tréfákkal és szójátékokkal fűszerezve, melyek egyaránt illők őhozzá és ahhoz, akivel beszél. És jóllehet a tartózkodás, a nagylelkűség, a mértékletesség, a lelki erő, az óvatosság és a többi erény nyilván nem tartozik a társalgás keretébe, azt kívánom, hogy mindezekkel ékes legyen.” Baldassare Castiglione: Az udvari ember

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Elfogadva és kihirdetve az ENSZ Közgyűlésének 217 A (III) határozata alapján, 1948. december 10-én.

A 30 pontból álló Nyilatkozat az élet minden területét felölelő jogokról és szabadságjogokról szól. Elolvashatjátok és megismerhetitek oldalunkon.

Bővebben…

© 2009-2013 Humana Egyesület

humana logo

Impresszum

Creative Commons Licenc

A weboldalt Belák Balázs készítette.