Back Ön itt van: Rovatok Rovatok Ébresztő A diszfunkció hajnalán
2013. január 24., csütörtök 03:00

A diszfunkció hajnalán

Írta:  Farkas Bálint

parlament

„Tegyük fel, hogy van egy intoleráns, rasszista társadalom, ezért ez a társadalom csak egy intoleráns, rasszista államot tud működtetni." – gondolta el Fleck Zoltán. Nem állítom, hogy van, de mégis fel kell tenni (a polcra, az ablakba, az I-re), mert többek között arról a fikcióról szeretnék cikket írni, hogy mi van, ha valami nem működik. Ha baj van, mert az állam és polgára közötti viszony elromlott. Ha kihagy a jog, vagy ha csak nem csinál semmit. Ha zörög az államgépben valami (csavar, szekrényből hullott csontváz, sok pici drazsé).

Államapánk megszületik

A régi közhely meg nem kérdőjelezhető igazsága, hogy az együttélés nem könnyű. Ez nem csak párkapcsolatok, családok vagy lakóközösségek szintjén igaz, hanem az emberi közösségszervezés magasabb szintjein, társadalmak, államok esetében is. Nem könnyű, mert az embernek minden esetben saját szabadságából kell valamennyit feladnia. Cserébe persze a közösség fenntarthatóvá válik. Ennek az együttélésnek a normái olyan konszenzusok, amelyek az emberi civilizáció fejlődése során egyre határozottabb, letisztultabb és számonkérhetőbb formát öltöttek.

Az ember, az első államok kialakításával, történetében először, szerződésben mondott le szuverenitásának egy részéről, és meghozta azt az áldozatot, hogy saját biztonságáért cserébe mások biztonságát is garantálja. Az, hogy nem bunkóztatik le, egyúttal azt is jelentette, hogy ő maga sem bunkózhatja le a közösségben vele élő embertársait. Ezek a normákaz emberiséggel egyidősek, a közösségnek a működésükhez azonban kiszámíthatóságra és garanciákra volt szüksége. Ez a garancia volt a retorzió. Ha valaki szabályt szegett, azt egy közös akarattal létrehozott, és mindenki által elismert felettes hatalom – az állam – megbüntette. Az idő folyamán ez az állami hatalom kiszélesedett, és egyre több olyan jogot vont magához, amelyek szavatolása a közösség tagjainak érdekében állt. A begyűjtött javak újraosztásával pedig azóta is fenntartja polgárai biztonságát, élhető környezetet teremt számukra, igazságos adakozással segíti a hátrányos helyzetűek felzárkózását, mindeközben biztosítja tagjainak személyes szabadságát és kerüli a túlszabályozást. Mára a jog a társadalmi együttélés bonyolult keretrendszerévé vált, de az emberek elvesztették vele való közvetlen és kölcsönös kapcsolatukat. Az állam polgárai kivétel nélkül a jog alanyai, annak alakítására azonban nincsen direkt ráhatásuk. Véleményük kifejezésére képviselőket választanak, akik döntenek az ország irányításáról, és egy szakapparátus (azaz: jogászok) segítségével határozatok, rendeletek és törvények útján szervezik a társadalom életét. Egy ilyen finom szerkezet azonban értelemszerűen magában hordozza a hiba lehetőségét is. Történelmi és jelenkori példák sora tanúsítja, mennyire eltávolodhat egymástól a jog és a norma, mekkora hasadék keletkezhet az államszervezet működése és a valós társadalmi igények között.

Ez a hasadás Magyarországon is érzékelhető, ahol a jog előírásai, a politika céljai és a társadalom normái esetenként köszönőviszonyban sincsenek egymással. Írásom Filó Mihály büntetőjogász és Fleck Zoltán jogszociológus tapasztalatain alapul.


Bizalomtól nem gátolva

fleck zoltanFleck ZoltánElmondásuk szerint társadalmunk rossz állapotban van, ami egyszerre oka és következménye a magyar államba vetett bizalom hiányának. Az állam és polgárai közötti rossz kommunikáció az egész rendszer széthullásához vezethet. Ilyenkor nem működik a kapitalizmus és a jogrendszer, ezért toleráns, befogadó, nyitott társadalmat sem lehet építeni. Magyarországon a jog nem normaadó iránymutatás, hanem távoli, idegen és ellenséges akarat, aminek muszáj magunkat alárendelni. Nem azért igazodunk hozzá, mert jónak találjuk, hanem mert máskülönben megbüntetnek.

Ha a jog már nem képes normaadó szerepének betöltésére, akkor az államba vetett bizalom is leépül. Magyarországon ennek oka egyfelől az a történelmi emlékezet, amely a diktatúrák sorozatának köszönhetően nem engedi az állampolgárokat szabadon ítélni és gondolkodni. A huszadik század antidemokratikus miliője kiölte a magyar társadalom egészséges közösségszervező reflexeit. Bizalmatlanná váltunk. Másfelől a rendszerváltás utáni évtizedek politikai elitje sem volt képes feloldani a válságot egy felvilágosult, hatékony és működőképes állami apparátus kiépítésével. Magyarországon a mai napig nincs hitele az állami működésnek, a vele szorosan egybefonódó politikai élet szereplőinek, és sok olyan szervezetnek (rendőrség, bíróság), ami az emberek biztonságát hivatott szavatolni. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a társadalom a normák szintjén sem támaszt elvárásokat, csak a normaszegés hagyománya már nem a rendszer kijátszásával való előnyhöz jutást szolgálja (ha adócsalok, előnybe kerülök másokhoz képest), hanem a lemaradás elleni küzdelem kényszerévé vált (adócsalok, nehogy hátrányba kerüljek a többiekkel szemben). Ilyen környezetben nehéz megőrizni egy társadalom egészséges állapotát, hiszen az egyén szintjén egy olyan konfliktus játszódik le, amelyben a belső morális értékek elvi elismerése és gyakorlati feladása (sokszor nem tevőlegesen: a kikényszerítéséről való lemondás is elég) harcolnak egymással. Ez frusztrációhoz, stresszhez, rossz közérzethez, egy önmagával meghasonlott társadalomhoz vezet. Azért, hogy ez megváltozzon, a mindenkori politikai elit tehet a legtöbbet. Felelősségük, hogy ne éljenek vissza a joggal, politikai céljaikat – a szavazatmaximalizálást és az újraválasztást tekintve – rendeljék alá a közügyeknek, valamint törekedjenek a korrupció visszaszorítására. (Fleck Zoltán hozzátette: ez alatt nem a politikai ellenfél korrupciójának üldözését, hanem magának a jelenségnek az eltüntetését kellene érteni.) Az állam hatalmi eszközeinek használata, a büntetés lehetősége nem a mindenkori hatalmi elit, hanem egy működőképes rendszer fenntartásának eszköze kell, hogy legyen, elismertetve a jog fensőbbségét, és garantálva annak megfelelő alkalmazását.


A jó és a rossz

Az állami kompetenciák hiánya, és a közszereplők norma- (és törvény-)sértéseinek elnéző megítélése ellenére a hétköznapi büntetőügyekben a társadalom igazságtételi igénye máig sértetlen. Az állampolgárok ezen a téren is az állami hatalomtól függnek, itt azonban épp a túlzott elvárások, a jog preventív, és nem büntető logikájának fel nem ismerése a jellemző. (A jog a büntetés kiszabásával az elkerülhetetlen következmény preventív hatására apellál, és nem a bűnhődést szolgálja.) A félreértés tehát kétoldalúvá válik. Az állam képtelen a reális közösségi elvárásokhoz igazítani a jogrendszert, másfelől a közösség gyakran tévesen értelmezi a jog adta lehetőségeket, és irreális elvárásokat fogalmaz meg vele szemben. Fleck Zoltán szerint a paradox helyzet feloldása mégis elsősorban állami feladat, hiszen az állam intézményei rendelkeznek a rendszerépítés eszközeivel: erőforrásokkal, hatalommal és az intézkedések kommunikálásának képességével. Az államnak kell rámutatnia a jog túlszabályozó alkalmazásának veszélyeire, és arra, hogy a büntetés nem érzelmek és frusztrációk levezetésére szolgál (lásd halálbüntetés), hanem a morális jó irányába tereli az embereket.

A büntetőjog célja a szabadságjogok védelme, nem pedig a bosszúállás a bűnösökön. A jog logikája nem az, hogy aki hibázott (ha tetszik: bűnt követett el), lehetőleg alaposan meglakoljon tettéért, hanem, hogy a közösség tagjai (az ő jogaik) sértetlenek maradjanak. A jog célja működésben tartani a társadalmat, emlékeztetve azokra a határokra, ameddig az egyén elmehet a közösség érdekének megsértése nélkül. A közösség érdeke pedig tagjainak védelme, ezért az egyén szabadsága addig nem korlátozandó, amíg tettével a másik személyes szabadságát nem sérti. Ennek a logikának a felismerése és elfogadtatása, a társadalmak agressziójának csökkentése Fleck Zoltán szerint civilizációs folyamat, melynek meghatározó ágense a mintaadó szerepű állam. Jellegéből fakadóan a mintaadó államnak a közösség konszenzusát kell megteremtenie, ugyanakkor övé a választás lehetősége, hogy milyen irányba fordítja a társadalmi diskurzust. Könnyű és politikailag jövedelmező megoldás teret adni egy frusztrált közösség intoleráns és kirekesztő (rasszista, idegengyűlölő, homofób, stb.) attitűdjeinek, a jog eszközeivel megtámogatva ez azonban végzetes is lehet.


Kit üssünk agyon?

A társadalom tagjai elemi igényt éreznek az igazságtételre, az őket ért vélt vagy valós sérelmek és hátrányok megtorlására, ugyanakkor hajlamosak frusztrációikat más, többnyire hátrányos helyzetű, a társadalomnak amúgyis peremén élő csoportokon levezetni. Az államnak éppen ezért feladata a moderáció, a büntetés normaadó, kiszámítható és mindenkire nézve egyenlő alkalmazása.

Ez igaz a hétköznapi értelemben vett, aktu­á­lis bűnesetekben ítélkező jogra éppúgy, mint a Kelet-Közép-Európában, azon belül Magyarországon is különös jelentőséggel bíró történelmi igazságtételre. Ha a jog tiszta és objektív, akkor képes tisztázni bűn és büntetés viszonyát, és normaadó szintre emelni a nemzetközi szerződések támasztotta igényeket. Elfogadtatja és megérteti a halálbüntetés tiltásának fontosságát és a börtönkörülmények javításának indokoltságát, miközben egyértelművé és átláthatóvá teszi a háborús bűncselekmények elévülhetetlenségének ügyét. Ehelyett Magyarországon, és sok más országban is, gyakran a büntetési tételek szigorítása jellemző, a megtorló ítélkezés felerősödése, aminek sem visszatartó ereje nincsen, sem a probléma kiváltó okának kezelésére nem alkalmas (még csak a felfedésére sem). Filó Mihály és Fleck Zoltán is elmondta, hogy a történelmi igazságtétel is máig megoldatlan, erősen átpolitizált problémaként jelenik meg, pedig a közösségnek szüksége van arra, hogy múltjával el tudjon számolni. A diktatórikus rendszerek kiszolgálóinak felelősségre vonása megintcsak nem a bűnhődés miatt fontos, hanem, hogy helyreálljon a rend, hogy iránymutatásul szolgáljon, és az elkövetés tilalma a társadalom identitásának szerves részéve váljon.

A hétköznapok büntetőjoga sokkal agresszívebben avatkozik bele az állampolgárok mindennapi életébe, éppen ezért nagyobb is az érdeklődés iránta, rendszeresen kiemelt figyelem kíséri a rabló- és tömeggyilkosságokat, híres emberek viszontagságos ügyeit, általában a kékfény-jellegű eseteket. Ezekben az ügyekben játssza a legfontosabb szerepet a jogi szándék kommunikálása, és Fleck Zoltán szerint fontos lenne úgy eljárni, hogy ezek az esetek a médianyilvánosság segítségével megerősítsék a közerkölcsöt, felhívják a figyelmet az arányos ítélkezés alapvető fontosságára, és lefektessék a toleráns, integratív társadalom létrehozásának sarokköveit.


Ami marad

Az első és talán legfontosabb lépés a jelenleg széttartó pályán futó állam és társadalom összeboronálására a kettejük közti kommunikáció helyreállítása. A médiának, közvetítő szerepének fontosságát felismerve, a közösség aktuális igényeihez igazodva kell tematizálnia az állami működés legfontosabb kérdéseit. Az állam feladata a konszenzus lehetőségének megteremtése, míg a társadalom felelőssége abban rejlik, hogy akár alulról jövő kezdeményezések, civil szervezetek útján partnerként működik közre a közösség normáinak és az állam jogrendjének összehangolásában.

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Elfogadva és kihirdetve az ENSZ Közgyűlésének 217 A (III) határozata alapján, 1948. december 10-én.

A 30 pontból álló Nyilatkozat az élet minden területét felölelő jogokról és szabadságjogokról szól. Elolvashatjátok és megismerhetitek oldalunkon.

Bővebben…

© 2009-2013 Humana Egyesület

humana logo

Impresszum

Creative Commons Licenc

A weboldalt Belák Balázs készítette.