Back Ön itt van: Rovatok Rovatok Ember „van egy határa annak, ahogyan nem bánhatunk egymással”
2013. április 21., vasárnap 05:40

„van egy határa annak, ahogyan nem bánhatunk egymással”

Írta:  Horváth Gabriella

4
Orsós János, az Ámbédkar Iskola fenntartója azt mondta Turay Balázs fotóiról, hogy ezek az első képek, amelyek igazán az iskola tanulóit, az ott dolgozókat mutatják be. Nem a szegénységet, amiben élnek, az elesettséget, a düledező házakat, a cigánygyereket, ahogy folyik az orra, és fázik.  A képekből a Bálint Házban nyílt kiállítás. A fotós, Turay Balázs az Ámbédkar Iskolában az Amnesty International képzésein, az emberi jogi táborban kezdte el fotózni az arcokat. A képek gyűltek, tervek jöttek, március végén pedig megnyílt a kiállítás. Hogyan fonódik össze a fotós, az emberi jogokkal foglalkozó szervezet és a borsodi telephelyeken működő iskola élete, erről beszélgettünk Turay Balázzsal.


Mit szóltál ahhoz, amikor felkért az Amnesty, hogy készíts fotósorozatot?

A felkérés egy folyamat eredménye. Az Amnestyvel nagyjából egy évvel ezelőtt kezdődött az együttműködés. A sorozatgyilkosságok áldozataival kapcsolatos kiállításomon beszélgettem sokat a kampánykoordinátorral, és felmerült, hogy dolgozhatnánk a jövőben az Amnesty-vel közös projekten. Először az Ámbédkar iskola ózdi telephelyén fotóztam egy egész napos workshopon, ez volt az első lépés.  Felmerült, hogy akár folytathatnánk is a közös munkát, aztán egy napon Liska Marci, az Amnesty képzési koordinátora megkérdezte, hogy szerintem mennyibe kerül egy kiállítás? Ebből a kérdésből én azt vélelmeztem, hogy talán lehetne a képekből kiállítás.

 

Mi volt a koncepció a kiállításra?

Nem voltam biztos abban, hogy azokat a képeket kellene kiállítani, amik egyébként az Amnesty képzései során készültek. Ugyan igyekszem jó fotókat csinálni, megmutatni a személyiségeket, azt, hogy mi történik ott, de úgy éreztem, hogy a kiállításon a konkrét helyzetektől valamivel elemeltebb dolgot kellene bemutatni, akár a suli, akár az Amnesty munkája, akár az ott megjelenő gyerekek vagy felnőttek iránt amúgy kevésbé érdeklődő emberek számára is.  Így alakult ki a most látható koncepció, a portrék rövid szövegekkel.

 

Régóta foglalkozol portré-fotózással?

Nagyjából 10 éve kérdezte valaki tőlem, mikor fogok embereket fotózni? Épületfényképeket készítettem akkoriban, így azt válaszoltam, ha eljön az ideje, mert nem tudom, hogy mit kezdjek az emberekkel... Nyilván azért jött el, mert elkezdett foglalkoztatni. Szerepe volt benne, hogy először a családomat fotóztam, annak, hogy New Yorkban jártam a School of the International Center of Photography fotós képzésére, hogy láttam a fotós sztereotípiákat, illetve azt, hogy hogyan lehet vagy kell ábrázolni valamit. Ezek a hatások mind ott vannak a mostani képeimben. Millió módon megmutatták már a szegénységet, így az ember megpróbál ezektől a berögzült kliséktől ellépni.

 

turayMiért épp a portrét választottad eszközül most?

Setét Jenő a decemberi, romagyilkosságok áldozatait bemutató kiállítás képei kapcsán többek között annyit mondott a korábbi sorozatról, hogy az neki azért nagyon fontos, mert emberek vannak lefényképezve és nem a környezet egy sztereotip, folklorisztikus megközelítéssel. Részemről viszonylag egyszerű a dolog, jobbára azokat az embereket szeretem lefényképezni, akikkel találkozom és a portrénak ahogy az irodalomban,nyilván a fotóművészetben is az egyik lényege, hogy személyiség, lélek jelenjen meg bennük. Amikor elmentem a romák elleni támadások áldozataihoz fényképezni, akkor sem az volt a „cél”, hogy szörnyülködjek, milyen nehéz körülmények között élnek. Joe Rodrigez nevű tanáromtól hallottam egy történetet az egyik nagyon tehetséges tanítványáról, aki egy pillanat alatt összeismerkedett egy családdal, amikor az volt a feladat, hogy minél közelebb kerüljön ahhoz, akit fényképez. Azonnal meghívták ebédre, egy pillanat alatt bekerült a történetük sűrűjébe, és várható volt, hogy egy csodálatos anyag fog készülni. Elment a fotós a család vasárnapi ebédjére, leült, körülnézett, és kicsúszott a száján egy mondat: hogy tudtok ti ilyen szegények lenni? Itt volt vége ennek a történetnek.

 

Milyen eszközökkel dolgoztál a fotók készítése során?

Azt gondolom ezekről a fotókról, hogy jó műtermi fényképek, de nem mondanám, hogy a fotóművészet csúcsai. Nem is kell, hogy azok legyenek. Itt tényleg a lehető legpuritánabb eszközökkel dolgoztam. Volt egy fehér hátterünk, pár állványunk, és igazából nincs nagyon photoshopolva semmi, nincs kiretusálva, nem próbáljuk meg sokkal szebbé tenni őket, mint amilyenek, vagy érdekesebbé, egzotikusabbá. Nem csináltunk semmi olyat a képekkel, amitől népszerűbbé válhatnának. Idealizálni sem igyekszem az arcokat. Olyanok amilyenek. Nyilván egy fajta tisztelet és empátia az, amivel fordulok egy másik ember felé, és ha ez meg tud jelenni egy képben, az jó.

 

Hogyan, mikor készültek végül a képek?

Fontos a felkészülésnél, hogy az ember már tudja, mik lehetnek azok a buktatók, amiért egyáltalán nem sikerül képet csinálni, vagy nem tudja a kialakult ismeretséget, bizalmat felhasználni és megmutatni, valamilyen módon megőrizni a képben. Viszonylag rövid idő alatt készült el a kiállítás anyaga. Az volt az első terv, hogy mind a 4 telephelyen csinálok 20-30 képet, amiből aztán válogatunk. A legtöbb fotó végül Sajókazán készült, ahol többször jártam szeptembertől egészen februárig. Bevittem a felszereléseket az egyik terembe, és megpróbáltam elcsípni olyan embereket, akikről tudtam, hogy jó lenne képet csinálni, vagy akiről sejthető volt, hogy hajlandó szerepelni a képeken.

 

A gyerekek hogyan reagáltak a fotózásra?

Abszolút jó hajtóerő voltam, be lehetett fenyíteni velem, ha nincs tanulás, akkor nincs fotózás „Balázs bácsival”. Természetesen nagyon-nagyon sok holtidővel működött a dolog. Sokat beszélgettünk, volt amikor nem volt kedvük a fotózáshoz, az is előfordult, hogy valaki megsértődött, mert nem úgy fotóztam le, ahogy az neki tetszik, vagy éppen rossz kedve volt annak, akit megkértem. Sokat segített, hogy a nyári Amnesty táborban is készült millió kép. Amikor az ózdi telephelyre mentünk legelőszőr egy foglalkozásra, kérdezték tőlem a gyerekek, hogy hívnak. Mondtam, hogy Balázsnak. De azelőtt hogy hívtak? Engem azelőtt is Balázsnak hívtak. Mire hatalmas röhögés tört ki. Persze nem arra gondoltak, hogy korábban hogy hívtak, hanem arra, hogy mi a vezetéknevem. Ezzel a jelenettel megalapoztam a renomémat, miszerint én egy „vicces” fiú vagyok, aki vágja a dolgokat. Attól is könnyebb volt a dolgom, hogy én nem tanárként mentem oda, nem voltam „mumus”, akinek az utasításait követni kell, hanem csak fényképezek. Mindenki örül, ha kép készül róla, hiszen ha fiatal vagy és jobb képeket csinálnak rólad, mint te magadról a telefonoddal, akkor az egy izgalmas dolog. Így van lehetőség arra, hogy az ember belopja magát a srácok szívébe, és ezt jó értelemben ki is lehet használni.

 

Mi volt a legemlékezetesebb pillanat? Az, amikor Sajókazán igazoltattak?

Egy harmatcsepp fényképezése közben értek minket tetten először a rendőrök Sajókaza belterületén, és igazoltatás lett belőle. Az, hogy rendőrök folyamatosan valamilyen furcsa viszonyban vannak az állampolgárokkal, abban az esetben, ha romákról van szó, engem elemi módon felháborít, mert nem látom, hogy mi ennek az oka. Látom, megértem, sejtem, de nem akarom érteni, mert nincs rá magyarázat. A dolog védhetetlen. Ebben az esetben látta a rendőr, hogy mit csinálok, egy fényképezőgép volt a kezemben, és épp egy harmatcseppet fényképeztem. Ilyenkor elgondolkodom, hogy esetleg ezt tényleg nem szabad, vagy csak Sajókazán nem szabad. Látszott, hogy ők se nagyon értik a szerepüket ebben a helyzetben, de azért végig kellett vinni egyfajta komolyságot. És az igazoltatás végén még egyszer megkérdezték, hogy tényleg a harmatcseppet fényképeztem-e? Ilyen előzmények után történt a következő alkalommal, amikor lefotóztam a rendőrt az utcán, odakiabált, mit fényképezek. Én erről a helyzetről azt gondolom, hogy először is köszönünk egymásnak, és akár meg is lehet kérdezni, hogy mit fényképezek, de igazából semmi köze hozzá. Akár magánterületről, akár egy objektumról van szó, vagy közterületen, a rendőr  (is) fényképezhető. Nem jelenhet meg az arca felismerhetően, ha nem járul hozzá. De az, hogy nem lehet fényképeket készíteni, ez egy teljes tévedés, kár ezen hepciáskodni. Az ilyen esetek megtörténtekor elemi felháborodást érzek.  De a legizgalmasabb nem ezek a történetek voltak. A kiállítás megnyitója nagyon jó, emlékezetes pillanat számomra, mert azt láttam, hogy van egy csomó jókedvű ember, akit érdekel ez a téma.

 

Miért foglalkoztatnak Téged éppen ezek a témák, mint a romagyilkosságok, vagy az Amnesty képzései az Ámbédkar Iskolában?

Erre nagyon nehéz válaszolni, de valószínűleg mindig az emberi jogi kérdések, emberek helyzetével, lelkiállapotával, érzelmeivel kapcsolatos dolgok foglalkoztattak. Például, hogy valaki hogyan válik jó emberré, vagy hogyan indul el egy olyan úton, amiből esetleg már nem tud visszafordulni, és egy olyan emberré válik, aki a közösség számára vállalhatatlan. Mi az, amitől egy olyan dolog, mint a jugoszláv polgárháború megtörténik. Vagy miért van olyan, hogy holocaust? Mindig is volt egyfajta igazságérzet bennem, így elfogadhatatlannak látok bizonyos dolgokat, és egyszerűen azt gondolom, hogy nem nagyon kell beszélgetni róluk, egyértelműen elutasítom őket. Például az ember nem szól vissza az amerikai nagykövetnek, hogy ott is vannak problémák, miután egy olyan embert tüntetett ki, akinek a koncertjén a romák elleni gyilkosságokkal vádolt embereket hazafiként bemutató képeslapokat fognak terjeszteni a szélsőségesek. Azt gondolom, van egy határa annak, ahogyan nem bánhatunk egymással, annak, hogyan gondolkodunk egymással, meddig tart az ember felelőssége egy másik emberrel kapcsolatban. Ezek szerintem természetes dolgok, akkor is, ha most egy olyan országban élünk, ahol ezek egyre kevésbé természetesek, és erőből oldanak meg helyzeteket. 

 

Ez az igazságérzet, vagy felelősségérzet mit jelent számodra?

Azt gondolom, hogy mindenkinek van választása, merre szeretne elindulni. 10 évvel ezelőtt a Francia Intézetben egy kiállításra készültem - ami hatalmas nagy megtiszteltetés volt akkoriban. Leültem, végignéztem a képeimet, és azt láttam, hogy nem elég jók. Kinyitottam egy másik fotóalbumot, láttam benne gyönyörűen nyomott képeket, és tudtam, ha én ilyet szeretnék, akkor be kell állnom a sötét kamrába, és az összes képemet meg kell tanulom nagyítani. Nagyon „tehetséges” vagyok, ez szuper, de lehetséges, hogy az összes ösztöndíjam korai, vagy egyfajta előleg volt. Fel kell nőnöm hozzájuk, hogy a világon bárhol megállják a képeim a helyüket. Ez a megközelítés nem csak a képzőművészetre igaz. Választani az élet más területein is kell, ez komoly, fontos dolog.

 

Lesz a kiállításnak folytatása?

Jó lenne kiállítani Sajókazán a képeket. Aztán persze jó lenne továbbvinni más helyekre is. Olyan alkalmak, mint amilyen például ennek a kiállításnak a megnyitója is volt, remek arra, hogy tényleg együtt legyünk és beszélgessünk. Én nagyon reménykedem abban, hogy az Amnesty egyfajta lehetőséget kínál majd arra, hogy más fotósokat is valamilyen módon bevonjunk ebbe a dologba. Azt gondolom, hogy jó lenne, ha a szakma is jobban képviseltetné magát ezen a területen.  Fontos lenne, hogy egyre több ember észrevegye azt, amit csinálunk, érezzék egyre többen magukénak ezt a dolgot. Nem azt kell észrevenni, hogy én mennyire „nemes” lelkű vagyok, hanem lássák meg a feladatot benne. Azt, hogy bár előfordulhat, hogy nem lesz nagy elismertségük kitüntetésekkel, díjakkal ebben az országban, amiatt amit csinálnak, de a saját lelkiismeretük rendben lesz. Fel kell nőni ahhoz, hogy ezzel a helyzettel valamit kezdjünk, és hogy ne szörnyülködjünk, vagy napról napra a Facebookon rémüldözzünk. Persze, limitáltak a lehetőségek, elment 20 év, és nem alakult ki egy olyan ország, amiben valóban mindenki úgy érzi, hogy nap mint nap megdolgozik azért, hogy ez egy jobb hely legyen, de akkor el kell kezdeni most, és újra és újra el kell kezdeni, mert nincs más lehetőség.

 

 

Turay Balázs szabadúszó dokumentarista-fotós 2002-ben végzett a Moholy Nagy Művészeti Egyetemen, 2009-ben fejezte be tanulmányait a new yorki School of the International Center of Photography-ban. Tucatnyi önálló és csoportos kiállítása volt már világszerte, több szakmai ösztöndíjjal jutalmazták. Alkotásaiban elsősorban emberi jogi témákat dolgoz fel, több kiállításában is foglalkozott a romák elleni gyilkosságokkal, gyűlölet-bűncselekményekkel, a romákat ért hazai erőszakkal.

 

foto: Balogh Bea

portré: Turay Balázs

Média

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Elfogadva és kihirdetve az ENSZ Közgyűlésének 217 A (III) határozata alapján, 1948. december 10-én.

A 30 pontból álló Nyilatkozat az élet minden területét felölelő jogokról és szabadságjogokról szól. Elolvashatjátok és megismerhetitek oldalunkon.

Bővebben…

© 2009-2013 Humana Egyesület

humana logo

Impresszum

Creative Commons Licenc

A weboldalt Belák Balázs készítette.