Back Ön itt van: Rovatok Rovatok Ember Döntés és felelősség nélkül - egy negatív utópia korszaka, melyben a férfi válhat a gyengébbik nemmé -
2010. szeptember 23., csütörtök 01:00

Döntés és felelősség nélkül - egy negatív utópia korszaka, melyben a férfi válhat a gyengébbik nemmé -

Írta:  Kertész Anna

Réz András filmesztéta, író, gondolkodó, férj, apa, de minden társadalmi szerepe mellett elsősorban férfi. A megváltozott világ identitás-válságát, a férfi szerepek átalakulását, az egyszemélyes mennyországok és börtönök csapdáit és a felelősséghárítás kényes problémakörét is megvitattuk. Lássuk hát, milyenné vált szerinte korunk gentleman-je.

Hogyan és minek a mentén változtak meg a társadalmi szerepek és az egyén identitása a XX. és a XXI. században?

    Magát a folyamatot iszonyú nehéz leírni, hiszen elég csak belegondolnunk, milyen óriási változások hatottak az egyénre: például száz évvel ezelőtt Európában a nők választójoga még egyáltalán nem volt általános és elfogadott. Érdemes megfigyelni, hogy a XIX. század végének változásai, hogyan hatnak a társadalmi struktúrára: ebben a korszakban az identitásod nem választható.  Harcolhatsz vele és iszonyúan korlátozott sávban talán még ki is törhetsz belőle, de az a közösség és kultúra, amelyben élsz nagyjából meg is szabja az identitásodat. Ami egyrészt szar, mert ha nem fogadod el, harcolnod kell vele, de más tekintetben jó, hiszen az életed eleve úgy zajlik, hogy nem kell felépítened az identitásodat. Aztán, ha ugrunk egyet, és megnézünk egy 2010-es pillanatfelvételt, az azt mutatja, hogy a nyugati típusú kultúrában, amelyben mi is élünk, az identitását meg kell szerkesztenie, fel kell építenie az egyénnek, aki egész élete során kockáról-kockára rakja össze a darabokat, míg a végén megszületik az identitása. Vagy nem születik meg – ugyanis napjainkban ez is hozzátartozik a folyamathoz. Eközben pedig egyre mélyebben jár át bennünket a kétség, hogy vajon jó identitást építünk-e? Lehet, hogy majd csak a balzsamozás előtti pillanatokban villan fel bennünk, hogy nem sikerült ezt megtalálni.

    Úgy gondolom, a változások közül az identitás dilemmáját a legfontosabb kiemelni. Az a gyanúm, hogy az itt nyüzsgő emberek között alig fogsz olyat találni, aki ténylegesen úgy tudja élni az életét, hogy az identitása egyfajta biztonságot és túlélési esélyt ad számára. Ahol most tartunk, az azért zűrös, mert az embernek az önmaga testébe való beavatkozás lehetőségei kezdenek korlátlanná válni, ami őrület. Az én gyerekkoromban ezeknek az eszközöknek, eljárásoknak (például a smink, öltözködés) meglehetősen szigorú rendje volt. Amikor azt mondták valakiről, hogy sebészeti beavatkozás hatására változott meg, ez valami nagyon bűnös dolognak számított.  Mert hiszen az ember az, akinek született. De az a gondolat, hogy valakinek a mellét megnövelik, a fenekét gömbölyítik, a bőrét feszesítik, képtelenségnek számított. Most pedig ott tartunk, hogy mindez hétköznapivá vált. Miért? Ezeket mind identitás válaszoknak tekinthetjük: nem szeretem önmagam, nem tetszik, ahogy mások engem látnak...

    A 2010-es kutatások azt mutatják, hogy szinte mindenkinek a gondolatai között ott pörög, hogyan változtassa meg önmagát. Egy nagyon furcsa adaptációs változás jött létre. Az emberré válás konzervatív adaptáció: úgy alkalmazkodsz, hogy megváltoztatod a körülményeidet. Ma inkább egyfajta mesterséges evolúciós játékba kezdünk, miszerint a világ olyan, amilyen, ezt az egyén elfogadja, sőt inkább megpróbál alkalmazkodni hozzá. Ez a fizikai változásokban is brutális jelentőségű, de ugyanakkor a szellemi szintű adaptáció még veszélyesebb formáját képezi. Szó nincs róla többé, hogy azt gondolnád, a benned élő halhatatlan szellem azért van, hogy a világot megváltoztasd. Sokkal inkább afelé húzunk, hogy a te szellemed azért létezik, hogy megtanulja elfogadni, beépíteni a kinti világot. Ez az irány, amelyet most kapirgálunk, az ezotéria felé való elmozdulást mutatja. Amikor azt mondod, nem baj, ha a világ olyan, amilyen; kicsit büdös, kicsit nyomorúságos, kétségbeejtő, hiszen én megtaláltam a belső rendemet. És ezzel pontosan azt jelentetted ki, hogy nem a világot kell megváltoztatnod, hanem neked kell megváltoznod ahhoz, hogy a világgal békében légy. Ez a gondolat, amely a hatvanas évek végén vált a nyugati kultúrában közkeletűvé, akkor még elég meglepőnek számított, hiszen a hatvanas évekre éppen a technológia- és tudományhitű világkép volt a jellemző, amely szerint a világ megváltoztatható, meghódítható. Mindennek az az alapvetés állt a közepén, hogy az ember legyőzhetetlen institúció, és ha akarja, akkor a hegyeket is elhordhatja. Az emberiség ennek lendületében kidolgozta azokat a technológiákat, amelyekkel megállította a világjárványokat, az éhínséget a világ jelentős részén, vagy éppen a Holdra szállt. A hatvanas évek végén pedig jön egy ördögi kiábrándulás, amely már nem csak arról szól, hogy nem szeretjük a gépeket, hanem arról is, hogy nem szeretjük azt a fajta analitikus gondolkodást, ami eddig nagyon tetszett. És akkor hirtelen mindenkinek lesz egy guruja, lelki vezetője, tanácsadója…

    Mennyire tekinthető veszélyesnek a társadalom szempontjából ez a fajta változás? Hiszen, ha jól értem, azzal, hogy az egyén elkezdte önmagát alakítani a világhoz, elveszett a fejlődés lehetőségének egy része is?

      Ez magától értetődő, de most épp egy olyan periódusban vagyunk, ahol az egyéni megváltás eszméje jár át bennünket. Ha elég szorgosan dolgozom, akkor individuálisan létrehozhatok egy saját, belső békességet, kvázi individuális paradicsomot. Még a hedonizmus is leválhat a közösségről. Egyszemélyes mennyországok és börtönök/poklok jönnek létre.  A tisztes polgári világokban a kiterjedt jogalkotói intézményteremtő szorgoskodás következtében pedig többé nem kell feltétlenül a közösség tagjának lenned ahhoz, hogy életben maradj. Ha a mélyére akarunk menni a dolognak, akkor a liberális és a konzervatív gondolat ütközésével találkozunk. Tehát megszűnik a közösség-alapú gondolkodás, és ez hihetetlenül felszabadító érzés, nagy lendületet ad a nem tradicionális közösségeknek, mert azt mondja, hogy nem vagy többé közösségbe vagy éppen egy adott identitásba zárva. Sokkal mobilabbá válhatsz, nagy dolgokat vihetsz végre a világban. A másik oldalról nézve viszont elveszíted a közösséged, mert a liberális eszme, amely azt vallja, hogy az egyén sem kevesebb, sem több joggal nem rendelkezik, mint bármely közösség (tehát a többség mindent visz elve többé nem érvényes e keretek között), egyfajta magányt is létrehoz. Többé nem vagy arra kényszerítve, hogy azokhoz az emberekhez mérd magad, akik körülvesznek. Hiszen írott, nyomtatott, hitelesített formában megadják azokat a szabályokat számodra, amelyeket ha te elfogadsz, akkor egész életedben szabadon nyüzsöghetsz a világban. Így áll elő az a fura helyzet, hogy képesek vagyunk mindent tolerálni, ami ebben a fura, egyszemélyes világban létezik.

      Régebben léteztek olyan kimondott, vagy kimondatlan példaképei, ideáljai a közösségeknek, akik értékrendet közvetítettek, viszonyítási alapként szolgáltak az egyén számára. A megváltozott világban továbbra is jelen vannak ezek a szerepkörök, szükség van még rájuk?

        Nagyon átalakultak. Mindaddig, míg nem vagy egy globális falu lakója, addig él az ideálképzésnek egy hétköznapi formája; megpróbálod a magad lokalitásában meghatározni, hogy kik az ideáljaid. Ez még az iskolai időszakban a leglátványosabb: mindenki tudja, hogy azok közül, akik őt körülveszik, ki a legokosabb, legszebb, kivel „érdemes” barátkozni, ki a legjobb csaj, még akkor is, ha ez erőteljesen webkettes aktivitássá alakult át a mai fiatalok számára.  Ez az utolsó olyan pillanat, amikor még az identitásom közösségben meghatározott. A továbbiakban ezt már nem fogod érezni. Hirtelen ugrik egyet a világ, és az ideáljaid világideálok lesznek, mert a világfaluban értelemszerű, hogy miért is kellene neked azzal foglalkoznod, hogy a két házzal odébb élő lánynak milyen a feneke, amikor te Angelina Jolie-ról álmodozhatsz. Nem foglalkozol azokkal az emberekkel, akik körülvesznek, kizárólag abban az esetben, ha valamelyik tehetségkutató show, vagy valóságműsor fölviszi őket a világfalu magasságába és akkor egyszer csak elkezdesz szeretni valakit, azért mert esetlen, béna, holott ugyanezt az embert képtelen vagy elviselni a maga fizikai valóságában.

        Ennek tükrében, mit lehet mondani a XXI. század férfi-ideáljáról? Mivé alakult a régi korok gentleman-je?

          Nemrég zárult le egy pszichológiai kutatás Amerikában: tizenéves fiúkat vizsgáltak, hogy kik a példaképeik. Elég fura eredményre jutottak. Nagyjából két modellt követnek szívesen a fiatalok: az egyik a kemény, agresszív, macsó-típus. A másik pedig a lógós, vicces fazon. Amikor megkaparták a felszínt, kiderült, hogy a macsót sem szabad összekevernünk az egykori képregény hősökkel, akiknek a jellegzetességét és célját a közösség védelmezése adta egy külső, gonosz erővel szemben. Az új macsó-képből hiányzik, hogy te azért vagy mindenható, hogy mindezt jóra használd. A másik oldalon pedig érdekes módon ennek az ellentétét látjuk, de mégis a felszín alatt mindkét magatartásformának ugyanaz a mozgatórugója: a felelősség elutasítása.

          Ezt a kutatást erősíti meg egy két-három éve készített vizsgálat, ami Európa tizenöt országának fiatal férfijait vizsgálta a 19-35 éves korosztályból.  A trendek nagyon egyértelműek: ha a férfi szerepét vizsgáljuk a családban, két nagyobb halmazt lehetett megkülönböztetni.  A mintán belül többségben lévő csoport azt mondta, hogy a család intézménye számára nem ellenszenves gondolat. Ezen belül egy kisebb csoport azt vallotta, hogy a klasszikus férfiszerepet várja el, ahol ő dönt, ő a családfő, ő gondoskodik a feleségről és gyerekekről, és a családja eltartásáért cserébe jár neki a  döntés joga. A társaság másik fele pedig a házasságot egyenrangú, partneri viszonyban tudta elképzelni. Érdekes, hogy ahhoz képest, hogy Magyarországon a „machismo-tudat” mennyire elterjedt és erős volt, viszonylag gyorsan lezajlott egy változás, és a magyarok mintái egyértelműen azt mutatják, hogy az egyenlő viszonyokon alapuló családmodellt tartják vonzónak.

          A másik nagyobb csoport viszont egyértelműen halogatja a családalapítást. Ők ebben az egész sokaságban valamivel több mint negyven százalékot jelentenek. Ők is két csoportra esnek szét: körülbelül huszonnyolc százalék az egész mintából azt mondja, hogy majd egyszer beszélgethetünk a családról is, de egyelőre fontosabb dolgok foglalkoztatnak. Nagyon fontos a jólét e csoport számára, ami az önmegvalósítás eszközét jelenti. Imádják a hobbikat, ha költséges, az sem baj. Látszólag férfiatlan dolgokat művelnek: konyhaartisták lesznek, kertészkednek, közben pedig életükben egyre kisebb lesz a jelentősége a munkájuknak. Olykor még tartós párkapcsolataik is vannak, de ezekben mindig ügyelnek rá, hogy mindkét fél megőrizze a maga önállóságát, ne legyenek egymásra utalva, ezáltal nem kell megengedhetetlen kompromisszumokat kötniük, és a másik emberből mindig a legjobbat kapják. Logikus válasz ez a mai állapotokra, hiszen egy olyan világ vesz körül minket, ahol, ha bármilyen bajunk van, házhoz hívhatjuk különféle szerepekben a megoldást; kezdve a pszichológustól, a takarításon és instant étkezésen át a hétköznapi munkákig. Ennek megfelelően az embernek nem kell pánikba esnie, ha nincs partnere, hiszen a piacon minden megkapható, ami ahhoz kell, hogy ő teljes életet élhessen. A nagyobb csoporton belül a másik trend pedig azon férfiak közösségét adja, akik egyáltalán nem szeretnének elköltözni otthonról, mert ez így sokkal kényelmesebb. És még kisebb felelősséggel jár.

          Ezzel arról beszélünk, hogy a sokaság több mint negyven százaléka képes valamilyen felelősséget vállalni a munkájában (általában azért, mert félnek a kirúgástól), de az a fajta emberi felelősség, ami a társas kapcsolatokban elvárható, vagyis, hogy felelősséggel tartoztok egymásért, és ebben semmiféle üzleti tranzakció nincs: ez teljesen hiányzik ezeknek a férfiaknak a szemléletéből.

          Nem tartom magam megszállott konzervatívnak, és nem gondolom, hogy a család mindennek a csúcsa vagy mércéje lenne: hiszen az egyén számára inkább a leválásnak van jelentősége, hogy képes-e a társadalomban érvényesülni, a maga lábára állni. Fontos, hogy időben kividd az értékrendedet a világba, megmérettesd magad és megpróbálj önállóan is érvényesülni. Éppen ezért a legaggasztóbb helyzetűnek azt a csoportot tartom, amelyik nem akarja elhagyni a szülői házat. Ez a férfi szerepváltás azért is kemény, mert mindezzel párhuzamosan a döntési jogkörök is változnak. A férfi, aki korábban döntéshozó lényként működött, az elmúlt évtizedek során elég sokat veszített ebből a határozottságából és vezető szerepéből. A piacbefolyásolók ráadásul ma már jószerivel nem is állnak szóba a férfiakkal. Ez viszont azt is jelenti, hogy a nők lassan uralni kezdik a döntéseket, míg a férfiak számára az tűnik egyre vonzóbbnak, hogy mindebből kiszálljanak. Így áll elő az az apa is, aki többet foglalkozik a gyerekekkel, mint a nő. Ez látszólag tök jó, de közben meg azt is jelenti, hogy az anya kivonul a meccsből. És visszatértünk megint ahhoz a kérdéshez, hogy ki viseli a felelősséget ezért a világért. Vagy akár csak azért a gyerekért.

          Nem látom nagyon boldogítónak a helyzetet, ha a trendeket figyelem. Mert ezek teljesen egyértelműen afelé mutatnak, hogy a nők válnak az abszolút erős nemmé, a férfiak pedig átengedik a döntéseket, hogy kivonulhassanak a „játszótérre”. A világ így kezd átalakulni egy furcsa negatív utópiává. (Ld. Karinthy Frigyes Capillária című regényét.)

          Hol lesznek ennek a változásnak a határai?

            Addig hat ez a folyamat, amíg azt nem érzik, hogy nagyon durván visszaüt. A népesedéssel kapcsolatos aggályok lassan elkezdik nyomasztani a nyugati kultúrát, hiszen már most sokallják a más kultúrákból beáramló idegeneket. Ezt ugyan finoman próbálja kezelni, integráló és felzárkóztató projektekkel: ha a fejlődéshez szükséged volt rájuk, mégsem rúghatod ki őket. De közben retteg, mert lassan idegenné válik számára a saját világa, kisebbségbe szorul benne. Így az is könnyen elképzelhető, hogy a mai trendek ellenére átfordul a folyamat, és elindul egy ellenirányú mozgás, amely azt fogja hirdetni, hogy gyereket kell szülni. És ez akkor már nem a propaganda kérdése lesz.

            Média

            Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

            Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

            Elfogadva és kihirdetve az ENSZ Közgyűlésének 217 A (III) határozata alapján, 1948. december 10-én.

            A 30 pontból álló Nyilatkozat az élet minden területét felölelő jogokról és szabadságjogokról szól. Elolvashatjátok és megismerhetitek oldalunkon.

            Bővebben…

            © 2009-2013 Humana Egyesület

            humana logo

            Impresszum

            Creative Commons Licenc

            A weboldalt Belák Balázs készítette.